A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 27. szám - A sommás eljárás 117. 169. 188. és 210. §§-ról

A JOG 107 Bűnügyekben. A marosvásárhelyi kir. ítélőtáblának 7-ik számú határozata. A marosvásárhelyi kir. ítélőtábla lopás büntette miatt vádolt Stefán György bűnügyéből kifolyólag azt a kérdést illetően: hogy a bűnvádi prts. 41. §-ában nem emiitett, de a büntető törvénykönyv (l8j8. évi V. t.-c.) szerint csak a magánul indítványa alapján bűnvádi eljárás alá vonható büntetendő cselekmények esetében a sértett fel a bűnvádi eljárás során és a kir. törvényszék előtti fötárgyalásra miként idézendő meg? hozta, a határosattárba felvenni rendelt következő határozatot: A bünv. prts. 41. §-ában nem emiitett, de a büntető törvénykönyv szerint csak magánfél indítványa álapján bűnvádi eljárás alá vonható büntetendő cselekmények esetében a sértett fél a bűnvádi eljárás során és a kir. törvényszék előtti fötárgyalásra nem a bűnvádi perrendfartás 49. §. utolsó bekézdésében irt joghatályai, hanem a bűnvádi prts. 286. §. negyedik bekezdésében irt módon és a bünv. prts. 323. §-ában irt figyelmeztetéssel, mint sértett fél idézendő. Indokok. A bün. prts., miként ez annak 2., 3., 13., 41., 42., 49. és 2£ 6. §§-ából kitűnik a főmagánvádra üldözhető és a többi magáninditványra üldözhető bűncselekményeket élésen megkülönbözteti egymástól, azt a perjogi elvet domborítván ki, hogy «a sértett magán indítványa csak akkor bír a magánvádra jelentkezés erejével, ha a sértett főmagánvádra jogosult; más esetben a magáninditvány habár az eljárás alapjául szolgál, éppen nem egyenértékű a magánvádra jelentkezéssel (M. I. 179 lap"); továbbá a mig a bün. prts. 41. §-ában felsorolja azon bűncselekményeket a melyek fenforgása esetében az indítványra jogosult magánfél, — mint főmagánvádló rendelkezik a váddal; minden más az 1878. évi V. t.-c.-ben meghatározott büntetendő cselekmény üldözését első sorban a közvádnak tartotta fenn. Kivételt a közvád alól, az arra jogosított magánfél inditvá nyára bünvád tárgyává tehető, a bprts. 41. §-ban fel nem sorolt többi cselekményekre a bprts. nem állapított meg s így kétségtelen az, hogy íőmagánvád tárgyát nem képező, de csak a magánfél indítványa alapján bünvád alá vonható bűncselekmények is első sorban a közvád hatáskörébe esnek; azaz a vád emelésére és képviseletére a kir. ügyész van hivatva és kötelezve. Perjogi szempontból a feltétlenül hivatalból üldözendőnek jelentkező bűncselekmények és a csak indítvány alapján, tehát feltételtől függőleg hivatalból bűnvádi eljárás tárgyáva tehető bűncselekmények között abban csúcsosodik ki, hogy utóbbiak üldözhetésének előfeltételét — de további alapját is a magánfél indítványa képezi, mert a büntető törvénykönyv 116. §-a szerint az indítványra jogosult magánfél a mennyiben a törvény kivételt nem tesz, az ítélet kihirdetése előtt indítványát visszavonhatja, — más különbség egyébként a cselekmények között nem létezik. Ez a különbség azonban csak annyiban nyilvánul, hogy utóbbi esetekben az indítványra jogosult magánfél a vád alapját képező indítványt az itélet hozataláig bármikor visszavonhatja, — de nem ejtheti el a vádat, mert a felett első sorban a kir. ügyész rendelkezik. A most előadottakból kitűnik, hogy az indítványra jogosult magánfélnek a sértettel általában megillető perjogi állástól eltérő más perjogi helyzete nincs. Az indítványra jogosult magánfélnek a sértett féllel a fennebbiek szerint egyenlő perjogi állásából pedig következik, hogy az a már megtett indítvány fentartása iránt a bünper folyama alatt többé nyilatkozni nem köteles, annyival kevésbé, mert az indítvány előterjesztésével a magánfél, illetve sértett az eljárás alapját megteremtette, tehát mindaddig, mig vissza nem vonja eme törvényes alakban nyilvánított akarat elhatározását, addig az fenállónak kell hogy tekintessék. Tekintve most azt, hogy a bünv, prts. 590. §-a és azt életbe léptető törvény 27. §-a határozottan kimondja, hogy a bünv. prts. életbeléptetése napjával hatályukat veszítették a törvényeknek, renideleteknek valamint a szokásjognak mindazon megállapításai, melyek megegyeznek, vagy ellenkeznek azokkal a szabályokkal, melyeket a bünv. prts tartalmaz, a fennebbiek szerint pedig a kérdéses perjogi esetet a bűnvádi prts. kétségtelenül szabályozza, miért is a kir. Curiának 52. számú ugyanezt a perjogi kérdést szabályozó döntvénye többé nem alkalmazható, — tehát kimon dandó volt, hogy a bünv. prts. 41. §-ában nem emiitett, de a büntető törvénykönyv szerint csak magánfél indítványa alapján bűnvádi eljárás alá vonható büntetendő cselekmények esetében a sértett fél a bűnvádi eljárás során és a kir. törvényszék előtti fötárgyalásra nem a bünv. prts. 49. §. utolsó bekezdésében irt joghatállyal, hanem a bünv. prts. 286. §. negyedik bekezdésében irt módon és a bünv. prts. 323. §-ában irt figyelmeztetéssel mint sértett fél idézendő. Kelt Marosvásárhelyen, 1901. június hó 11-én. A B. T. K. 104. §-a 1. pontjában meghatározott esetben kiszabandó összbüntetés tartama csak rövidebb, de nem hosszabb lehet, mint a különitéletekben megállapított több rendbeli szabadsádvesztésbüntetés együttes tartama. Másfelől a B. P. 48. §-a kifejezetten tiltja a külö.i ítéletekben mérlegelt súlyosító és enyhítő körülmények ujabb figyelembevételét az összbüntetés kiszabásánál. Mindkét törvényt sérti oly itélet, mely az összbüntetést a külön ítéletekben megállapított szabadságvesztésbüntetések összegét felülhaladó tartamban szabja ki. Az összbüntetés nem terjed ki a mellékbüntetésekre. Az összbüntetés a B. T. K. 104 §-a 1. pontjában meghatározott esetben a két külön ítéletben kiszabott egynemű szabadságvesztésbüntetések tartamának összeadása utján létesül, mihelyest az elitélt szabadságvesztésbüntetése az egyik ítéletben megállapított büntetés kitöltése után félbeszakittatott. A m. kir. Curia 315/1901. B. sz. sikkasztás vétségei miatt jogérvényesen elitélt P. István ellen a deési kir. járásbíróság előtt egyrészről, és a deési kir. törvényszék előtt másrészől folyamatban volt bűnvádi perek tárgyában, a melyekben a nevezett kir. járásbíróság 1900. évi május hó 19-én 148. sz. a. és a deési kir. törvényszék 1900. évi május 9-én 462—1,092. számok alatt azonnal jogerőre emelkedett Ítéleteket hoztak és a mely ítéletekben kiszabott szabadságvesztésbüntetések egyesitése végett a deési kir. járásbíróság 1900. évi augusztus 22-én 1,013. sz. a. ítéletet hozott, — ez itélet ellen a kir. koronaügyész által a jogegység érdekében használt perorvoslatnak megvizsgálása végett Budapesten 1901. évi január hó 17-ik napján megtartott nyilvános tárgyalás alkalmával a kir. koronaügyész meghallgatása után következő végzést hozott: A kir. koronaügyész perorvoslata alaposnak találtatván, a deési kir. járásbíróságnak fentidézett 1013. sz. ítélete a fogházbüntetés tartama tekintetében és arra nézve is, hogy a mellékbüntetésnek az 54. §. alapján való mellőzését kimondotta, — hatályon kívül tétetik és e helyett vádlottnak fogházbüntetése, mint összbüntetés (4) négy havi és (7) hét napi tartamban határoztatik meg, egyúttal az alapügyekben hozott ítéletek a fogházbüntetést kiszabó részükben hatályon kivül tétetnek, — minden egyéb intézkedésükre nézve érintetlenül hagyatnak. Indokok: Minden vitán felül áll, hogy az a bíróság, mely az összbüntetést kiszabni hivatva van, köteles a már meghozott jogerős ítéleteknek a szabadságvesztésbüntetés mértékére nézve vonatkozó tételeiből kiindulni és az összbüntetés meghatározásánál ezek tartamát és súlyosságuknak arányát ugy a mint azt a B. P. 518. §-ának hetedik bekezdése is kimondja, alapul venni, de semmi szin alatt sincs jogosítva arra, hogy a beszámítást önállólag mérlegelje és a büntetési tételeken ily alapon tegyen változtatást. A B. T. K. 104. §-ai 1. bekezdésének tehát az az értelem tulajdonitható, miszerint a büntetések összesítésénél 97., 98 , 99. és 100. §§-ban megvont korlátok betartandók, vagyis, hogy az összbüntetés kiszabásánál a halmazat elvei nem a vádlott terhére, hanem javára érvényesülhetnek. Minthogy pedig a deési kir. járásbíróság P. Istvánra kiszabott négy hónapi és hét napi fogházat öt hónapi tartamra emelte, nyilvánvaló, hogy megsértette a törvényt azzal miszerint ítéletének alapjául nem az előbbi Ítéletekkel kimondott büntetések tartamát vette, hanem a cselekményeket a B. P. 518. §-a hetedik és nyolcadik bekezdésében kimondott rendelkezések megsértésével önállóan mérlegelte és büntette. De megsértette a törvényt az által is, hogy a mellékbüntetésnek mellőzését indokoltan kimondotta, holott a B. T. K. 104. §-ában foglalt rendelkezés értelmében az összbüntetés tárgyai csak a szabadságvesztésbüntetések lehetnek és semmi egyéb. A mennyiben pedig a most kiemelt törvénysértés vádlott sérelmére szolgált és a kir koronaügyészségnek 1900. évi október 7-én 9H45. sz. a. tett indítványában hivatalosan az jeleztetett, hogy P. István a reá összbüntetésként kiszabott 5 hónapi fogházbüntetésből csak négy hónapot töltött k<, s az 55,891/1.M. 1900. II. sz. a. kelt igazságügyi ministeri rendelet alapján büntetésének félbeszakításával ideiglenes szabadlábra helyeztetett: nem lehetett csak a törvénysértés tényének kimondására szorítkozni, hanem a B. P. 442. §-a utolsó bekezdése szerint a büntetés enyhítése végett határozatot hozni kellett. A mi végül a fogházbüntetésnek, mint összbüntetésnek itt meghatározott tartamát illeti, az azért kellett a két büntetés egyszerű összeadása alapján meghatározni, mert az előbbi ítéletekkel kiszabott szabadságvesztésbüntetések ugyanegy neműek levén, az összesített büntetés mértéke csak abban az esetben lett volna leszállítható, ha a két büntetés egyesítés következtében megszakítás nélkül lett volna eltöltendő és ebből vádlottra nézve súlyosbítás származott volna. Minthogy azonban a fentebbiek szerint vádlott az egyik büntetést tényleg kiállotta scsak a másik büntetés (a 7 nap) lesz elszenvedendő, e tények folytán semmi jogalap sem létezik a fogház mértékének további leszállítására. Kelt Budapesten, 1901. évi március hó 6-án. A B. P. 550. §. a negyedik és utolsó bekezdése értelmében a kir. törvényszék mint másodfokú bíróság rendszerint csak felebbviteli tárgyalás alapján hozhat ítéletet. E szabály alól kivételnek csak akkor van helye, ha a felebbezés a büntetés kiszabása miatt, vagy a bűnügyi költségek, vagy a magánjogi igény tárgyában használtatott, De ezekben a kivételes esetekben is a kir. törvényszék kételyeinek eloszlatása végett az ügyet tárgyalásra utasíthatja. A törvény kötelező rendelkezésénél fogva a kir. törvényszék a pótmagánvádlónak az elsőbiróság ítélete ellen általában