A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 51. szám - A magyar ált. polg. tkönyv tervezetének ismertetése. Folytatás

202 A JCG A pécsi kir. it. tábla (1900. dec. 10-én 2,781 sz. a.) a kir. tszék ítéletét a per főtárgyára nézve helybenhagyja, stbi. A m. kir. Kúria (1901. okt. 25-én 1.823. sz. a.) által a 2-od bíróság ítélete abban a részében, melylyel alperes 1,440 K. balesetbiztosítási tőke s kamata fizetésére köteleztetett, a kamatokra vonatkozó azzal a változtatással, hogy azok 1899. ápril 10-től kezdve fizetendők, helybenhagyatik; a keresetbe vett járadék és orvosi költség, mint további kártérítési követelésre vonatkozó felebbezett rendelkezésében pedig, mindkét alsóbiróság ítélete megváltóztatik, felperes kárkövetelési joga megállapíttatik és az elsőbiróság utasittatik, hogy a kártérítés misége és mennyisége s a perköltség viselésére is kiterjedő uj Ítéletet hozzon. Indokjok: Az alperes vaspályatársaság szolgái és munkásainak baleset elleni biztosítási szervezete, a becsatolt alapszabályok szerint abból a célból létesíttetett, hogy a társasági szolgálat végrehajtása közben, vagy a társasági pályaüzem alkalmából sérülést szenvedetteknek, az alperes biztosítási összeget juttathasson és akkor, amidőn felperes mint munkás a baleset elleni biztosítási alap tagjai sorába önkéntes tagként belépett s tőle alperes az alapszabályszerü járulékot szedte, peres felek közt ama szerződésszerű megállapodás keletkezett, hogy az alperes bekövetkező baleset miatt felperes részére az alapszabály szerint igényelhető biztosítási összeget ki fogja szolgáltatni Bizonyítva lévén pedig, hogy felperes az alperes vaspálya társaság részére teljesített szolgálat közben sérült meg; minthogy felperes nemcsak az alperesnél való szolgálatra, hanem bármi egyéb keresetre is alkalmatlannná vált és ez a munkaképtelenség a szenvedett sérülés következményének tekintendő, mert nincs a perben olyan bizonyító adat, amely a mellett szólna, hogy felperes 1897. szept. 24-ét követőleg bármi sérülést szenvedett s munkaképtelensége későbbi sérülés következménye lenne, minthogy továbbá alperes nem bizonyított olyan körülményeket, melyek alapszabályszerint a biztosítási összeghez felperes igényeinek érvényesítését kizárnák, — s minthogy végre az alapszabályok nem tartalmaznak rendelkezést a tekintetben, hogy a biztosítási összeg mily idő alatt fizetendő ki, a 4. sz. a -ból megállapítható azonban, hogy a biztosítási összeg folyósítását felperes már 1899. ápril 10-én kérelmezte: a másodbiróság ítéletének az a felebbezett része, a melylyel alperes az 1,440 K. tőke és annak kamatai fizetésére köteleztetett, a másodbiróság Ítéletében felhívott elsőbirósági indokolás alapján és a fenti okokból helybenhagyandó volt; de a kamatokra nézve a kitett változtatással azért, mivel a biztosítási összeg felperesnek legkésőbb abban az időpontban, melyben annak folyósítását kérte, kiszolgáltatandó lett volna. A biztosítási összegen felül keresetbe vett kártérítési követelésre vonatkozó rendelkezésében, meg kellett változtatni mindkét alsóbiróság Ítéletét, mert: Bizonyos lévén az a ténybeli körülmény, hogy az alperes társaság vaspályaüzeméné! szenvedte felperes a keresetképtelenségét eredményezett testi sérülést, az 1874: XVIII. t.-c. 1. pontja szerint a vaspályavállalatok általában felelősek mindazon károkért, melyek az által okoztatnak, hogy valaki a vaspályaüzemnél testi sértést szenvedett és pedig korlátozás nélkül, tehát saját alkalmazottjaival szemben is. Eme kötelezettség alól ennélfogva csakis a felhívott törvényben meghatározott abban az esetben lenne felmenthető, ha bizonyította volna, hogy felperes sérülését valamely elhárithatlan esemény (vis major) vagy egy harmadik személynek el nem hárítható cselekménye, melyet alperes vaspályatársaság megakadályozni képes nem volt, avagy felperesnek saját hibája okozta. Alperes a kártérítési kötelezettség alól leendő felmentése céljából egyedül azt hozta fel és azt kívánta bizonyítani, hogy a sérülést felperesnek saját hibája okozta, azt állítván, hogy felperesnek, mint régi vasúti munkásnak, tudnia kellett, hogy a talpfa kicserélésénél a sin felemelésének nem az a használt módja, melyet felperes és munkástársai alkalmaztak, hanem az, hogy a felemelésre használt emelő rudat két talpfa közé elhelyezett fatuskóra kell támasztani és az emelő rud vaskörmét a sintalpfa alá kell csúsztatni. Akkor tehát, midőn felperes az emelőrudat egy kezénél levő kalapácsra fektette, amely biztos alátétül kis mérete miatt és azért sem használható, mivel élei le vannak tompítva, — az emelőrudvas körmét pedig nem a sin talpa alá, hanem a sin korona alsó felületéhez illesztttte, a szabályoknak meg nem felelően járt el felperes; annál inkább pedig, mert az emelőrud alátámasztásához szükséges fatuskók a raktárban a munkások rendelkezésére állottak s onnan felperes is vihetett volna magával. A meghallgatott mérnökszakértők véleménye támogatja ugyan azt az alperesi védekezést, hogy a sin felemelésének az a szabályszerű módja, melyet alperes állit ilyennek, a talpfa kicserélésénél felperessel együtt dolgozott vasúti munkások T. J., O. Gy. és K. F. mint tanuk azonban azt bizonyították, hogy a sin felemelésének az alperes és szakértők részerői állított módját a váltóknál levő talpfák kicserélésénél nem szokták és nem lehet alkalmazni és a fatuskót nem szokták és nem lehet az emelőrud alátámasztására s igy a sin felemelésénél használni; bizonyították továbbá, hogy a váltóknál a síneket csak a sinkorona alátámasztásával lehet emelni s hogy a síneknek az alperes által állított módon való felemelése csak a nyilt pályán alkalmazható. Ezekből a körülményekből következik, hogy felperes a munka teljesítésénél a szokott módokat alkalmazta és azokból semmit el nem mulasztott; annál kevésbbé tudható be tehát a sérülés felperes saját hibájából eredetinek, mivel ugyancsak a nevezett tanuk bizonyították azt is, hogy a sin felemeléséhez alperes szerint szükséges fatuskó a raktárban rendelkezésre nem áll és hogy a munkálatot csoportvezető felügyelete, útbaigazítása nélkül, önmagukra hagyva kellett teljesiteniök s az e körülményekben jelentkező és megállapítható* mulasztás az alperes terhére esik, a ki sem képzett csoportvezetőt nem alkalmazott, sem arról nem gondoskodott, hogy munkások rendelkezésére álljon mindazon eszköz, amely a munki veszély nélküli teljesítésére szükséges volt. Mérnők szakértőknek az a kijelentése, hogy az emelőrud alá helyezendő fatuskó nem szerszám és bárhol beszerezhető, bizonyítása esetére is a fenforgó körülmények között a peres kérdés megbirálásánál sulylyal annál kevésbbé bír, mivel ez a kijelentés az alperes perbeli védekezésével ellentétben áll; elismervén alperes, hogy a fatuskó a raktárban szokott tartatni. Azt a további vitás körülményt, hogy felperes munka- és keresetképtelensége a szenvedett sérülésnek következménye, a kir. Kűria bizonyítottnak fogadta el, mert: Felperes a testi sérülést 1897. szept. 24-én a délelőtti órákban szenvedvén meg, ugyanazon napon alperes alkalmazottjainak rendelkezése folytán a n.-kanizsai közkórházba szállíttatott és ott okt. 3-ig, — ezt követőleg pedig lakásán 1898. jun. 30-ig az alperes pályaorvosa által gyógykezeltetett, s G. K. dr. tanú mint kezelőpályaorvos vallomásával bizonyítva van, hogy felperes 1898. jun. 3Ö-án vagyis a gyógykezelés abbanhagyása idején munkaképtelen volt s erről véleményt csak azért nem adott, mivel azt tőle sem felperes sem alperes nem kérték. Mivel pedig az a körülmény, hogy felperest a gyógykezelés tartama alatt vagy azt követőleg bármi olyan baleset érte volna, mely munkaképtelenségét eredményezhette, alperes részéről nem is állíttatott. Felperes munkaképtelenségét mármost az 1897. szept. 24-én történt sérüléssel összeköttetésbe hozni annál kevésbbé lehet, mivel ezt időpontot megelőzően, mint alperes munkása teendőit felperes állandóan végezte; mert továbbá az 1900. máj. 18-án teljesített orvosszakértó'i szemle alkalmával, felperest a szakértők fekvő helyzetben és lábát bepólyázva találták s ugyanakkor felperes a szobából a ház elé csak botra támaszkodva és sántikálva tudott kijönni a végbő', hogy a szakértők a vizsgálatot teljesítsék; felperesnek ez az állapota és szakértő orvosoknak az a véleménye, hogy felperes nehezebb munkára teljesen képtelen, nem hagynak fenn kétséget felperes keresetképtelensége és az iránt, hogy e keresetképtelenség a szenvedett sérülés következménye. S az a körülmény, hogy I felperest nehezebb munka teljesítésére állítják képtelennek a szakértők, nem szolgálhat másnak mint annak okszerű követ keztetésére, hogy a sérülés bekövetkezését megelőzően folytatott rendes foglalkozását, vagyis a közönséges napszámos munkát felperes folytatni képtelen; más és olyan foglalkozásnak esetleges teljesítése pedig, mely bizonyos fokú előkészültség után felperes részére kézzel s ülőhelyzetben végezhető könnyebb munka mellett keresetet biztositana, az alperes kártéitési kötelezettségének megállapításánál figyelembe nem jöhet és ki nem zárja azt az a körülmény sem, hogy az orvosszakértők megállapítása szerint felperes a sérülést megelőző időben már visszértágulásban szenvedett, illetve az e körülményre alapított az a vélemény, hogy e baj valószínűség szerint nehezebb munkára való képtelenségre vezethetett volna, miután ez a vélemény azzal a fentebb is kiemelt ténybeli körülménynyel szemben, hogy felperest a sérülés napját megelőző időben ez a viszértágulás munkájában nem akadályozta, figyelembe nem vehető. Mindezeknél fogva a fenti módon kellett rendelkezni. Az, hogy valamely munkavállalatnál a teljesített munka körül mennyi a pótmunka és hiány, és hogy ezeknek mennyi az értéke, ténykérdés; e ténykérdés megállapításánál pedig a fólebbezési bíróság a perben kihallgatott szakértők véleményét is mint bizonyítékot a S. E. 64. §-a szerint szabadon mérlegelheti. (A m. kir. Kúria 1901. szept. 3-án G. 259. sz. a.) Általánosan elfogadott jogszabály az, hogy a hagyatékot terhelő adósság kifizetéséhez, amennyiben az örökhagyó ettől eltérően nem rendelkezett, vagy az örökösök az adósság kifizetése tekintetében más megállapodásra nem jutottak, az örököstársak örökrészük arányában hozzájárulni tartoznak. (A m. kir. Kúria 1901. június hó 4-én G. 201. sz. a.) Az 1881: XLI. t.-c. mi rendelkezést se tartalmaz a tekintetben, hogy az, aki az általa létesítendő közérdekű mü vagy vállalatra szükséges ingatlannak kisajátítás utján való megszerzéséhez jogot nyer, ezt a vállalatot a kisajátítási eljárás megindítása, vagy akár a kisajátítási terv jogérvényes megállapítása után, múlhatatlanul létesíteni tartozzék és a tervbe vett vállalattól cl •<• alH, isson, vagy azt az eddigi tervtől eltérően egy ujabb terv alapján ne létesíthesse. (A budapesti ítélőtábla 1901. szept. 11. 3;292 sz. a.)