A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 1. szám

A JOG 3 igy a/, mint elkésett a bprts 434. § a értelmében vissza volt utasítandó. Még annyit se mond a Curia, hogy a bprts 557. §-ának második bekezdése értelmében a semmiségi panasz n.ár az első fokban itélt kir. járásbíróság által lett volna visszautasítandó. Helyese, megfelel-e a legfőbb bíróság ezen e n u n t i á t i ó j a, a törvénynek? Helyesen alkalmazta-e a kir. Curia. a bprts 431. j;-á n a k rendelkezését. Szerintem, — nem. Annak a feltevésnek adok kifejezést és érvelésem is ebből indul ki, hogy a kir. Curiát a töivény azon szövege, hogy a semmiségi panasz az ítélet kihirdetésekor is bejelentendő, és annak ama rendelkezése vezethette határozatának meghozatala alkalmával, hogy a hivatkozott szakasz harmadik bekezdése értelmében egyebekben a 429—439. i? ok a törvényszék másodfokú ítélete ellen használt semmiségi panaszra és ennek elintézésére is megfelelően alkalmazandók. Mert a bprts 431. i;-a. a melyre a kir. C uria hivatkozik is, csakugyan tartalmaz oly rendelkezést, hogy a felebbviteli főtárgyaláson jelen volt vagy képviselt jogosultak, a kir. ítélőtáblának másodfokú ítélete ellen is e biróságnái tartoznak semmiségi panaszukat bejelenteni A törvénynek ez a rendelkezése azonban megfelelően csak akkor, illetve azon esetben lenne helyesen applicálható. — ha bprts 557. §-a erről, vagyis a semmis égi panasz bejelentéséről egyáltalában nem i ntézk e d n é k. De mert intézkedik, megszűnik minden analógia és megfelelő alkalmazás. Igaz, hogy a bprts nem intézkedik arról, mily eljárást tartozik követni az első fokban itélt kir. járásbíróság, a kir. törvényszék mint másodfokú bíróság határozatának közlésénél. Elismerem, hogy ezen hiánya a törvénynek, fokozhatja a kétkedést, és elég alkalmas a téves magyarázat támogatására. Ámde a bprts 557. !?-ának harmadik bekezdésében felhívott és megfelelően alkalmazandó szakaszok szintén nem tartalmaznak az itélet kihirdetése és közlésére nézve directivákat. Sőt a kir. Ítélőtábla határozatának közlésére és kihirdetésére vonatkozó eljárást szabályozó 425. § nak megfelelő alkalmazását sem irják elő. Igaz ugyan, hogy különösen ez az utóbbi ismét oly hiányossága a törvénynek, mely csak megerősíti azt a véleményt, hogy a semmisségi panaszt soha a kir. törvényszéknél, hanem mindig és minden esetben, az első fokban itélt kir. járásbíróságnál kell bejelenteni, .-'kár kihirdetés, akár pedig kézbesítés utján lett közölve az ítélet. Hogy a kir. járásbnóság mikor és miként fogja kihirdetni az ítéletet, arra nézve a brptsban van elég megfelelően alkalmazható szabály. Itt és ebben a kérdésben, a hol a törvénynek hiányát kell pótolni, az analógiának van elég tág tere, és ez alapon a helyes eljár st a gyakorlat meg is fogja találni. A vitás szakasznak rendelkezéseit, — ha helyesen akarunk tovább érvelni — két csoportra kell osztani. Az egyik az, mely a semmiségi panasz bejelentése és elutasítására vonatkozik. Ez tehát ugyanarról és kimerítően intézkedik, a mire nézve a kir. Curia a bprts 431. §-át hívta fel indokolásul. A másik pedig az, mely az egyebekben megfelelően alkalmazandó szakaszokat sorolja fel. Minden törvény magyarázatának el kell fogadnia azt a tételt és szabályt, hogy ha valamely törvényhely valamiről külön és kifejezetten per extensum intézkedik, — ott és ugyanabban a kérdésben egy másik szakasz megfelelő alkalmazása ki van zárva, annak helye nincs és nem lehet. Ebből a tétel és szabályból azután az következik, hogy ha ugy mabban a í^-ban a megfelelő alkalmazás végett felhívott más szakaszok eltérően intézkednek, azok a szakasz külön intézkedésének nem derogálhatnak. Ugyanezt fejezi ki egyébként maga a törvény szövege is, ^amidőn oly határozottan, minden félremagyarázást kizáró módon pointirozza, hogy csak egyebekben, tehát a szakaszban már előrebocsájtottak kivételével és a miről a szakasz külön nem intézkedik, — lesznek a felhívott szakaszok alkalmazandók. Ez csak eléggé érthető és világos. Nem zavarhat meg tehát ezen vélemény megalkotásában a bprts 557. §-ának 3-ik bekezdése sem, mely a bprts 429—439. §-oknak a semmiségi panaszra és ennek elintézéséie vonatkozó megfelelő alkalmazását megszabja, mert a felhívott szakaszokban a semmiségj panasz és ennek elintézésére (nem bejelentésére) vonatkozólag más intézkedések is foglaltatnak és nem egyedül azok, a melyek a semmiségi panasz bejelentése és elutasítását szabályozzák. Ezt a törvény külön szabályozta a kir. törvényszék előtt eljárásban. Megerősíti az általam vitatott perjogi álláspont helyességét az 557. §. második bekezdése is. a mely ismét azt mondja .Ez utasítja vissza az elkésett stb. semm -• é ; p a n a s z t. A grammaticai magyarázat szerint, — nem ezek, vagyis a kir. törvényszék és járásbíróság, — hanem ez, vagyis az elsőfokban itélt kir. járásbíróság. Mert az a consequentiája az ellenkező magyarázatnak, hogy a kir. törvényszék előtt és az Ítélet kihirdetése alkalmával bejelentett semmiségi panaszt is a kir. járásbíróság utasítsa vissza, — talán mégis nélkülöz minden komolyabb alapot. De utóvégre is, ha a törvény a semmiségi panaszok bejelentésére vonatkozólag a bprts 431. ij-ában szabályozott eljárást kívánta volna itt is alkalmazásba venni, — szükségtelen lett volnaa külön intézkedés, mertamegfelelő alkalmazás végett felhivott szakaszokban a 431. §. is benfoglaltatik. Hat mi célja volt a külön szabályozásnak ? Az, hogy a maga valóságában alkalmaztassék. Ha a törvény szövege világos, — annak commentározásánál minden cél- vagy észszerüségi indok mellőzendő, mert annak alkalmazásánál már nem az a kérdés, melyik eljárás lenne helyesebb, hanem az, melyik felel meg a törvény rendelkezésének. Egyébként megvan annak is a ratiója, hogy miért contemplálta a törvény a semmiségi panasz bejelentését a kir. tábla előtt másként, mint a törvényszéki eljárásban. Es ez a legis ratio, a kö zvédői intézmény életbeléptetése. Eddig az volt az általános criminális perjogi szabály, hogy a perorvoslatokat mindig az elsőfokú biróságnál kellett bejelenteni. Az uj bprts azonban a felsőbb fokon is a szóbeliség elvét léptetvén életbe, ez az újítás a perorvoslatok bejelentésére vonatkozó eddigi eljárás módosítását szükségkép vonta maga után. A bprts 412. §-a szerint ugyanis a kir. ítélőtábla előtt a kötelező váddal szemben áll a kötelező védelem, — ennek azután csak természetszerű következménye volt annak törvénybe iktatása, hogy a felebbviteli főtárgyaláson jelen volt vagy képviselt jogosult felek a k r. ítélőtábla másodfokú ítélete ellen e biróságnál tartoznak a ssmmiségi panaszt bejelenteni (431. §.) Mert ha a törvény nem ekként intézkedik, ugy az Ítéletnek a kir. törvényszék előtt leendő kihirdetéséhez a kir. főügyészt és a közvédőt is meg kellett volna idézni. Ez pedig elég különös eljárás lett volna. A másik ésszinténnemkevésbélegisratio a perorvoslatnak alkalmazhatása. A kir. törvényszék előtti felebbviteli eljárásban a közvádői intézmény nem nyer alkalmazást. Az ítélethirdetésnél tehát a laikus vádlottnak kell bejelenteni a semmiségi panaszt és pedig a törvényszabta formában. Hogy ez a laicus elem a bprts 547. §-a ama követelményének, hogy az érvényesíteni kivánt semmisségi ok, — különbeni viszautasitás t e r h • mellett, megjelölendő, — nem képes megfelelni, az bizonyos. A semmiségi panasz bejelentése tehát csak arra szolgálna, hogy nyomban visszautasittassék. Azért sokkal nagyobb garantiát látott a törvény abban, ha a semmiségi panasz bejelentésének idejét nyitva hagyja addig, mig az Ítéletét az elsőfokú bíróság kihirdeti \agy kézbesitteti. A bejelentés határidejének nyilvántartásával ugyanis, meg van adva a felebbviteli tárgyaláson és védő nélkül megjelent feleknek a mód és alkalom arra nézve, hogy a másodfokú bíróság ítéletének meghozatala után is ügyvédi képviselethez fordulva, a netán sérelmes ítélet ellen a törvényben biztosított perorvoslattal élhessenek. Végül pedig hivatkozom a legcompetensebb commentatorra, magára a törvény indoklására, a mely igy szól : A semmiségi panasz bejelentése az elsőfokban itélt járásbíróságnál eszközlendő, mely idejekorán használt és a törvény szerint megengedett volta fölött határoz (761 lap.) Helyes-e vagy nem. az más kérdés. De hogy világos. — az az egy már bizonyos.