A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 28. szám - Még egyszer az örökösödés- eljárásban felszámitható közjegyzői dijakról

A JOG 223 bői vett érvekkel, a törvény 25 évi fönnállása óta állandó gyakorlattal bizonyította, hogy a kamaráknak e joga megvan, az ügyvédek ez intézmény felállítását egyhangúlag óhajtják, tehát nincs ok, hogy a törvény keretén belül, maradó ez óhajtásuk az önmegadóztatás tekintetében ne létesüljön. Előadta végül, hogy különben _ már az önmegadóztatási kényszernek törvényhozási utja is elő van készítve. A közgyűlés dr. Nagy Dezső szavait lelkesült éljenzéssel és tapssal fogadta és a javaslatot részleteiben elfogadta, elhatározta, hogy a nyugdíjintézet 1900. április 1-én működését megkezdi és az ország összes kamaráit csatlakozásra szólítja fel. Végül a közgyűlés Blaskovich Gyula indítványára az előkészítő bizottságnak és a válaszmánynak Györy Elek elnöknek és különösen a javaslat szerzőjének, dr. Nagy Dezső kamarai titkárnak fáradhatatlan működéséért, valamint Bogyó Sámuel tanár közreműködő szakértőnek jegyzőkönyvi köszönetet szavazott. Irodalom. Hajnik Imre M. Tudom. Akadémiai rendes tag. A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a Vegyes Házi királyok alatt Budapest. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia 1899. Ára 4 frt 50 kr. II. Mint Xyugot-Európában mindenütt ugy nálunk is a középkorban a bíró — eltekintve apróbb inkább rendészeti ügyektől — nem ítélhetett mint egyes bíró, hanem csak több vagy kevesebb birótársaival együtt, tehát mint társasbiróság. A bíró társait vagy maga szemelte ki mint pl. a király az udvarban tartózkodó egyházi és világi nagyok közül, a királyi curiában itélőbirák a bíráskodás alkalmával oda sereglett nemesek közül, vagy hivatalból foglaltak a birótársak a bíró mellett helyet mint a megyei ispán és szolgabirák a nádori közgyűlések alkalmával. A birótársak sokáig nem voltak e tiszttel állandóan megbízva, csak esetről esetre, pl. egy nyolcadra, később hivatali jelleget kezdett nyerni ezen intézmény. A rendi külömbségek megállapodása óta a régi magyar jogban azt tartották hogy valamint mindenki csak saját birája, ép ugy csak vele hasonrendü birótársainak itélő széke elé vonható. A birótársak mint a népből illetve annak bizonyos osztályából vett egyének a szokásjogot ismerhették, s bennök keresték annak a biztositékát, hogy a biróság ítélete nemcsak a formai igazságnak, de egyszersmind a szokás jognak is meg fog felelni. Ha a király az országgyűlésen ítélkezett, az országgyűlés birótársának tekintetett. A birótársak eszméjéből fejlődött ki a Schöffen biróság, a civil jury, kereskedelmi ülnökök stb. intézménye. A pernek alkatelemei és a per folyam menete nagyjában már a középkorban is ugyan az volt mint a későbbi jogban. Illetékességi kérdésekkel már az Árpád korban is találkozunk, e tekintetben nemcsak a peres felek lakhelye, hanem rendi állása is döntött. Egy és ugyanazon területen külömböző jogállású egyének mint nemesek, várjobbágyok, vendégek lakván, ezek más-más hatóságnak és bíróságnak voltak alávetve. A bírónak segédei is voltak. Ilyen a poroszló (pristaldus). Ezen bírói közegnek története szervi összefüggésben áll a pernek szóbeli szerkezetével. Az írásbeliségnek a perben sokáig tapasztalt teljes hiánya, valamint az a körülmény, hogy az Árpád korszakban a percselekmények jelentékeny része nevezetesen a bizonyítás a bíróságon kívül ment végbe, okozták hogy minden biró hiteles közegre szorult, ki alkalmas volt esetleg neki (t. i. a bírónak) vagy másoknak bizonyságot tenni és a biróság határozatai végre hajtását eszközlni. E közeg volt a porszló. Tudjuk hogy ily bizonyságul később a hiteles helyek szolgáltak. Ezeknek az igazságszolgáltatásba való bevonásával az Írásbeliség a magyar peres eljárásban legalább a felső fokon jelentékeny tért nyert. A poroszlónak adott szóbeli utasítást a káptalanhoz intézett parancslevél váltja fel, bizonyságát pedig a végrehajtási eljárásról a hiteles helynek ezt bizonyító írásbeli jelentése ílitterae testimonialesi. Szerző igen tanulságosan mutatja ki, hogy itt keresendők a magasabb bíróságoknál alkalmazásban levő birói jegyzők (notarr) intézményének keletkezési szállai. A poroszlók a magyar jogéletből a XIV. században végleg eltűnnek. A perszemélyek fejezetében szerző behatóan tárgyalja a tulajdonképpeni peres felek és a mellékszemélyek tulajdonságait és kellékeit. Érdekes a perbeli jogképesség tana. Ez fel- és alperesre nézve külömbözött. Régi jogunk ismerte ugy a fel- mint az alperes társakat, s mind a kettőben utódlásnak volt helye ícausa redundat vei condenscendit). Az avatkozók és a szavatosok ezek oly harmadik személyek, kik saját érdekükben vesznek részt a perben, a meghatalmazottak és ügyvédek pedig a perben álló egyik vagy másik fel segédjei illetve képviselői gyanánt szerepelnek. Szerzőnek kimerítő előadásaiból megtanulhatjuk, hogy a most emiitett perszemélyek perjogi és civil jogi természete már a középkor kezdetén összes finom distinktivaiban és vonatkozásaiban alapjaiban annyira isme rétes volt, mint a későbbi modern jogban: a vatkozn i (se intromittere, se ingerere) lehetett törvény alapján, vagy jogközösségnél fogva. Az avatkozó uj peres félnek tekintetett és a végleges Ítélet meghozataláig a per minden szakában a beavatkozás meg volt engedve,de csakis jogperekben és nem zálog- vagy birtok perekben. Szavatos (evictor) az, a ki alperes által felhivatik, hogy perét védje és kárát esetleg pótolja. Eleinte a szavatosság csak oly mértékig terhelte a felet, mint a melyben magát kötelezte, de később a XIII. század elejétől rendes szokássá válik, birtok csere, eladás, zálog esetein minden törvényes megtámadó (impetior) és perlekedő ellenében saját költségén a vele szerződött felet a jószág birtokában, a zálog élvezetében megtartani. Ilyen szavatosságot gyakran a király is elvállalt az adományul osztogatott birtokra nézve. Ha a szavatos a perbe belépett ő alperest abban felváltotta, a per ezentúl közvetlenül ő ellene folyt, ő peres féllé lett. A végitélet meghozatala előtt kellett azonban alperesnek a szavatost perbe idézni, mert a szavatos csak perbeli támadás és vesztesség ellen köteles az illetőt megvédeni. Mint a középkorban általában ugy hazánkban is sokáig a felek a perben csak személyesen jelenhetek meg vagy helyettük törvényes képviselői (gyám, férj.) A XIII. század közepe óta a képviselet prókátorok utján kezd szokásossá lenni. A felek személyes megjelenésre azonban akkor is megidézhetők voltak. Prókátornak bárki volt kirendelhető, kinek perbeli jog és cselekvő képessége volt. Az asszonyok rendszerint nem prokátoroskodhattak, de az anya igen. Régi jogunk ismeri a p r o k á tortársakat is, kik csak vagy együttesen járhattak el, vagy külön de csak ugy, hogy az egyik eljárása a többiekre nézve is kötelező volt. Érdekes, hogy az 1486. évi LX1X t.-cikk szerint egy prókátor csak tizennégy egyénnek vihette a perét, nehogy a prókátorok az általuk képviselt felek sokasága következtében kötelességüket hanyagul teljesítsék. A prókátoroktól különböztek a«conlocutorok» vagy «prolocutorok» kik a fél előadási képességét pótolták vagy helyette a biróság előtt felszólalni hivatva voltak. Ezek a féllel együtt jelennek meg a perben. A városokban Fürsprecher-nek neveztettek. A Svájcban még ma is «Fürsprach» nak hívják az ügyvédeket. Speciális régi magyar perjogi intézmény az uri székek ljárásánál szereplő auditor judiciorum». Ez különbözött e prolocutortól. Ezt a földes ur egy másik földes uri széken perlekedő jobbágyai érdekében küldte ki. Teendőiről nincs tudomásunk. Ismét más állású egyének voltak az «assumtores term i ni» a félnek egyszeri küldöttei, kik az érdemleges tárgyalásban nem vesznek részt, de felük részére csupán halasztást kérnekA XIV. század végéig találkozunk velők. Az idézésnek és perbehivásnak szabályait nagy részletességgel tárgyalja szerző. Ezek nemcsak perjogi, de közjogi szempontból is igen figyelemre méltók. Csak idézésre perbe állani a szabadságnak egyik főis mérve volt. Az idézésnek külömböző nemei a rendi külömbségnek megannyi kifejezői voltak. Hazánkban az idézés legrégibb alakja a pecsét küldés (missio sigílli). Nyugatról jött hozzánk át. Álperes illetékes birájának pecsétjével idéztek. Nem pecsétes levéllel történt az idézés, de magával a pecséttel. Apanaszló mellé adott poroszló vitte a pecsétet az ellenfélre. Nem állapitható meg határozottan, hogy az idéző pecsétet csupán felmutatták-e avagy pedig annak a lenyomatát is a megidézettnél hagyták. A véghez • vitt idézésről bizonyságot tenni a poroszló volt hivatva. A hiteles helynek az idézésnél közreműködésével kifejlődött, hogy a felsőbb birák hozzájuk írásbeli perbehivó parancsokat intéznek, amelyekbe az idézés végrehajtására kiküldött neve is be volt foglalva. Perbe.onni csak szabályszerű idézés után lehetett. Ez a nemeseknek különösen biztosított joga volt, ellentétben a jobbágyokhoz, kiket az országos bíróságok elé nem idéztek, hanem adott esetben azok urát hivták fel, hogy őket a bíróságok elé állítsa (statuat). Anemestcsak birtokából lehetett perbe idézni Ha az idézendőnek jobbágya nem volt ki az idézést tudomásul vegye, akkor azt az illetékes plebanusnak adták tudoTI á s á r a, hogy a féllel mint hívével közölje. Hazánkban ép ugy mint a középkorban mindenütt mielőtt makacssági ítéletet hoztak volna, a perbehivást ismételték. Majd háromszori perbehivást említenek a régi törvények majd kétszeri idézést. A három vásáron való kikiáltást az 1486. évi XVII. t.-cikk megszüntette és helyébe harmadszori idézésként az értesítéssel való idézést (evocatio cum insiunatione) léptette. Ez alatt a perbehivási parancsnak azon záradékát értjük, mellyel az idézéskor a felet értesítették, hogy akár megjelenik a kitűzött határnapra a biróság előtt vagy sem, perében határozni fognaK. Értesítéssel idézni ugyan annyi mind véglegesen idézni. Régi jogunk ismerte a perbehivás pótlását is. A vidéki közgyűléseken szoros értelemben vett idézés nélkül is lehetett valakit perbe hivni. Az idézést pótolta a közgyűlésnek kihirdetése (proclamatio), melynek értelmében a megyei birtokosok bírság