A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 22. szám - A polgári perrendtartási szaktanácskozmány. (Harmadik ülés.)

174 A JOG A Btk. 5 k §-ának második bekezdése ez irányban helyes, habár szerintünk még mindig nem kielégítő — intézkedést tartalmaz. — bíróságaink azonban praxisukban korlátozzák azt a törvény engedte szabadságot. A hivatkozott törvényhely szövege igy szól: «Azon esetekben, melyekben a biró által megállapított büntetés hat havi fogházat vagy hat havi államfogházat nem halad felül, habár e mellett pénzbüntetés is állapíttatott meg, úgyszintén azon esetekben, a melyekben főbüntetésül csak pénzbüntttés mondatik ki (92. §.): a hivatalvesztés és a politikai jogok fölfüggesztése mellőzhető.)) így szól a törvény, — a bírósági praxis azonban igen ritkán él ezzel a 1 a t i t u d e-del, mi több némelyütt megállapodássá emelkedett, a törvény adta szabadsággal szemben az a korlátozás, hogy a mellékbüntetésnek az 54. §. második bekezdése szerinti mellőzése nem alkalmazandó ott, a hol nyereségvágyból elkövetett delictum forog fenn. A nyereségvágyból elkövetett delictumnak súlyosabb erkölcsi beszámítás alá vétele átalánosságban helyes, méltányos dolog, — de kivétel ezen a téren is lehet. — az ((nyereségvágya formai criteriuma ráillik sok olyan delictumra is, a mely elvégre is motiválható. — érthető indokból, például a polgári jognak helytelen magyarázata, vagy nem tudása folytán követtetett el. Minek ezekkel az esetekkel szemben elzárni a méltányosság útját? Továbbá — diffamálónak tekinti a közfelfogás a szabadságvesztés büntetést is, az államfogház kivételével. — Ezzel a ténynyel szemben nem hivatkozhatunk arra az 1—2 esetre, a midőn a társadalom elnézte a vádlottnak politikai, vagy legalább is politikai mellékizü okokból kiáltott fogházbüntetését vagy rendőri elzáratását is. Itt a társadalmi nézet hibás ugyan első sorban, de a mig ilyen a közfelfogás, addig tényleg a legkisebb szabadságbüntetés is nagyobb, aránytalan, a törvény intentiójával sem megegyező sérelme a vádlottnak. Egyelőre tehát a iudicaturának kellene nézetünk szerint e téren, «az okosabb enged» elve alapján, a közfelfogáshoz alkalmazkodnia és a hol lehet, a hol van még a vádlott egyéniségében kíméletet érdemlő morális elem, a 92. §-t (illetve a Kbtk. 21. § át) és annak alapján pénzbüntetést alkalmazni. A másik, erkölcsi szempontból talán másodlagos, — de gyakorlati tekintetben még sokkal fontosabb momentum, a melyre a büntető politikának figyelnie kell, hogy lehetőleg ne sújtsa ártatlan harmadik személyeknek, — mi több — magának a vádlottnak anyagi existentiáját, keresetképességét sem. Intellectualis pályán, többé-kevésbbé bizalmi állásban levő embernek a keresetképességét minden szabadságvesztés büntetés veszélyezteti. Ez köztudomású dolog, de — sajnos mégsem vonhatunk le belőle hatályosabb consequentiát, mert elvégre sem statuálhatunk az intelligens osztály számára kivételes büntetőjogot. Legfölebb a praeventiv szabadságvesztések (előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság, stb.) terén vehetjük méltán, a jogegyenlőség sérelme nélkül is figyelembe a terheltnek vagy vádlottnak műveltségét, társadalmi (vagy éppen hivatalos) állását, a büntetés alkalmazásakor erre már csak annyiban lehetünk tekintettel, a mennyiben tényleg, - a legreálisabb mértékkel mérve is azt találjuk, hogy a szabadságvesztés büntetés az adott esetben, tekintettel a vádlott adott körülményeire, aránytalanul nagy, a törvény intentióját is meghaladó «malum» volna a vádlottra nézve. Ezzel még az igazság abstract fogalma sem szenved csorbát, mert hiszen való az, hogy némely büntetés a művelt egyénre nézve ai ánytalanabbul súlyosabb, végzetesebb következményekkel jár, mint másra nézve, — a kire nézve, alacsonyabb culturájánál, kevésbbé kényes társadalmi állásánál fogva, például a kisebb szabadságvesztés büntetés nem szül hátrányokat, és a ki azonfelül sok esetben, sanyarúbb életviszonyai folytán, a szabadságvesztés büntetésnek még physicai (kényelmi) súlyát sem érzi. A gyakoribb és tehát gyakorlatibb fontosságú eset azonban az, hogy a törvény szigora, alacsony műveltségű, anyagi nyomorban levő embert sujt sok esetben nagyon is hotszu szabadságvesztés büntetéssel, aránylag kis delictumért, olyanért, a mit a szegény delinquens amúgy is nyomorának, — vagyontalanságának hatása alatt. — mások jogos érdekkörének relatíve csekély sérelmével — követett el. Emlékszem a következő esetre: egy szegény özvegyasszony, ha jól tudom négy gyermek anyja, a saját sógorától (elhunyt férjének fivérétől) betöréssel, azaz a kamaraajtó felfeszitésével, vagy 2 koronányi értékű vásznat lopott A sógor első. pillanatnyi haragjában feljelentette az esetet, - tekintettel arra. hogy a 342. §. esete nem forgott fenn, a magáninditványt visszavonni többé nem lehetett. Btk.-iinknek sokat idézett 836. és 340§ ai kérlelhetetlenül intézkednek a szegény asszonynak és 4 gyermekének sorsáról, a legenyhébb büntetés 6 hónapi börtön. — Az itélet kihirdetése után a sértett sógor panaszkodott keservesen a hivatalszolgának, hogy már most ráadásul a 4 gyeiek, — a vádlott négy gyerm e k e — is az ő nyakába szakad, arra a hat hónapra, a mit a iyjuk a börtönben fog eltölteni. Nem akarok ebből az esetből, helyesebben annak egész tartalmából consequentiát levonni, elvégre nem minden vádlott a saját sógorát lopja meg és igy nem minden sértettre hárul a vádlott gyermekei eltartásának kötelezettsége. De az viszont kétségtelen dolog, hogy ha valaki szükségből, nyomorból követ el a vagyon elleni delictumot, akkor azzal, hogy hosszú időre megfosztjuk keresetétől. nem fogjuk őt megjavítani, — tény, hogy a társadalom rendjén nagyobb sérelem esik, sok esetben egy kevéssé bűnös existentia tönkretételével, egy családnak kenyérkeresőjétől való megfosztásával, — mint a milyen sérelmet — maga az eredeti delictum okozott. Fontos érdek volna a törvényhozás és a birói gyakorlat terén arra hatni, hogy azokat a delictumokat — a melyeknek typicus esete a nyomorból, szükségből való elkövetés, ne sújtsuk tulszigoru, azaz túlságosan hosszú tartamú szabadságbüntetésekkel, a melyeknek hatása elvégre sem lehet más. mint a tettes vagy a tettes családja anyagi nyomorának fokozása és közvetve ujabb büntevésre való utalása. Küzdenünk kell elsősorban a theoreticus értékű minősítő körülmények ellen/ a melyeket az elmélet megalkotott, de a melyeket az alacsony culturáju vádlott morálja meg nem éroz, és a melyek azon felül a tényleges érdeksérelem nagyságával nincsenek arányban. Másodszor pediglen a minimumoknak többek által szóbahozott fölemelése helyett, éppen a correctionalisatio terét kellene tágítanunk a végre, hogy a bírónak mindig módjában legyen a legnagyobb mértékű méltányosság érvényesítése. Vannak esetek, a melyekben az enyhítő körülmény charaktere megközelíti a beszámítást kizáró okok jellegét, — de a bünte'és teljes mellőzésére, — helyesebben —a teljes felmentésre elegendő ok mégsem forog fenn. Ily körülmények közt a biró sokszor kerül az elé a dilemma elé, hogy vagy felmentsen valakit, a ki mégsem egészen bűntelen, — a kinek kismértékű bűnhődése a társadalmi rend érdekében kívánatos, vagy pedig (jelenlegi rendszerünk mellett súlyosabb cathegoriába tartozó delictum esetében) legalább is 6 hónapi börtönnel sújtsa azt a vádlottat, a kit egy hajszál választ el attól, hogy a teljes felmentésre érdemes legyen. Pedig az a praxisban nem is olyan ritka dolog, hogy valakinek bűnös tette nagyon megközelítse a végszükség, a jogos védelem vagy a bár jogtalan, de nem büntetendő önbíráskodás ismérveit. Nem védekezünk ezek után a túlságos enyheség vádja ellen, de hisszük, hogy az enyhe szellem a büntetőpolitika irányítására hivatott főérdeknek, — a társadalmi rend, a köz- és egyéni jólét érdekének jobb szolgálatot tehet, mint a legnagyobb mértékű szigor. Belföld. A polgári perrendtartísi szaktanácskozmány. (Harmadik ülés). A polgári perrendtartás tervezete egyes pontjainak megvitatására egybehívott bizottság dr. Plósz Sándor igazságügyminiszter elnöklete alatt május hó 2í-én folytatta tanácskozásait a második kérdés 5. pontjánál. Ez igy hangzik: «Megfelelő-e a kereskedelmi ügyeknek a Tervezet 3. §-ában tartalmazott taxativ felsorolása? Korlátozandó-e, vagy kiterjesztendő ez ?> Dr. Décsey Zsigmond, budapesti kir. ítélőtáblai tanácselnöknek és Fabiny Ferencnek, ki csak minap neveztetett ki curiai bíróból a szegedi Ítélőtábla elnökévé, néhány tárgybeli észrevétele után P o 1 ó n y i Géza emelt szót, aki ekkor jelent meg először a tanácskozáson. Mindenekelőtt azon való sajnálkozásának adott kifejezést, hogy a Tervezet a főudvarmesteri hivatal hatáskörének tekintetében nem intézkedik és nem szünteti meg azon visszaéléseket, melyek e részben a dinasztia tagjainak részéről fennállanak s melyeket senkinek sem lehet helyeselnie. A Tervezet további hiányának tekinti, hogy ez, noha a kivételes eljárás módozatait különben helyesen sorolja föl, nem tartalmaz intézkedést a kereskedelmi vétségeket illető eljárás tekintetében; továbbá, hogy a választott tözsdebiróság hatáskörét érintetlenül hagyja, pedig ez mostani szervezetében nem tartható (önn többé. A speciális kereskedelmi hatáskört szóló nem kívánja íöntartani, mert ha a választott tözsdebiróság jól van szervezve, ez a 'rendelkezés