A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 34. szám - Hol jelentendő be a törvényszéknek mint másodfokú bíróságnak ítélete ellen használható semmiségi panasz?

238 A 0 köz, melylyel a biztosító társaságok a kezelő orvost a p o s t mortem bizonyítvány kiállítására kényszerithetik. Erre csak határozott nemmel kell telelnünk, mert nem létezik a biztosító társaság és a kezelő orvos közt egyáltalában oly szerződéses viszony, melynek alapján azt követelni ehetne; másrészt ily bizonyítvány kiadása nem tekinthető közérdeknek, mely okból azt törvényesen követelni lehetne; és végül nem létezik törvény, mely azt kimondaná. így nincs törvényes mód arra, hogy a post mortem bizonyítvány kiállítására a kezelő orvost kényszeríteni lehessen. De igenis van törvényes mód, melylyel ugyanazon eredményt, melyet a biztosító társaság a post mortem bizonyítvány által elérni kiván, teljes joghatálylyal elérheti, és igy a kezelő orvos, ha megtagadja is magán uton, hogy az általa kezelt betegségről felvilágosítást adjon, annak megadására a törvény utján kényszeríthető lesz. Miután ugyanis mindenki ki tanúnak lett felhiva a polgár, perben tanúskodni köteles, erre pénz- avagy fogház-büntetés terhe alitt kényszeríthető (1868. t.-c. 206. §.)ugy az orvos is köteles tanúskodni, a kezelése alatt álló vagy állott egyén betegségéről, annak halálokáról, hacsak őt a törvény a tanuzási kötelesség alól fel nem mentette. A törvény azonban az orvost általában fel nem mentette a tanúságtétel alól, hanem csak bizonyos korlátok közt. A sommás eljárást szabályozó 1893: XVIII. t. c. 86. §-ának 4. pontja ugyanis olykép intézkedik, hogy a tanúságtétel megtagadható, oly körülményekre nézve, a melyekre a. trnu nem nyilatkozhatik a nélkül, hogy a hivatásávaljáró titoktartó kötelességet, különösen mint ügyvéd, közjegyző, orvos vagy ezek segéde meg ne sértse, a mennyiben a titoktartás kötelessége alól fel nem mentették. A sommás eljárási törvény ezen intézkedése ugyanezen törvény 215. §-ával a rendes eljárásra is kiterjesz'etvén, immár az egész polgári peres eljárásban általában alkalmazandó. Az orvos tehát csak akkor tagadhatja meg a polgári perben a tanuságtételt, ha vallomásával a hivatásával járó titoktartó kötelességét sértené meg. Mi legyen az orvos titoktartási kötelessége, azt megállapítja a büntető törvény 238. §-a, a melyet fent idéztünk. E szerint pedig az orvos titoktartó kötelességét megszegi, ha valamely család vagy személy jó hírnevét veszélyeztető és hivatásánál fogva tudomására jutott vagy rábízott titkot közöl mással alapos ok nélkül. Világos tehát, hogy az orvos mindazon esetekben, a midőn ezen körülmények fenn nem forognak, köteles vallomást tenni a polgári perben. Már pedig azon betegségek, melyek az illető család vagy személy jó hírnevét veszélyeztetik, oly eltűnőén csekély számúak és ritkák, továbbá. Oly ritkán «titok» a törvény értelmében, hogy bátran mondhatni, miszerint a biztosító társaságok az orvosnak köteles tanuzása által amúgy is mindazon körülmények birtokába fognak jutni, melyekről eddig a post mortem bizonyítványok utján tudomást szerezhettek. Ha még kiemeljük, hogy az életbiztosító társaságok, még mielőtt a biztosítási szerződés megtámadására a peres eljárást megkezdenék, a törvénykezési rendtartás 534. §-a értelmében az orvosnak tanuként előlegesen bizonyos előfeltételek mellett leendő kihallgattatását kérhetik, ugy nem lehet kétség az iránt, hogy a biztosító társaságoknak módjukban áll a post mortem bizonyítvány kiállítását megtagadó orvost más uton kényszeríteni arra, hogy a kezelése alatt állott biztosítottnak betegsége és haláloka körülményeit tudomásukra hozza. Még szűkebbre szabta a törvény az orvosoknak tanuzási mentességét a büntető eljárás folyamán. Mert míg a polgári perben — mint fent kimutattuk - az orvos már megtagadhatta a tanuzást oly körülményekre nézve, melyek az illető egyén vagy családja jó hírnevét veszélyeztetni alkalmasak, bármiként jutottak legyen ezen körülmények az orvos tudomására, a büntető perben csakis oly körülmények tekintetében mentes az orvos a tanuzás alól, melyek egyenesen titoktartásikötelességgel bízattak rája az illető által. Az uj bűnvádi eljárás (1896 : XXXIII. t-c.) i'Of). §-a ugyanis következőkép szói: A tanuzás kötelessége alól mentesek az ügyvéd, a közjegyző, az orvos arra nézve, amit valaki a hivatásukkal járó bizalomnál fogva titoktartás kötelességével bízott reájuk, ha csak a megbízó őket a titoktartás alól fel nem mentette. A büntető eljárásban tehát a tanuzási köteOG 1 e s s s é g sokkal tágabb, mint a polgári perben s így ott oly körülményekre is hallgattatja ki az orvost, melyekre nézve a polgári perben vallani nem volna köteles. A hazai törvényhozásnak a felvetett kérdésben ilyetén állása mellett, a törvényesség szempontjából egész helytelen és eredményében céltalan azon cikkünk kezdetén említett mozgalom a post mortem bizonyítványok kiadása ellenMert azon felvilágosítások, melyeket az orvos ezen bizo. nyitványokban ad, a törvényes titoktartási kötelességet nem sértik, és mert azon körülmények ismeretét, melyeknek könnyű szerrel való közlését az orvos magánúton a biztosító társaságoknak megtagadja, ezek a peres eljárás által, csak az orvosra nézve fáradságos, és időtöltéssel járó tanuzás utján mégis mindig megszerezhetik maguknak. Dr. Stiller Mór. Hol jelentendő be a törvényszéknek mint másodfokú bíróságnak ítélete ellen használható semmiségi panasz? Irta: Egy vidéki fszéki elnök. A «Büntető jog tára» f. évi augusztus 9-én megjelent 19-ik számában Tömöri József kir. törvényszéki biró ur a 32,775/900. I. M. sz. a. kelt igazságügyministeri rendelet közzététele alkalmából azt a kérdést vetette fel, hogy a törvényszéknek mint másodfokú bíróságnak ítélete ellen használható semmiségi panasz hol jelentendő be ? Ezen kérdésre cikkíró ur azon határozott véleményét nyilvánítja, hogy a fent idézett igazságügyministeri rendeletet a B. P. 557. §-ába ütközőnek tartja és hogy a törvényszéknek mint másodfokú bíróságnak ítélete ellen a semmiségi panasz minden körülmények között «az elsőfokban itélt kir. járásbíróságnál jelentendő be» és hogy soha más helyen (például a kir. törvényszék felebbviteli tanácsánál) be nem jelenthető a semmiségi panasz. Az igen tisztelt cikkíró ur ezen véleménye, bár igen határozott s habár cikkíró ur azt is kijelentette, hogy az 557. §. szakaszból minden «jogász-fé!e» ember kell, hogy egyszeri elolvasás (?) után az általa felállított szabályt megtanulja, mindezek dacára kénytelen vagyok kijelenteni, hogy cikkíró ur véleményét elfogadhatónak nem tartom, s hogy a fent hivatkozott 32,775. I. M. sz. igazságügyministeri rendelet a B. P. 557. intentiójának minden tekintetben megfelel. A cikkíró ur által idézett 557. §. 1-ső bekezdésében az foglaltatik ugyan, hogy «a semmiségi panasz az ítélet kihirdetésekor, vagy ha az ítéletet kézbesítés utján közölték, a kézbesítéstől számított 8 nap alatt az elsőfokban itélt járásbíróságnál jelentendő be». Ha az idézett szakasznak csupán ezen intézkedése mellett maradunk, ?kkor cikkíró urnák igaza van. Ámde a B. P. 557. §-ának nemcsak ezen, hanem a többi, különösen pedig az utolsó bekezdésében foglalt intézkedések is figyelembe veendők, mert az idézett szakasz utolsó pont rendelkezése az, a mely cikkíró urnák oly határozott véleményét megdönti. A B. P. 557. §. utolsó bekezdésében ugyanis a következők foglaltatnak : ^Egyebekben a 429—439-ik §§-ok a törvényszék másodfokú ítélete ellen használt semmiségi panaszra és ennek elintézésére is megfelelően alkalmazandók.)) A törvény ezen intézkedése szerint tehát a törvényszék, mint felebbviteli bíróságokra a 429—439. §§-okban foglalt szabályok épp ugy irányadók, mint a kir. ítélőtáblákra; ebből folyólag lássuk, miként rendelkezik a B. P. 431. §-a! Ezen szakasz rendelkezése szerint «A kir. ítélőtáblának elsőfokú ítélete vagy érdemleges végzése ellen irányuló semmiségi panasz a kir. ítélőtáblánál jelentendő be. A felebbviteli főtárgyaláson jelen volt, vagy képviselt jogosultak a kir. ítélőtáblának Il-od fokú ítélete ellen is e bíróságnál tartoznak semmiségi panaszukat bejelenteni.)) Továbbá: «Ha a semmiségi panasz bejelentésére jogosultak a kir. tábla főtárgyalásán mind jelen vagy képviselve voltak és valamelyikök semmiségi panaszszal élt, a kir. ítélőtábla az iratokat közvetlenül a kir. Curiához terjeszti fel.» A B. P. 557. §. utolsó bekezdése, valamint a 431 § idézett rendelkezéseinek egybevetéséből tehát nézetem szerint minden kétséget kizárólag a kir. törvényszék mint felebbviteli bíróságnál — és nem az első fokban itélt lárásbiróságnál — jelentendő be a semmiségi panasz, ha bizonyító eljárás tartatott és ha a felek mind jelen voltak; ha tehát a felebbviteli bíróság előtt megtartott tárgyaláson jelen volt vagy képviselt jogsultak valamelyike semmiségi panaszt jelentett be. az iratok közvet-