A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 2. szám - A halálbüntetésről

10 A JOG «nyers» emberi elme. — Elismerjük, hogy igaza van : a bün (bűntett és vétség) büntetendő. De azért ha egy kissé a dolog velejébe nézünk, talán még sem lesz oly nagyon világos ez a kérdés. — — — Jegyezzük meg jól magunknak: bevégzett ténynyel állunk szemben. Az illető elkövette a cselekményt, a mire a törvény hozó a cselekedet elkövetése előtt már kimondotta a büntetést. Mindegy, bevégzett tény előtt állván ; facta infecta fieri non possunt. Ha ezt nem tehetjük, kérdezzük, miért büntessünk. Valamikor büszkén mondották a jogászok: fiat justitia, pereat mundus ! De ma már csak mosolyogni tudunk azokon, a kik a nélkül, hogy valami cél lebegne szemük előtt, merő absztrakciókból, mint a milyen éppen a justitia is. öncélt csinálnak. Már lejárt a bálványok kora. A justitia nem bálvány, nem öncél immár. Na de nem csak az igazság követeli meg, hogy büntessük a bűnöst, megköveteli a társadalom, amelynek jövőbeli biztonságát védjük; helyes a büntetés, mert másokat visszariaszt hasonló cselekedetek elkövetésétől; jótékonyan célszerű, mert hiszen a bűnöst megakarjuk javitani stb. stb. Ismétlem : a bün büntetendő. De ki mondhatja azt. hogy a halálbüntetésnek volna valamelyes igazi büntetőjogi vagy büntetőpolitikai célja? Ki meri azt állítani, hogy a halálbüntetést megérdemli valamely cselekedet ? Hiszen a halál olyasvalami, a mit nem is nevezhetünk büntetésnek. Nem rossz az Nem is jogmegfosztás. Sokan kivánják, várva várják a halált, a mentő angyalt. Az pedig csak természetes dolog, hogy a meghaltnak nincsenek jogai, de hiszen mi szüksége volna a halottnak jogra. Mindenkinek jogai megszűnnek halálával, mert a halál olyan állapotba juttat, a melyben jogainkat amúgy sem gyakorolhatnók. Egy szóval: a halál nem olyan kátegória, a mit a többi jogi, vagy egyáltalában erre az életre vonatkozó fogalmakkal össze lehetne hasonlítani. Tegyük fel, hogy a halál mindenkinek borzasztó. Még sem nevezhetjük emberi) büntetésnek. A megbecstelenités. a mi a halálbüntetés végrehajtásával jár, annyira a mennyire visszariasztja a becsülés és megbecstelenités iránt éizékkel bírókat, de a halál maga nem. Féltjük a halált, mert természetünknél fogva félünk (i mint mondják: idegenkedünk) minden ismeretlentől, félünk a még csak nem is sejtett örök rejtélytől. A halál gondolata egy alig elviselhető gondolat. Örökös átka az emberiségnek. A halálbüntetésben a borzasztó, az igazi kin abban a kényszerképzetben van, a mit a biró a vádlottban a halálos ítéletnek kihirdetésével előidéz. (Feltételezzük, hogy a kivégzés maga minimális fájdalommal jár, a mi persze éppen nem bizonyos). De ez igazán nem büntetés, ez emberkinzás. Gyermekeket, a kik félnek a kísértetektől, azzal büntetni, hogy kísértetekről beszéljünk velők, vagy kísértetekkel kápráztassuk, bizony nagyon embertelen dolog. Minden jobb érzésünk ellene szól. Valamennyien nyomorult bűnösök vagyunk. Egyformán mégérdemeljük a halált. És a mitől mi félünk, a mi nekünk fájdalmat, örökös tépelődést okoz, azt más szerencsétlen embertársainkkal fokozottabb mértékben éreztetni, olyan emberekkel, a kik önmaguktól is sokat szenvednek, a kik semmi vigaszra sern számithatnak, — ez valóban embertelen kínzás. Igen, bátran kimondhatjuk, hogy a halálbüntetés 1 em egyéb embertelen emberkinzásnál Ám legyen igaza azoknak, a kik inkább félnek a megátalkodott gonosztevők életétől, mint a halálbüntetéssel járó lelki kínzásnak a látásától. Legyen igaz az is, a mit éppen nem hiszünk, de a mit oly sokan állítanak, hogy a háláibüntetés elriasztja az embereket hasonló cselekedetek elkövetésétől. De ilyen okoskodás mellett kár volt az olajbafőzés, kerékbetörés, karóbahuzás stb. borzalmas módjait a kivégzésnek eltörölni. Hisz ezek a hóhér cselekedetek még inkább képesek arra, hogy visszariaszszanak a bűntől, feltéve, hogy igaz ellenünk állítása. Az emberiség immár belátta, hogy az úgynevezett kinzás e mbertelen és nem emberhez méltó. Csakhogy nem veszi észre, hogy az embert nem csak az inquisitiónak vasból készült kinzó ezközeivel lehet kínozni, hanem az embernek psichicumára hatva, a fizikai kínokkal vetekedő, sőt talán ezeket felülmúló kínokat is lehet előidézni. Elismerte az emberiség, hogy az emberkinzás, és általában a kinzás, még ha állat is annak szerencsétlen objektuma, nem emberhez, nem erkölcsi lényhez, nem az államhoz, az «erkölcsi mindenség»-hez méltó büntetés. De nem merte általános gondolkozás felállítani azt a tételt, hogy minden hóhérmunka szennyfoltot hagy az emberen, az államon, az emberiségen. Az erkölcsi világrendnek nincsenek kloákáv Az erkölcsi mindenség, az állam nem ismerheti a halálbüntetést, nem is- | merheti és nem szankciónálhatja a hóhérnak munkáját és nem ismerheti a hóhérnak élethivatásos, állami foglalkozását. Uj bűnvádi eljárásunk megszüntette a gyászos emlékezetű inquisitionális eljárásnak utolsó maradványát: a lelki, a szellemi torturát az eljárás alatt; méltó pendantja volna az anyagi büntetőjog terén, ha megszüntetné törvényhozásunk a halálbüntetést, ha soha többé nem kisértene a 128 ik és 278-ik paragrafusokban vérrel leirt büntetés, ha örökre kiveszne a judikaturánkból a rémes 21. §. De hát miért is büntet tulajdonképen halállal az állam? Bármit mondjon is a félelmetesen rigorosus Kant, annyi bizonyos, hogy valamely cél érdekében büntet az állam halállal. Mondják azért, hogy elrettentsen. Nevetséges. Igazán el lehet-e valakit rettenteni a halálbüntetéssel? Boldog emlékezetű tudósunk dr. Schnierer Aladár megcáfoló példaképen hozza fel : ((Frankhonban R i c h e 1 i e u korában apárbajra halál volt büntetéskép szabva és annak dacára soha sem vívatott annyi párbaj, mint éppen ez időben.» — A halált meg is lehet ám vetni. Emlékezzünk csak azokra a szerencsétlenekre, a kik nem minden dac nélkül mondották: «Ave Caesar, morituri te salutant.> Egy kissé délnyugatra tőlünk még mindig látható a torreádoroknak halálmegvetése Nézzük a borzasztó orgiákat a francia forradalom rémuralmának idejében ; ekkor duhajkodnak leg,nkább az emberek, ha magukat a halál küszöbén érzik. Edité, bibite. ludite ; post mortem nulla voluptas! így nem lehet a népet nevelni. Tudjuk, hogy a bitófa alatt még soha senki sem tanulta meg a polgár-erényeket. Történeti tény, hogy Báthory Gábort a hóhér gyalázatos munkájának gyakori szemlélete barátkoztatta annyira meg a bitófával és tette őt borzalmasan kegyetlenné. A nagy korszak igen jól ismerte a bitófának rothasztó hatását. Az 1848-ik évi törvénytervezet mellőzi a halálbüntetést és Madách Imre fenomenálisan nagyszerű művében, appellálva az ember-állatnak örök természetére, a (dondoni vásária jelenetben az erkölcsileg romlott leányban juttatja legintenzívebben kifejezésre az akasztás látványosságának kíváncsiságát. Hál' Istennek elmúlt már a gladiátor-harcok borzalmassága. Nemesebb élvezetek után áhítozunk. Az akasztást undorral nézzük, ha bizunk is annyira idegünkbe, hogy végig merjük nézni. A bűnösökkel immár humánusan bánunk. Volta ír enek, Beccarianak, Lombrosonak stb. munkálkodásai nem enyésztek el nyom nélkül. Észre tér az emberiség. Nemesedünk. Megszánjuka szerencsétleneket. Nem büntetünk már tajtékzó boszszuval. Az igazság istenasszonya hova-tovább könyörületessé válik. Emberek embereket emberiesen büntetnek. Oly büntetéssel, amely kiengesztel bennünket a bűnössel. Oly büntetéssel büntetünk a mely büntetés nem kergeti arcunkba a szégyenpirt; oly büntetéssel büntetünk, a mit mi magunk is megérdemelt büntetéskép szabnánk önmagunkra, ha igazán bűnösök volnánk. Quod vis. ut alii tibi faciant. tu et ipsis facias! mondja a bölcs. Elképzelhető-e olyan gonosz tett. a melvre reá mondhatjuk, hogy az emiitett elvnél fogva megérdemeljük a halált ? Feleljünk őszintén !: A bűnöst meg kell büntetni. Ártalmatlanná kell őt tenni. De azért miért ne éljen? Igazán csak ugy foszthatjuk meg jogaitól, ha élni hagyjuk Es végül: ne feledjük, hogy minden, a mi történik, okokból történik A bűnös, a gyilkos valóban szerencsétlen creatura. hogy éppen ő általa kellett a bűnnek megszületnie. Tennünk kell valamit, hogy ő többé bünt ne kövessen el. De hogy ezt elérjük, nem szükséges, hogy 18 millió ember, megszemélyesítve a hóhér és pribékjeinek alakjában megrohanja a magával tehetetlen szerencsétlent és hogy elvégezze azt a műtétet, a mely elkövetőjére, az államra reá süti a szégyen bélyegét. A büntetés végrehajtása igen jó eszköz arra, hogy más bűnös szándékot visszatartson a cselekvéstől. De minek való e célból oly eszközhöz nyúlni, a mely eszköz az összes'szereplőket ellenszenvessé, a delinquenst pedig hőssé teszi ? Már pedig csupán ezt eredményezi a halálbüntetés. Ez a pozitív, a tapasztalatok által beigazolt eredmény, minden egyéb jogbölcseleti es politikai vita a halálbüntetésről teljesen meddő. Keresztényi erényekkel büszkélkedünk ; ,usson eszünkbe, mit mormolunk nap nap után : bocsásd meg a mi vétkeinket, valamint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek Ne engedjük kínoztatni embertársainkat