A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 5. szám - Hol jelentendő be a B. P. 426. §. 5. pontja alapján használható semmiségi panasz?

34 A JOG oly autorizált helyről jön is, hogy a törvcnjhozásnak valamely, — mondjuk, hogy helytelen — akarata megmásittassék. Ezzela joggal és hatalommal csakis a legális interpretatió bírhat. Ez a jog csak a törvényhozásnak van fentartva. Ez a jogi hatása se az analógián alapuló törvény magyarázatnak, még kevésbbé a practicus felfogásnak nem lehet. Ezért nem is tartottam szükségesnek a mindenki által ismert gyakorlati felfogásra kiterjeszkedni. Mert, a mint ezt egyébként már kifejtettem, az analógiának csak ott van helye, a hol a törvény hiányát, hézagait, annak organizmusát kell kiegészíteni, ott a hol a törvény nem intézkedik, holott intézkednie kell vala. Csakis ily esetekben alkalmazható az az elv : U b i eadem legis ratio, ibi eadem legis dispositio. De ha a törvény kifejezetten másként disponál, megszűnik minden analógia, mert ez csak in subsidium legis lévén alkalmazható, annak a törvény világos rendelkezésével szemben se a b r o g á 1 ó, sem pedig derogáló hatása nem lehet, ép ugy mint akár a grammaticai vagy logikai legis intrepretatiónak. Ezért vitatom ma is, hogy a semmiségi panaszok bejelentésére nézve, szóljanak mellette bármily célszerűségi okok, a bprts 431. §-ának rendelkezése a bprts 557. §-ával szemben alkalmazást nem nyerhet, Ezért tartom én helytelennek a kir. Curiának, a törvény világos dispositiójával ellenkező, határozatát és ebben bizonyára mindazok egyetértenek, akik ezt a vitás kérdést csakis az általam jelzett eriticai alapon tartják eldönthetőnek. Egyetértenek annál is inkább, mivel a grammaticai magyarázat helyességét megerősíti a törvény szerkezete is, mely szerint a bprts 557. §-ának első és második bekezdésében foglalt rendelkezések egymással contactusban és összefüggésben állanak. Egymást úgyszólván fedik. És most lássuk azokat a practikus szempontokat. Szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a bprts 551. § a, mely a felebbviteli tárgyalásra való idézésről rendelkezik, szerencsétlenül és germanismussal van szövegezve. És ez a bajnak egyik kútforrása. Ha a magyar embert a «m eg fogják tartan i» (wird abgehalten) helyett azzal idéznék, hogy a tárgyalásra nem köteles vagy nem tartozik megjelenni, — bizonyára jóval nagyobb lenne azok száma, akik ezt megértenék és meg nem jelennének. Sokat lendítene e részben az is, ha ugy, miként ez általam gyakoroltatik, az idézésnek a meg nem jelenésre vonatkozó része feltűnően-vörös irónnal aláhuzatik és a felügyeleti hatóság külön intézkedik, hogy a kézbesítő az idézésnek ezt a részét a feleknek érthetően megmagyarázza és a tapasztalt mulasztások esetén erélyesen intézkedik. É; ha ennek dacára megjelennek a felek, — még ez se idéz elő semmiféle furcsa állapotot. Igaz, hogy Orosz Pál nem igen fejtette ki ezt a furcsa állapotot. A járásbíróságoktól felebbvitt bűnügyek tárgyalása, ha a kir. törvényszék a bizonyító eljárás ismétlését nem rendelte el, megfelel körülbelül az 1893. évi XVIII. t. cikk 184. §-a rendelkezésének. A polgári felebbviteli ügyek nyilvános előadásánál is a felek jelen lehetnek. Az előadó előterjesztése után felszólalhatnak és kérelmeiket szóval indokolhatják. Akár csak a bprts 553. §-a eseteiben. A polgári felebbviteli bíróság szintén kih irdeti az ítéletet. Esafélf Az nem jelenthetibe nyombanperorvoslatát. Alkalmaztat ikped igezen eljárása nélkül, hogy abból furcsa állapotok keletkeznének. A büntető felebbviteli eljárásban is bátran ki lehet hirdetni az ítéletet és határozatot, — s ezzel vége. Ha pedig valamelyik fél az ellen peroryoslatot kiván bejelenteni, azt ki kell tanítani arról, hogy a bprts 557. §-a értelmében majd az elsőfokban itélt kir. járásbíróságnál bejelentheti. Most jönne ezek után Orosz Pál ur ellenkező véle- \' ménye szerint még egy másik furcsa állapot. A szegény parasztot egy-két hét múlva újból beidézik a mértföldnyire fekvő járásbírósághoz. Hát kérem vagy idézik, vagy nem idézik. A bprts 530. §-a elég practicusan akként intézkedik, hogy a kizárólag kihágás vagy egyedül pénzbüntetéssel büntethető vétséggel terhelt egyén a tárgyalásra nem tartozik megjelenni. Ha tehát magára a tárgyalásra nem köteles megjelenni, talán elmehetnénk odáig, hogy a másodfokú bírósági Ítélet kihirdetéséhez sem kell az ily terheltet beidézni azokról a bizonyos mértföldnyi távolságokról, hanem az ítélet a bprts 330. §-ának m e g f e 1 e 1 ő e n k í k é z b e s 111 e t ik. és annak második bekezdése értelmében a perorvoslat használhatásáról a kézbesítést rendelő határozatban felvilágosittatik. Amennyiben pedig a vádlott nem kizárólag kihágás vagy pénzbüntetéssel büntethető vétség miatt van elitélve, akkor se merülhetnek fel nehézségek, indokolatlan zaklatások, haszontalan költség okozások. Mert a bprts 329. §-ainak 3-ik bekezdése meg arró! gondoskodik, hogy annak megfelelő alkalmazásával az ily Ítélet is kézbesíthető legyen, és ne kelljen azt a szegény parasztot pusztán az ítélet kihirdetéséhez beidézni. Sőt az ily ítélet kikézbesitésének még meg van az az előnye Is, hogy a kikézbesítést rendelő végzésben a felet arról is ki lehet tanítani, hogy a mennyiben perorvoslattal nem él, bizonyos határidő alatt a szabadságvesztés büntetésének kiállása végett jelentkezni tartozik. A felmentő ítélet szintén közölhető kézbesítés utján a bprts 320. §-ának 3-ik bekezdése értelmében. És ha a szabadságvesztés büntetésre itélt egyén, a felebbviteli bíróság előtt jelen lévén, nem él perorvoslattal r Vájjon nem idéztetik-e be újból a kir. járásbírósághoz a szabadságvesztés kiállása végett ? Avagy még practicusabb lenne talán, ha a felebbviteli bíróság haza sem ereszti, hanem mindjárt átadja a kir. ügyészségnek. Pedig ez lenne a helyes consequentiája a dolognak. Hol van már most ezek után az a megfontolandó practicus előny? Nem sokkal fontosabb-e az Orosz Pál ur által felhozott practicus szempontoknál az az igazságügyi érdek, hogy a felek a törvényben biztosított perorvoslatokkal élhessenek is, avagy legalább a mód és alkalom megadasssék nekik arra, hogy a felett gondolkozhatván, ezzel kellőleg élhessenek is. Mert mi célja lenne annak a törvényes rendelkezésnek, hogy az a szegény laikus paraszt, a semmiségi panaszát csak azért legyen köteles nyomban bejelenteni, hogy a kir. törvényszék viszont nyomban egész ünnepélyességgel visszautasíthassa. Ez már azután nemcsak furcsa, de komikus állapot is. Az igaz, hogy ily processuális elvek mellett azután vajmi kevés dolga lesz a kir. Curiának, a járásbíróságtól felebbvitt ügyekkel. Avagy talán a felebbviteli törvényszék tanitsaki arrólisafeleket, hogyasaját ítélete ellen melyik pont alá eső semmiségi okot hozhatják fel esetleges sikerrel. A kir. járásbíróság ezt már könnyebben megteheti. De akármint döntetik is el ez a vitás kérdés, ezen a visszás perjogi helyzeten okvetlenül segíteni kell. Mert akár a kir. törvényszék, akár pedig a kir. járásbíróság utasitja vissza a laikus elem által a semmiségi ok megjelölése nélkül bejelentett perorvoslatot, az jogi hatályában mindegy. Helyes megoldásaennekavitáskérdésnek pedig csak az lehet, hogy vagy behozatika közvédői intézmény a kir. törvényszék mint felebbviteli bíróságnál is, vagy pedig a bprts. 557. §-ainak erre vonatkozó rendelkezését oda kell módosítani, hogy a perorvoslattalélő félnek a semmiségi okot nem kell megjelölnie. Ha megtalálta azt a kir. Curia és ítélőtábla 1883. évi VI. cikk életbenléte alatt — megtalálja ezután is. Ez felelne meg leginkább a felek érdekeinek. — ha mindjárt több dolga akadna is némileg a felsőbb bíróságnak. Addig pedig tartsuk meg a szentesitett törvény rendelkezéseit ugy, a mint az a törvénybe lett iktatva, akár praktikus az, akár nem. Es ne yindicáljunk magunknak törvényhozói jogokat. Ez az én véleményem. Hol jelentendő be a B. P. 426. §. 5. pontja alapján használható semmiségi panasz? Irta: Dr. SOLTI KÁROLY, szabadkai kir. tszéki biró. A kérdés megoldásának gyakorlati fontossága nagy, és a szaklapok mind sűrűbben hozzák a vonatkozó véleményeket. A feltétlenül elérendő egyöntetű eljárásnak alapfeltétele az, hogy a torvény a gyakorlati élet követelményének megfelelően, es hogy lényegében helyesen magyaráztassék.