A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 44. szám - A sommás eljárásról

A J a mennyiben az iratok még nem terjesztettek be a hagyatéki bírósághoz, ujabbi tárgyalási nap lenne kitűzendő. Ezen esetben a többi örökösök, kik egy izben már megjelentek, kénytelenek az ujabban szükségessé vált megjelenés költségeit is sajátjokból fedezni, mit különben a 123. §. elő is ir. Azonban ' igazolatlan elmaradás mellett, a mennyiben a másodízben már megjelent örökös oly követelésekkel áll elő, melyek a hagyaték folytatólagos tárgyalását tennék szükségessé, a méltányosság megkövetelné, hogy azon költségeket, melyek egy ujabbi megjelenéssel a többi örökösökre hárulnak, s melyek nem ritkán tetemesek lehetnek, az arra okot szolgáltatott mulasztó örökös az első izben megjelent örökösöknek megtérítse. A törvény azonban ezen esetről nem intézkedik, s a 123. merev, kétséget kizáró intézkedése mellett megítélni nem is lehetne. Ped'g az általános jogelvekből az következnék, hogy a ki mulasztása által másnak költséget okozott, köteles ezt annak meg is téríteni, s a perrendtartás ezt kifejezetten rendeli is az igazolásról szóló fejezetében. Pedig a kérdés az örökösödési eljárásban nem is oly lényegtelen, mint talán első pillanatra látszik. Különösen vidéken, hol a hagyatékok zöme csekélyebb értékű, s az örökösök többnyire szegényebb emberek, kiknek nemcsak az utazási költség, kivált kiterjedtebb közjegyzői kerületeknél, hanem az időmulasztás is súlyos terhet okoz, ezen kérdés igen is lényeges. A törvény azonban e tekintetben hézagos. Ugy azt sem irja elő, mint a perrdts, hogy hány napnak kell lennie az idézés kézbesítése és a tárgyalási nap között. A sommás elj. 18. $-a szerint pl. 3, illetve 8 nap van előírva, a szerint, a mint alperes helyben, vagy másutt tartózkodik, de még itt is van helye eltérésnek sürgős esetekben. Az örökösödési eljárásban törvényes intézkedés hiányában a tárgvaló közjegyző belátásától függ, hogy ugy tűzze ki a tárgyilási napot, miszerint arra a legtávolabb lakó fél is személyesen megjelenhessek. A mennyiben e'őfordulna olyan eset. hogy az örökös oly időben vette a jogkövetkezményes idézést, hogy at idő rövidsége miatt már nem állott módjában a tárgyaláson megielennie, a közjegyzőhöz, szükség esetén ped g a hagyatéki bírósághoz fordu'hat. mely az iratok alapján, s a mennyiben szükséges, a felek meghallgatása után a beterjesztett iratok visszaadása mellett uj idézési nap kitűzésére s a tárgyalás folytatására utasítja a közjegyzőt. A sommás eljárásról. Irta: ADVOCATUS. Ez év november hó 1-ső napján lesz öt éve, hogy a sommás eljárás elnevezése alatt ismert törvény életbe lépett. Elmondhatjuk, hogy nincs törvény, melylyel a jogász közönség, ily aránytalanul hosszú idő eltelte alatt, a jogi journalistikában oly keveset foglalkozott volna, mint ezen törvénynyel, pedig ezen törvény korszakalkotó volt peres eljárásunkban, s annyi uj intézményt honosított meg. mint a menynyit az összes törvények együttvéve nem honosítottak meg az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól történt elkülönítése óta eltelt majdnem 30 éve óta. Nem tudom, helyesen keresem-e az okokat, ha azt vélem, hogy ezen törvény, a lefolyt öt év alatt, még nem ment át eg^sz teljében a jogászközönség vérébe, s ámbár a gyakorlati jogászok fbirák, ügyvédek) foglalkozásának, el lehet mondani, 9/l0-ed részét öleli fel azon kör, melyben a sommás eljárás gyakorlati alkalmazást talál, de a1 törvény rendelkezéseinek határozott alkalmazása, módja, az összes jogászközönségben még ma sem honosodott meg annyira, hogy egész tisztán, s teljes complexusban, a törvény hézagai, s a gyakorlati élet szükségletének megfelelő módosításai tekintetében csak némi megállapodásra lehetett volna jutni. Azt tartom, hogy most már nagyon is elérkezett az ideje, hogy minél gyakrabban és minél behatóbban foglalkozzék a jogászközönség ezen életbevágó eljárással, mert ha sokáig késlekedünk, különösen a felebbezési bíróságok ítéleteinek kritikai méltatásával foglalkozni s minél gyakrabban rámutatni, hogy a felebbezési bíróságoknak per absolute érdemileg meg nem támadható ítéletei feltétlenül megkövetelik: az egyedüli további fórum, a jogászközönség kritikáját, akkor a bírói téves felfogásoknak ez után sem lesz, a ki a helyes utat megmutassa, már pedig ott. a hol a felebbezési bíróság, saját ítéleteinek meg nem támadhatása folytán, még a jogászközönség kritikáját is nélkülözni lesz kénytelen, soha sem fog reá jöhetni netáni téves eljárására s nem lesz módja jövőben ezen téves eljárást kerülni. l Mindnyájan tudjuk, hogy míg az általános perrend (1868. évi 54. t.-c.) teljes egészében érvényben volt. s nem kellett, OG 319 mondjuk ki nyíltan, folytonos financiális okokból, de semmi esetre sem igazságszolgáltatási érdekből, a felebbezési forumokat megszüntetni illetve a felebbezéseket korlátozni, a legfőbb ! ítélőszék, az anyagi és alaki jog egész teljére, a bíróságoknak és az egyéb jogászközönségnek is tanulmányul és tudásának fejlesztéséül szolgált, de ma, midőn még anyagi jogunk codificálva nincs, a járásbíróságok és törvényszékek végleges ítélkezésére bízni a vitás jogesetek 9/l0-ed részét, csak nagyfokú törvényhozási gondatlanságból lehetett. Igenis végleges ítélkezésről van szó, mert, csak tessék a felülvizsgálati bíróságok judicaturáját végigolvasni, akkor rá fog a jogászközönség jönni, hogy a s. e. 185. tj-át, oly szűken magyarázzák a felülvizsgálati bíróságok, hogy a felülvizsgálatra küldött ügyek igen kis percentje az, a melyben érdemleges határozathozatal eredményezi etik. Hogy ez helyes-e, nem-e, tisztán bírói cognitió dolga, de az tény, hogy a sommás eljárás életbelépte hatodik évének küszöbén, maguk a felebbezési bíróságok látják az igazságszolgáltatás veszedelmét abban, hogy az ügyek 200 frtig általában nem, azontúl pedig érdemileg szintén nem bírálhatók felül. Az itt elmondottak általános megjegyzések, melyek után a részletekre, ha csak általános vonásokban, szintén kiterjeszkedem. A sommás eljárás három lényeges újítást hozott be perrendünkbe, mert az értékhatár kiterjesztése nem elvi ujitás, csak a törvény kiterjesztése. Ujitás aszabad bizonyítás, felek eskü alatti kihallgatása és a felebbvitel egész rendszere. Ezen három ujitás oly mélyen bele vág a gyakorlati életbe', annyira átalakítja a gyakorlati joggal foglalkozó egyén jogi ismereteit, annyira igényli ezeknek alapos és mély jogi tudását, hogy szükséges és hálás dolognak tartom, ha ezen fő alapeszméivel a törvénynek, különös tekintettel arra, hogy bevált-e a gyakorlati életben s esetleg minő változtatásokat igényel, a rendelkezésemre álló idő és térre való figyelemmel foglalkozom. I. A szabad bizonyítás. Hogy mit értünk szabad bizonyítás alatt, annak a törvény adja legvilágosabb magyarázatát, midőn kötelezőleg előírja, hogy : «a bíróság a bizonyítékok mérlegelésében törvényes bizonyítási szabályokhoz csak a jelentörvényben kijelöltesete ícben van kötve». Ha nem tévedek, akkor azt állítom, hogy «a törvényben kijelölt esetek» közé csupán az tartozik, hogy a 95. §. szerint csak akkor hallgatható ki valamely fél eskü alatt, ha valamely döntő ténykörülményre nézve más bizonyíték nincs; ezen kivétel is illusorius, mert a bíró egyszerűen azt mondja, hogy a kihallgatott tanuk vallomását nem fogadom el bizonyítéknak s igy ezen 95. §. is le lévén rontva, a szabad bizonyítás korlátozása ki van zárva. A bizonyítási teher szabályainak s a vélelmeknek érvényben tartása, ugy az okiratok bizonyító ereje, oly kis kört képez a bizonyítékok tág terén, hogy az absolut szabad bizonyítási rendszer kritikai méltatásánál szóba sem jöhet. Kizárólag öt éves tapasztalatra alapítom véleményemet, nem indulok ki abból, hogy hazánk határain tul dívó perrendben a szabad bizonyítás miképen vált be vagy nem vált be, mert a magyar faj speciális jellegéné1 fogva, semmiféle téren, ugy tehát az igazságszolgáltatás terén sem méltatható külföldi minták után ; az itt tett tapasztalatokból kell az intézmény életrevalóságát megállapítani s bármennyire is magán hordaná a reactionarius jelleget, kiküszöbölni vagy corrigálni kell azt itt. bármennyire vált volna be ugyanazon intézmény ott Mondjuk ki tehát nyíltan, a szabad bizonyítási rendszer a mi polgári peres eljárásunkban, az én szerény meggyőződésem szerint, nem vált be oly eredménynyel, mint a minőt a jogászközönség ezen modern jogi segédeszközhöz fűzött. Közbevetőleg nem hallgathatom el, hogy elhibázott rendszernek tartom azon irányt, melyet törvényhozásunk ujabban a tekintetben követ, hogy az európai jogintézményeket egyszerűen átülteti a nélkül, hogy meggyőződnék róla, hogy a mi talajunk eléggé elő van-e készítve már ezen modern jogintézményekre ; rég felhangzó panasz ez a higgadtan és komolyan gondolkozó magyar jogászvilág részéről. A nélkül, hogy ezen intézmények életrevalósága tekintetében itt kritikát gyakorolni akarnék, ki kell jelentenem, hogy az évszázados írásbeli eljárás kiküszöbölése mellett, a szóbeliségre az egész vonalon átmenni, s évszázados bizonyítási rendszert egyszerre halomra dönteni, mielőtt meggyőződés volt szerezhető, hogy a jogszol-