A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 11. szám - A németországi magánbiztositási vállalatokra vonatkozó törvényjavaslat

JOGESETEK TÁRA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a «Jog» 11. számához. Budapest, 1901. március hó 17. Köztörvényi ügyekben. A kir. Curiának az 1890. évi XXV. t.-c. 13. §-a alapján hozott döntvényei. (Polgári ügyekben.) XII. szám. Az ingatlanok haszonélvezetére elrendelt biztosítási végrehajtás esetében, a megkeresett telekkönyvi hatóság a zálogjog előjegyzésével kapcsolatosa?: a haszonélvezetnek zár alá vételét elrendelheti-e ? (Vonatkozással a temesvári kir. Ítélőtábla 5. számú és a pécsi kir. Ítélőtábla 2. számú polgárjogi teljesülési döntvényeire.) Határozat. Az ingatlanok haszonélvezetére elrendelt biztositási végrehajtás esetében, a megkeresett telekkönyvi hatóság a zálogjog előjegyzésével kapcsolatosan a haszonélvezetnek végrehajtási zár alá vételét el nem rendelheti. Indokok. Az ingatlanok haszonélvezetére vezetett kielégítési végrehajtás esetében, az 1881. évi LX. t.-c. 208. és 211. §§-ai akként rendelkeznek, hogy a végrehajtási zálogjog bekebelezése, az előjegyzés igazolása, illetőleg a végrehajtási jog feljegyzése után, a tkvi hatóság a haszonélvezetnek végrehajtási zár alá vételét is elrendeli. A törvénynek a zár alá vételre vonatkozó ezt a rendelkezését azonban arra az esetre, a midőn az ingatlan haszonélvezetére biztositási végrehajtás vezettetik, kiterjeszteni nem lehet. Az 1881. évi LX. t.-c. a kielégítési végrehajtás foganatosításának módját külön a II. címben s a biztositási intézkedéseket ismét külön a IV. cimben szabályozza. Azok a rendelkezések, a melyek szerint a végrehajtás ingatlanok haszonélvezetére zárlat alkalmazásával foganatosítandó, a Il-ik cimben, a pénzbeli követelések behajtását tárgyazó rendelkezések közt foglaltatnak, s a biztositási intézkedéseket tárgyazó IV. cim I. és II. fejezetében azokra utalás nincs. A IV. cim I. fejezetének 230. §-a szerint, ingatlanokra, melyekkel egy tekintet alá esik a telekkönyvezett ingatlanok haszonélvezete is, az elrendelt biztositási végrehajtás egyedül a zálogjog előjegyzése által foganatosítandó, a nélkül, hogy az idézett törvényszakasz a megkeresett tkvi hatóságot további teendőkre is utasítaná, a mi a biztositási és kielégítési végrehajtások céljának különböző voltában indokolását is találja. A biztositási végrehajtásnak célja ugyanis az, hogy a vitás készpénzbeli követelés az adós vagyonára szerzendő föltételes és végrehajtható bírói határozattal vagy egyezséggel igazolandó zálogjog által biztosittassék; ez a cél pedig ingatlanoknál és azok haszonélvezeténél a zálogjog előjegyzésével rendszerint eléretik, minthogy a zálogjog kiterjed az ingatlannak az állagtól még el nem választott gyümölcsére, illetve jövedelmére s ekként annak haszonélvezetére is. A kielégítési végrehajtásnak célja ellenben a követelés behajtása lévén, ennek a célnak elérése végett szükséges, hogy az ingatlannak haszonélvezete a tulajdonosnak, illetve a mennyiben a haszonélvezet a tulajdonostól különböző személyt illet, ennek a rendelkezése alól elvonassék, s oly módon kezeltessék, hogy a befolyandó jövedelem a követelés kielégítésére legyen fordítható. De hogy a törvény a kielégítési eljárás körébe tartozó ezt a jogot nem szándékozott megadni annak, a ki biztosítás céljából csak zálogjogi előjegyzést nyert, az 1881. évi LX. t.-c 212. §-ának rendelkezéséből is következik, a mely szerint a haszonélvezetre vezetett végrehajtás esetében csak annak a jelzálogos hitelezőnek engedtetik meg, hogy a függő termésből befolyt összegnek, vagy a bérnek, illetve haszonbérnek birói letétbe helyezését kérelmezhesse, kinek a függő termés beszedése vagy a bérösszeg esedékessége előtt magára az ingatlanra végrehajtási, tehát nem biztositási joga van telekkönyvileg bejegyezve. Ugyanezt a felfogást támogatja az 1881. LX- t.-c. 231. §-a is, mely a biztosítás abbanhagyásának esetében kifejezetten csak azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az ingóságokra foganatosított biztositási végrehajtás feloldása és az ingatlanra előjegyzett zálogjog törlése hivatalból elrendeltessék. Tehát abból is, hogy ily esetben a törvény a haszonélvezetnek zár alól feloldása iránt nem intézkedik, következtethető, hogy a biztositásnak oly módját, hogy a haszonélvezet zár alá vétessék, megengedni nem célozta. A törvény szövege s az arra vonatkozó törvényhozási tárgyalások adatai is ellene mondanak annak a felfogásnak, hogy az 1881. évi LX. t.-c. 208. és 211. §-aiban szabályozott eljárás a biztositási végrehajtásra joghasonlatosság utján kiterjesztessék. A végrehajtási eljárásról szóló törvényjavaslat 735. §. c) pontjában ugyanis a jelzálogos hitelezőnek megengedtetni céloztatott, hogy a jelzálogul szolgáló ingatlant bizonyos feltételek fenforgása esetében, a követelés fizetési határidejének lejárta előtt is zár alá vétethesse s ezzel kapcsolatban az a rendelkezés terveztetett, hogy az ekként zár alá vett ingatlan jövedelméből csupán a zárgondnok dija és költsége fizettessék, a jövedelem többi része pedig a tulajdonost illesse. A képviselőház igazságügyi bizottsága azonban a javaslatot ily megszorítással sem fogadta el, hanem a zárlat alkalmazását attól tette függővé, hogy a bekebelezett követeléssel bíró jelzálogos hitelező, egyéb meghatározott feltételek mellett azt is igazolja, hogy lejárt követelése iránt a keresetet megindította, de még ily esetben is mellőzte a javaslatnak azt a részét, hogy a zárgondnoki dij és költség a jövedelemből fedeztessék, s a jövedelmet minden levonás nélkül a tulajdonos rendelkezése alatt hagyta, kifejezvén jelentésében, hogy ha a hitelezőnek több joga adatnék, az a gyakorlatban igen sok méltatlan zaklatásra vezetne. Ily értelemben hozattak meg a törvény 237. §-ának f) pontja és 245. §-a. Ha tehát a törvény a kielégítési végrehajtás előtt még a bekebelezett zálogjoggal bíró hitelezőnek sem engedi meg a haszonélvezetnek, illetve jövedelemnek zár alá vételét, habár már lejárt követelése iránt a pert is megindította, ennél több jogot annak a hitelezőnek, kinek csak biztositási joga van, a törvény megsértése nélkül adni csakugyan nem lehet. Kelt Budapesten, a kir. Curia polgári szakosztályainak 1901. évi január hó 25-én tartott teljes üléséből. Hitelesíttetett az ugyanazon évi március hó 1-én tartott teljes ülésben. Szabó Miklós, sk. a kir. Curia elnöke. Vajdafy Emil, sk. kir. curiai tanácsjegyző. Az 1884. évi XVI. t.-c. 1. és 52. §§-ai értelmében abban az esetben, ha egy műnek több szerzője van és az egyes szerzők részei el nem különíthetők, ellenkező megállapodás hiányában a szerzők mindegyike feljogosítottnak tekintendő és ettől a jogtól szerzőtársa jogának esetleges nem létezése vagy megszűnte sem fosztja meg. Minthogy pedig a szerzők meg nem osztható jogai az egész műre vonatkozván, a dolog természetéből folyólag csak egységes megbirálásnak képezhetik tárgyát: II. r. felperesnek kereseti jogát megállapítani kellett. A beregszászi kir. törvényszék (1900. évi június hó 27-én 6,999. sz. a.) dr. B. Oszkár és K. Gusztáv felpereseknek, K. Miklós alperes ellen, szerzői jog bitorlása és jár. iránti rendes perében következően itélt: Az alperes által felhozott pergátló kifogás elvetése mellett felperesek keresetükkel elutasittatnak és köteleztetnek 45 kor. 90 fillér perköltséget alperesnek megfizetni stb. Indokok: Felperesek keresetükben azt adták elő, hogy az általuk szerzett «Im weissen Rössl» című színdarabot alperes a vezetése alatt álló munkácsi színházban «Aranykakas» magyar cim alatt 1899. évi november hó 8 és 9-én nyilvánosan előadatta a nélkül, hogy a szerzők beleegyezését kérte volna. Ezért felperesek az 1884. évi XVI. t.-c. 54. és 57. §-ai alapján kérik alperest a jogosulatlan két nyilvános előadás után beszedett 100 kor. illetőleg a válasziratban leszállított 240 kor. tőke stb. megfizetésére kötelezni, a szerzői jog bitorlásában vétkesnek kimondani és törvényszerű büntetéssel sújtani s elrendelni, hogy az «Im weissen Rössl» «Aranykakas» cimű darabot nyilvánosan többé elő ne adja és kéri az előadásoknál használt és esetleg meglevő díszleteket és ruházatokat és a jogosulatlan fordítás szövegkönyvét, sugópéldányát és szerepeit elkobozni és alpereseket az 1893. évi XVIII. t.-c. 9. és 220. §-ában szabályozott perköltség biztosíték letételére kötelezni. — Tekintve azonban, hogy a polgári jogsegély tárgyában Hágában létrejött nemzetközi egyezmény becikkelyezéséről szóló 1899. évi XVIII. t.-c. 11. cikkelye értelmében a szerződő államok bármelyikének ezen államok egyikében lakóhelylyel biró honosai — a kik ezen államok valamelyikének bíróságai előtt mint felperesek lépnek fel, nem kötelezhetők semmiféle biztosítékra, sem azon az alapon, mert ilyenek, sem pedig azon az alapon, mert az országban nincs lakóhelyük tekintve, hogy a 30,021/99. I. M. rendelet 1. §-a szerint ezen nemzetközi egyezményben foglalt határozmányok a polgári jogsegély egyes tárgyaira vonatkozó viszonyainkat a német birodalommal szemben is szabályozzák, a berlini lakos felperesektől az 1893. évi XVIII. t.-c. 9. §-ának 1. pontja értelmében a perköltség fedezésére biztosíték nem követelhető, s ez alapon a pergátló kifogást elvetni kellett. El kellett azonban utasítani felperesek keresetét is, mert bár II. r. felperesnek magyar állampolgársága a C) alatt hiteles másolatban csatolt illetőségi bizonyitványnyal és alperes beismerésével igazolva van s bár az 1884. évi XVI. t.-c. 79. §-ának első bekezdése értelmében a magyar állampolgárok műveire a szerzői