A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 45. szám - Jogi oktatásunk reformjáról

324 A JOG állapította, de minösitésök tekintetében mulasztást követett el, amennyiben felőle nem nyilatkozott, hanem kétséget hagyott fenn, mely annál súlyosabban nehezedik a mi esetünkre, mivel benne a cselekmény elévülése forog szóban. Már pedig, hogy a biró megállapíthassa, vájjon elévült-e valamely cselekmény üldözhetősége, első sorban magát a cselekményt kell minősíteni tudnia, annál is inkább, mert a magánjogi igény érvényesítésének határideje jóval hosszabb, mint a bűnvádi eljárás megmditására rendelt elévülési határidő. A Btk. 106. §-a a büntettek és vétségek miatt megindítható bűnvádi eljárás elévülésének maximumát 20, minimumát 3 évben állapítja meg, holott a magánjogi igények hazai jogunk szerint (csekély kivételekkel) 32 év alatt évülnek el A ' K. T., mely az általános magánjogra való hivatkozásaitól eltekintve, a benne szabályozott viszonyokra maga statuálta az elévülési időtartamot, csak a 218. és köv. §-sal szemben hagyott utasítás nélkül. A törvénymagyarázás egyik sarkalatos tétele a nagy C e 1 sus aranymondása : Ubieadem legis ratio, ibi eadem Iegis dispositio. Vegyük e szempontból vizsgálat alá a 218. §-t! A §., mint említettük, kimondja, hogy a taxatíve felsorolt tényállások, amennyiben a Btk. súlya alá nem esnek, három hónapig terjedhető fogsággal sujtandók. E rendelkezésből annyi világos, hogy a K. T. a felsorolt cselekmények és mulasztások súlyosabb eseteiben, mikor a büntetőjogi qualificatio tökéletes, eldöntését a Btk.-re bizza, ugy azonban, hogy a bűnvádi eljárás befejezéseképen hozott felmentő ítélet a K. T. büntetéseinek alkalmazását ki ne zárja. Vagyis : a Btk. a prius,a K. T. csak a büntető tv. hézagainak kitöltésére hivatván. Aminek további folyománya, hogy e rendelkezésekre, mint a Btk. kiegészitő részeire a Btk. általános része kiterjed. Ezzel el van döntve az elévülés kérdése is. Ha a K. T. a súlyosabb esetekben megelégszik a Btk. sanctiójával s a benne kimondott 5 esetleg 3 évi elévülési időtartammal, hogy szabadna felőle feltenni, hogy a kevésbé súlyos esetekben, mikor a bűnvádi eljárásra elegendő ok nincs, a tetemesen hosszabb magánjogi elévülési időtartamot követelné meg ? Ebben véltem a törvény ratióját kipuhatolni s benne vagyok kénytelen látni a dispositiót is. E döntés logikus és méltányos volta ugyan elismertetett, de felhozatott ellenem, hogy nem felel meg a tételes jog követelményeinek. A K. T. imént tárgyalt büntetései — úgymond — a Btk-et életbeléptető 1880: XXXVII. tc . által vagy abrogálvák, mivel a hatályban maradó büntető rendelkezések közé fel nem vétettek; ha pedig érvényben vannak, ugy csak az életbeléptetési törvény 4. §-a erejénél fogva, mely szerint azon büntető rendelkezések hatályban maradnak, melyek fegyelmi v. rendbüntetést képeznek, ezekre azonban — folytatja az ellenvélemény — a Btk. határozatai ki nem terjednek. Az utóbbi állítás ép az, melyet határozottan tévesnek tartok. Mert az életbeléptetési törvény 11. §-a a hivatkozott 4. §. folytán hatályban maradt rendbüntetéseket, ha a szabadságvesztés 2 hónapnál tovább terjed, fogházban szabja ki; már pedig törvénykezésünk a fogház eszméjét civilis uton nem ismeri, a kihágásokról szóló 1879: XV. t.-c. 15. §-a szerint kihágásokra csak kétféle büntetés szabható: elzárás és pénzbüntetés, fogházról ez sem tud semmit. A K. T. 218 s köv. §-a tehát sem magánjogi, sem rendészeti büntetést nem tartalmaz. Hát minőt ? Annak a két különböző hármas felosztásnak, mely Btk.-ünkön végig vonul, egyik — a törvényhozó által is szándékolt — alapja, hogy a minősítés a szerint menjen végbe, a minő büntetéssel van fenyítve az illető cselekvény. Felütöm már most a Btk. 20. §-át s azt találom, hogy «fogház kizárólag vétségekre alkalmazandó)), már pedig vétségekre kiterjed a Btk. általános része, ki tehát a 106. §. azon rendelkezése is, hogy vétségek 3 év alatt elévülnek : igy a tételes jog alapján is lefejtettük azt, amire józan meggondolás kell, hogy vezesse az embert, hogy t. i. az elévülési határidő a jelen esetben a magánjoginál jóval rövidebb, pontosan megállapíthatjuk: három év. Akik végül az 1880: XXXVII. tc. 4. §-ában foglalt «rendbüntetés» szónak ilyetén interpretatióján megütköznének, azoknak csak annyit: hogy a törvény ez elnevezést alkalmasint azért használja, mert ez ügyek elintézését a keresk. bíróságok competentiája alá utalta, nem ugyan kifejezetten, hanem a 2. §.-ból folyólag : «ahol a jelen törvényben törvényszékekről tétetik említés, azok alatt a keresk. ügyek intézésére hivatott bíróságok értendők.)) És ez elnevezésre bírhatta a törvényhozót talán az a körülmény is, hogy a K. T. a Btk.-ben otthonos «büntetendők» helyett, az «itélendők» kitételt alkalmazza. De hisz a szó nem határoz. Mindez pedig csak az érem egyik fele. Hogy teljes legyen a kép, melyet concrét esetről adni tartozunk, rá kell mutatnunk a másik oldalára is. Az állam bizonyos bűntényeket, itt ki nem fejthető jogi és politikai okokból, meghatározott időn tul nem üldöz. Ezzel azonban még nincs megmondva az, hogy a bűntények okozta magánjogi sérelmeket polgári per utján helyreállítani ne lehessen. Más szóval :a bűnvádi eljárás megindítására megállapított rövidebb határidő, a magánjogi igény érvényesítésére szolgáló jóval hosszabb határidőt nem absorbeálhatja. A bűnvádi eljárás folyamán a vádlott kettős: büntető- és magánjogi, a polgári eljárás során csak egy : magánjogi hátránynyal sújtható, utóbbi azonban utóiéri akkor is, mikor a büntető igazságszolgáltatás szigora elől már megmenekült. Jogi oktatásunk reformjáról. Irta : dr. BÁRÁNY GERŐ, Budapesten. A jogi szakoktatás reformja előtt állunk. Illetékes helyen már egész komolyan foglalkoznak ezzel a nagy kérdéssel. Már régóta vajúdik ez az ügy. De hiszen ez nem csoda. Igen fontos dologról van szó és épp ín azért nagyon megfontolandó mindennemű újítás és javítás. A jogi oktatás nemcsak a hivatásos jogászok gondolatvilágára nyomja reá eltörölhetetlenül bélyegét, hanem — sajátságos viszonyainknál fogva — egész intelligenciánk szellemi életét meghatározza. A magyar intelligenciának réges-régi iskolája a jogi oktatás. És bizony manapság is intelligenciánknak a gerince Justinianuson és Werbőczyn nő fel. Hogy helyes-e ez, hogy igazuk van-e azoknak, a kik a jogi pályára özönlenek, — oly kérdés, a mit az élet old meg. Ez idő szerint még nem túlzsúfolt nálunk a jogi pálya. Jogászaink mindenütt tisztességgel keresik meg a kenyerüket. Az a kérdés azonban, hogy milyen legyen az a jogi oktatás, a mely oktatás a maga hatásában át és át járja a nemzet gondolkozását, igenis olyan kérdés, a mivel nagyon is érdemes foglalkozni. Oly kérdés ez, a mit teljesen meg kell világítani és alaposan meg kell vitatni minden oldalról. Jelen soroknak irója nem kérkedik azzal, mintha a kérdésre teljesen megfelelne, de nem is ez a célja. Teljesen megelégszem azzal, ha a kérdés tisztázásához némileg is hozzájárulok s ha a kérdést ujabb, eddig még alig figyelemre méltatott szempontból megvilágítom. Eltekintve a nagyon gyéren levő szakközegektől, az egész állami organizmus a jogászok kezében van. Jogászok ülnek a törvényhozás házában, jogászok vannak a kormányon és jogászok bíráskodnak És ez igen helyesen van igy, habár a túlzásnak kóros kinövései és káros hálásai itt-ott szemmelláthatólag szomorúan tapasztalhatók. Fent emiitettük, hogy jórészt egész intelligenciánk, tehát az állami hivatalos életen kívül álló intelligenciánk is át meg át van hatva a jogi szakoktatástól. Ismert és igaz mondás : jogász-nép vagyunk. A dolgok ilyetén állása mellett önkénytelenül kérdezzük : megfelel-e a jogi oktatás egyetemes, majdnem szuverén hatásának ? Olyan mindenre kiterjedő-e a jogi oktatás, mint a milyen mindenre kiterjedt annak a gyakorlati érvényesülése? Elegendő-e a mi jogi oktatásunk arra, hogy nemzetünk intelligenciájának jó nagy része szellemileg ebből táplálkozzék ? A felelet mindezekre a kérdésekre egy lesújtó, határozott: nem. Dr. Somló Bódog, egyetemi magántanár a ((Huszadik Század» első füzetében igen súlyos váddal illette a jogi oktatást : mindenik fakultásról visznek magukkal a hallgatók az életbe egy bizonyos világ- és életnézetet, csupán a jogvégzettek tévelyegnek az életben minden élet- és világnézet nélkül. Ez tényleg igy van és ennek a szomorú ténynek — a fentiek alapján — logikai következménye, hogy intelligenciánk uralkodó többségének nincs semmiféle világnézete, illetve világnézete olyan, mint a minő tiz éves korában volt. Ezeket a dolgokat kell meglátnunk. Itt kell a bajon segíteni. Werbőczynek, a pénzügyi törvények tömkelegének, a törvénykezési eljárás útvesztőjének, stb. stb. az ismerete a jogászra bizonyára nagyon fontos, de nem éppen ilyen fontos az emberre az egységes világ- és életfelfogásnak, a világ- és életnézetnek a megalkotása ? Holt paragrafusok betanítása, nevetségesen szubtilis magánjogi kázuisztika és a skolásztikusokra emlékeztető szőrszálhasogatásai jogászaink legkitűnőbbjeinek arra nem valók, hogy ezekből a csodadolgokból magunknak bármily fogyatékos világnézetet is alkossunk. A filozófiai szellemet kell bele vinnünk jogi oktatásunkba