A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 22. szám - A büntetés mértéke mint büntető-politikai eszköz

A JOG 173 dők s a politikai delictumok az esküdtszékekhez volnának utalandók. A kir. Curia a mostani szervezetében azzal maradna meg, hogy ötös tanácsban ítélne s a kisebb jelentőségű felülvizsgálati vagy semmiségi panaszos ügyekben csak hármas tanácsban döntene. A kisegítő birói állások a földszínéről eltörlendők s a tanácselnökök száma 4—5-tel szaporítandó lenne. Ez lenne az egységes felebbviteli rendszer, a melyhez természetesen hozzá kellene alakítani a perrendeket is, s sem nagy változással, sem személyzet vagy költségszaporitással nem járna, sőt talán megtakarítást lehetne eszközölni emberben és pénzben, s elég megnyugtató és mégis egyszerű volna. Kezdetben csak a sommás felebbvitel javításáról akartam szólni, de a tollam belecsúszott az egész felebbezési, illetve jogorvoslati rendszer javításának a kérdésébe s ha jól meggondoljuk a dolgot, a harmadik helyen javasolt rendszerváltozás nem is olyan dolog, a mit nem lehetne megszívlelni, miután a bírák helyzetén s ez által az igazságügyi miseriákon is segítene. Hogy miként, ezt majd más alkalommal igyekszem kifejteni. A büntetés mértéke mint büntető-politikai eszköz. Irta : dr. MOSCOVITZ IVAN, kassai kir. trvszéki jegyző. Különböző helyeken és különböző időkken, — más-más nemzetek a történelemnek más-más korszakában különbözőképen ítélték meg az emberi cselekményeket. Másképen mérlegelték a jó és rossz fogalmát az egyik helyen és időben, másképen a másikon. Különböző volt a morál és az evvel karöltve járó, mondhatnók : segédszerveként működő aesthetica. A jónak és rossznak, a bűnnek és erénynek absolut mértékét, föltétlen, mindenütt, minden életviszonyra egyaránt érvényes criteriumát a históriában nem tudjuk megtalálni. De nem tudja megconstruálni ezt az absolut mértéket az elméleti tudomány sem, s az inductio nem vezet általános érvényű eredményre, — a deductio, az erőszakosan felállított erkölcsi vagy vallási tanokból kiinduló okoskodás pediglen természeténél fogva nem vezethet igaz eredményekre. Ha végig tekintünk a történelem folyásán, azt látjuk, hogy sok olyan dolgot tartottak szépnek és erénynek, a mit ma fenyítő törvényeink szigora sujt és viszont sok olyant ítéltek el. a mit ma helyesnek vagy legalább is természetesnek találunk. Sok olyan érdeket védett a jog, a melyet ma elitéi — sokat üldözött, a mit ma jogi védelemben részesít. Az emberi társadalomnak, vagy" mondjuk, a tárgyi jogrendnek eme nézetváltozásai nem puszta szeszélyen, indoknélküli játékon alapulnak. A társadalom tiltó és büntető harca az ellen irányul, a mit általános érdekeire nézve sérelmesnek tart, — a tárgyi jog a szükségletek szerint fejlődik. A cultura uj érdekeket létesít, régieket eltemet, az uj érdekek jogi védelmet igényelnek, a régieknek jogi védelme pediglen — maguknak az érdekeknek elenyészésével — tárgytalanná válik. Maga a fő válaszfal jó és rossz, bűn és erény között nem lesz, nem lehet állandóvá addig, amíg az emberiség fejlődése, a cultura nem stagnál, amig fejlődnek, változnak az életviszonyok. De a gyakorlati büntető-tudománynak nemcsak erre az általános, nagy határvonalra van szüksége. Keresi a scalát, a fokozatos méitéket, amely szerint minden egyes a törvénynyé, joggá szilárdult közfelfogás által bűnösnek mondót; emberi tevés ellen procedáljon. Ennek a fokozatos mértéknek története szintén végtelen ingadozást mutat, még pedig két irányban : 1. változtak és változnak az egyes delictumokra alkalmazni szokott büntetési nemek és tételek; 2. ingadozást mutat magának a bűnösségnek, a delictuo- j sus elemek mértéke, a kisebb, vagy nagyobb fokú bűnösség j megállapításának criteriuma is. A szándék vagy gondatlanság, a szándéknak előre megfontolt vagy hirtelen keletkezett volta — a tett motívumának több-kevesebb jogossága, tehát ezek a belső alanyi momentumok szolgálnak mértékül egyrészt; és a külső, objectiv eredmény áll másrészt ezekkel szemben. Szerepelnek ezek mellett rendszerenkivüli tényezők is, mint például a megsértett jogalanynak vagy jogtárgynak speciális jellege, a sértőnek lelkiállapota, netáni felháborodása, életkora, a megsértett alanyhoz vagy a megsértett jogtárgyhoz való viszonya, stb. A bűnösség fogalmi mértéke, elvontan véve, pusztán theoreticus értékű dolog; gyakorlati fontosságúvá csak közvetve válik, annyiban, amennyiben a büntetési nemek és tételek kiszabása hozzá alkalmazkodik. Tételes jogunk látszólag megfordítja ugyan ezt a constructiót: a Btk.-nek sokat idézett 20. §-a a büntetési nemekből, illetve azoknak tételeibői állapítja meg a delictumnak bűntetté vagy vétséggé való minősítését. A szándék vagy gondatlanság, a culpa vagy dolus fönforgása tételes törvényünkben nem képez általános megkülönböztetést. A bűntettre nézve a dolus absolut criterium ugyan, de a vétség fogalma a gondatlanságot azaz a szándékosság hiányát nem zárja ki. A Btk. 92. és 20. szakaszainak alkalmazása meg épenséggel megbontja még ezt a laza határvonalat is, ugy hogy a bűnösségnek ezt az abstract, fogalmi mértékét gyakorlati szempontból egészen lényegtelennek tekinthetjük, elméletileg pediglen inpraecis voltánál fogva nem vehetjük figyelembe. A büntetés kimérésére, azaz a büntetési nemek és tételek megállapítására mai jogunkban voltaképen csakis practicus, politikai. — helyesebben mondva — érdek-szempontok szolgálnak alapul. Nem volna helyén, ha erre nézve részletes példáiódzással untatnók az olvasót. Mindazok, akik akár elméleti, akár gyakorlati szempontból foglalkoznak a büntetőjoggal, ismerik a szembeötlőbb aránytalanságokat, a melyeket a Btk. különös (II.) részében érvényre jutott retorsio-politika szült. Csak néhány általános jellegű és szerin ünk. a bűnösöknek és a társadalomnak érdekében egyaránt fontos szempontra akarjuk az olvasó figyelmét fölhívni. A diffamált, a társadalomnak — reá nézve — normális életköréből kitaszított egyén szükségképen ellenségévé válik ennek a társadalomnak ; árt neki, gyengíti ezt a társadalmat még akkor is, ha passiv marad, ha pusztán «kivül-állásával» harcol ellene. De tudjuk, hogy az ilyen egyének ritkán elégesznek meg a puszta, passiv «kivül-állással», hanem vagy a szó közönséges értelmében ujabb bűnbe esnek, visszaesőkké, professionátus bűnösökké válnak, — vagy az átlagnál valamivel nagyobb caliberü egyéniségek, a fölforgató áramlatok híveinek sorában, nagyobb szabású nyilt harcot folytatnak a társadalom és annak rendje ellen. A helyes büntető-politikának föladata a társadalom oltal mazása ; nem retorsio, de védekezés a büntető közhatalom elsődleges hivatása; a retorsio erkölcsi jogosultságát a tudomány mai állása mellett már alig lehetne védelmeznünk. Már pediglen a társadalom oltalmazásának első sorban az a módja, hogy csökkentsük ellenségeinek számát, respectrve, hogy ne szaporítsuk az ő sorukat. Minél több ember lészen teljes jogú — és tegyük hozzá; sértetlen hirnevü tagja a társadalomnak, annál többen lesznek azok. a kik akár active, ténykedésükkel, akár pediglen passive, viselkedésük, alkalmazkodásuk által védelmére fognak kelni a társadalom rendjének, közérdekeinek. A társadalom, illetve az azt repraesentáló közhatalom tehát a saját érdekében jár el akkor, a mikor lehetőleg sok tagjának erkölcsi, társadalmi állását őrzi meg mocsoktalan, ép állapotban. Ezt nem szabad sem a törvényhozónak a büntetések és büntetési nemek megállapításánál, sem a bírónak a bűnösség kimondása és a büntetés kiszabásakor elfelednie. Nem elég azonban erre nézve a törvénynek és a bírónak méltányossága sem. Corrigálni kellene sokban a közfelfogást. Nem szabad a bűnvádi eljárást magát, de még — általánosságban véve — a büntetést, a büntetett előéletet sem diffamálónak tekinteni. A biró sokszor kénytelen mintegy disciplinaris okokból büntetni, vagy épen szabadságvesztésbüntetést is alkalmazni a társadalmi rend érdekében ott, a hol maga sem lát az erkölcsi rend ellen elkövetett sérelmet. Nem szabad e téren a társadalomnak szigorúbbnak lennie a hivatalos közhatalomnál, — nem szabad társadalmi «caput»-jától megfosztani azt, — a kit az állam bár megbüntetett, — állampolgári «caput»-jától, —• polgári és politikai teljesjoguságától azonban még sem talált megfosztandónak. Viszont a törvényhozó engedjen a bírónak ez irányban «i n m el i u s» mentől szabadabb kezet, — tág teret a jogvesztési mellékbüntetések mellőzésére. Még direct vagyon elleni delictum is van olyan, a mely erkölcsi tekintetben menthető, vagy legalább is nem olyan természetű, hogy capitis diminut i ó t vonjon maga után.