A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 17. szám - A katonai büntetőjog elmélete

130 A JOG középkori jogrendszerek alapja volt, hogy minél szigorúbb, minél kegyetlenebb büntetésekkel sújtjuk a bűnösöket, annál inkább el fog riadni a többi egyén a bűnös cselekmények elkövetésétől. Innen a régi korban a büntetések végrehajtásának erőszakolt nyilvánossága, melylyel a büntetés hatását elérni akarták s különösen azon iszonyú kegyetlenség, meiy a büntetések kiszabása és végrehajtásánál mindig megnyilatkozott. Az ujabb kor humanismusa a culturállamok büntetőjogából az elrettentést mindinkább kiszorította, helyt adván a megjavítás eszméjének. A katonai büntető jog azonban nem is az elrettentés eszközét használja a katonai jogrendnek — a rend és fegyelemnek — fentartása céljából. A modern humanismus legfeljebb enyhítette az elrettentés eszközeit, de nem küszöbölte ki azokat teljesen. így megszűnt a rablánc alkalmazása; megszűntek a kínzások, a botozás. az u. n. Spiessruthen-laufen (mely abból állott, hogy a tettes egy 100 — 300 katonából alkotott szük, kettős sor között 6 —12-szer végig futott, mikor is minden egyes katona egy vesszővel végig vágott a delinquensen), megszűnt a megbélyegzés (Brandmarkung) stb. stb. Maga az elrettentés eszméje azonban végig vonul az egész katonai büntető jogon ma is. A katonai büntető perrendtartás 364. §-a szerint rögtön bíráskodás alkalmazandó, «ha gyors és intő példa válik szükségessé* s különösen, ha bizonyos katonai, vagy közönséges büntettek veszélyesen elharapóznak. Ma is, nem csak joga, de kötelessége a csapatparancsnoknak azt, ki válságos pillanatokban csüggeteg szavakat ejt, fegyverét, vagy lőszerét elhányja stb. «el rettentő példa gyanántn a csapat szeme láttára haladéktalanul felkoncoltatni. (Szolg. Szab. I. R. 33. pont.) Az elrettentés elvének a büntető jogászok nagy része szerint semmi jogalapja nincsen. Többek között Schnierer harcolt ezen elmélet ellen. Nincs joga - úgymond — az államnak valakit csak azért megtenyiteni, hogy mások az ő szenvedésein okulva, a bűntényektől visszariasztassanak. Szerinte ellenkezik az emberi nem méltóságával, hogy a bűnös mások javáért feláldoztassék s nem tartja megengedhetőnek, hogy az «egyén» valamely célra eszközül használtassák. (L. Schnierer A. Büntetőjog 51. 1) Ugyanő igazságtalanságnak tartja azt, hogy a büntetés a szükség concret fokához méressék s hogy valamely kisebb fokú delictum szigorúbban fenyíttessék csak azért, mert elharapódzott, — mint valamely különben súlyosabb bűntény, mely azonban ritkábban követtetett el. Nagyon lélekemelő az elhalt agg tudós ezen érvelése s ideális elvi álláspontnak kétségkívül szép, helyes. Ámde a büntető jogot egyedül racionalistikus eszmékkel fejleszteni nem lehet. A büntető jog empirikus tudomány s azért nem szabad soha elfelednünk, hogy ezen tudomány is az emberi társadalmat szolgálja, ez pedig ó n z ő ! Szép lehet tehát a Schnierer elmélete, de — nem igaz. Az igazságosságot a büntetésnél egyedül az szabhatja meg. hogy általa a legfőbb társadalmi cél, az emberiség legnagyobb boldogsága eléressék. A hol tehát az öszesség java, vagy legalább a nagyon sok ember java ugy kívánja, ott az egyest a közjóért feláldozni igazságos. Bárha tehát Kant és hivei szerint ez által jogtalanság töiténik is az egyes emberen, — az áldozaton, ennek meg kell történnie a hasznosság, a célszerűség kedvéért, mely az emberiség boldogságát biztosabbá tenni óhajtja azzal, hogy a büntetés végrehajtása folytán a bűncselekmények számát a jövőben csökkenti. Ez a modern u t i 1 i t a r i s m u s helyes elmélete és éppen nem oly ferde dolog, — minőnek S c h n i erer is vélte — hogy az elharapódzott kisebb bűntényt ugy büntetjük, mint a súlyosabb, de különben ritkábban elkövetett bűntényt. Az u tilit arismus legfontosabb elve, hogy a büntetés csak azon legkisebb mértékben igazságos, a melyben a bűntetteknek elejét venni képes. Azon felül már rem igazságos. Hogy P i k 1 e r példáját idézzem, — nem volna célszerű és okos dolog, ma a közveszélyes őrültet megölni, mivel társadalmunk ugy is védekezhetik ellene, hogy az illetőt internálja. De ha véletlenül az őrültség alkalmas volna másokban is őrültséget előidézni s az őrültek ugy elszaporodnának, hogy a társadalom biztonsága veszélyeztetve lenne általuk, akkor bizony ki kellene őket irtani, mint ahogy kiirtjuk a veszettségbe esett embert, mint ahogy leromboljuk az égő ház melletti épület tetőjét, hogy a tüz tovaharapódzását meggátoljuk, mint ahogy reáeresztenők Soroksárra a zajló Duna vizét, ha másként megmenthető nem volna — Budapest! A katonai büntetőjogban az előadottakon kívül még különös okokból is igazságos azon elmélet, melyet az utilitarismus iskolája vall. A katonai élethivatásból folyik, hogy a katonának mindig késznek kell lennie, hogy királyáért és hazájáért életét és vérét áldozza. (Szolg. Szab. I. R. 5. pont.) Fokozottabb igényei vannak tehát a társadalomnak a katona irányában, mint a polgárral szemben, mert a katonától hősiességet is követel. Ha tehát megkövetelhetjük tőle, hogy ő maga feláldozza magát a közjóért, ugy megvan a társadalomnak a j o g a is hozzá, hogy feláldozza őt. ha a maga jószántából nem teszi. De most önkéntelenül elénk tolul egy nagy kérdés, hogy miért, mi célból alkot a katonai társadalom már a béke idejére is oly szigorú büntetőjogi elveket, melyeket tulajdonképpen csak a háborús viszonyok igazolnak? A felelet ismét és mindig csak az. hogy azért, mert igy célszerű, így hasznos. A katonát az ő hivatásának nevelni kell és lehetetlen elválasztani egymástól a béke és a háború katonáját. Aki csak a háború megkezdése időpontjában, tehát mintegy átmenet nélkül, kezdené érezni a katonai vas-fegyelem súlyát, összeroskadna az alatt, s akkor a különben célszerű szigor igazságtalan lenne. Vissza kell a modern állam polgárát hivni a civilis cultura országából abba a világba, mely az ó és középkori civilisatio egyik társadalmi institutióját, a háborút miveli s már béke idején kell őt az önmegtagadás és önfegyelmezés nehéz pályájára reá vezetni. Ennyit az elrettentés elvéről. Más kérdés az elrettentés eszközeinek kérdése. A jövő reformált katonai büntetőjoga az elrettentésül alkalmazott büntetéseknél is el fogja ismerni az utilitaristikus iskola azon főelvének igazságát, hogy a büntetés csakis azon legkisebb mértékig igazságos, mely a büntettet még meggátolni képes. Fölösleges szigor tehát, hogy minden katonai bűntettre — a minősített esetekben — alkalmazható legyen a halálbüntetés; hogy megtizedeljünk gyávaság esetén egy egész ezredet, hogy rögtönbiróságilag agyonlövessünk katonákat, mikor elég a szabadságvesztés büntetés is az elrettentésre. A hadsereg s maga azon tény, hogy az államoknak a hadseregekre szükségük van, a haladó culturával szemben a visszamaradást jelképezik ugyan, de maga a hadsereg s annak alkotó tagjai, együtt haladnak a modern eszmékkel. A hadsereg ma már nem kötéllel verbuvált gyülevész zsoldos had, mint a középkorban volt; az intelligens osztály alkotja ma annak zömét, mely a katonai élethivatást neveltetésénél fogva is fel tudja fogni. Nincs többé szüksége a hadseregnek a középkorból reánk szakadt brutális elrettentési eszközökre, elértünk oda, ahol néha már a nevelés, intelem, feddés stb. szintén meg tudnak felelni, vagyis odáig jutottunk, hogy a katonát meg is tudjuk a katonai hivatás számára javítani s fölösleges volna a bűnöst mindjárt elpusztítani. A katonai büntetőjog tehát megnyithatja kapuit a «javitás» eszméjének s leszállíthatja büntetési tételeit a célszerűségi iskola által követelt azon határig, melynél a büntetés nem ró a tettesre nagyobb szenvedést, mint a mekkorától a többi embert megóvja az által, hogy a bűntetteket meggátolja. Fontos kérdése a büntetőjognak az is, hogy a b ü ntettet büntessük-e. avagy a bűntettest? Az orthodox iskola a tettet, az uj büntető jogi iskola a tettest bünteti. A katonai büntetőjog mind a kettőt bünteti. Ouia peccatum est, et ne peccetur. Kimondja a büntetést és végre is hajtja azt még a távollevő szökevényen is. bárha csak in effigie is. De viszont különös figyelemmel tekint arra is, hogy ki a tettes, a mi különösen a visszaesés tanánál jut érvényre. Természetesen nem von oly éles határvonalakat a javítható és javithatlan bűnösök categoriája között, mint azt a célszerűségi iskola ' javasolja s nem is helyez az alanyi motívumokra akkora súlyt. Első sorban természetesen a tettet magát veszi a büntetés alapjául s azt mindenképpen megtorolni kívánja. A katonai rendet és fegyelmet olyan szentség gyanánt helyezi a katona elé. melyen sérelemnek esni nem szabad Ezt mondja ki a Szolg. Szab. I. r. !)«). pontja: «A fegyelem mindenkinek mulhatlan és nyomatékos megbüntetését követeli, a ki a parancsokat ésrendeleteket pontosan nem telje s i t i.» Hasonlít ez a rendelkezés a K a n t-féle absolut elmélethez, de mégsem azonos vele, mert — és ez a legfőbb különbség a civilis és a katonai büntettek között — a katonai büntetőjog a delictumok alatt nemcsak a tiltott cselekmény elkövetését, hanem a teljesítendő kötelességek elmulasztását is érti. És itt a célszerűségi iskola tanait ki kell bővitenünk a büntetések célja tekintetében ; a katonai büntető jog szerint nem c-,ak azért büntetünk, hogy másokat büntettek elkövetésétől elrettentsünk (tehát, hogy negahv eredményt érjünk e), hanem azért is