A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 26. szám - Özvegyi jog. (Befejező cikk.)

jogosítva vannak-e keresetileg követelni az özvegyi jog birói megszüntetését és az özvegynek özvegyi jogától való megfosztását ? Már fejtegetéseim elején hangsúlyoztam, hogy az özvegyi jog speciális magyar jogintézmény, melynek hasonmását egyetlen nemzetnél sem találjuk meg. Az özvegyi jog lovagias kornak lovagias szüleménye. A női nem iránt való gyöngédség; a családi bensőség tisztasága; a családi szentély idealistikus felfogása : a nemzet azon jogérzékét ébresztették fel. a mely megteremtette magát az özvegyi jog intézményét. Az özvegyi jog tehát csak ott foghat helyt, a hol a családi, női, özvegyi hűség tiszta és szeplőtelen, mocsoktalan, a melyhez árnya sem fér még a gyanús feltételezéseknek sem. Az özvegy lovagiasan, tisztán, sz^plőtlenül köteles elhalt férje iránt való családi, női hűségét megőrizni, mert csak addig mondható férje özvegyének, mig a köteles hűséget be nem szennyezi. Werbőcy is azt tanítja (H. K. I. 98. 1. §.), hogy: «A nőt, mig elhalt férjének neve és cime alatt éli özvegysége idejét és más házasságra nem lép . . nem lehet férje jószágaiból . . . kizárni.» Ezen idézetben a tiszta, szeplőtelen, női. özvegyi hűség, a valódi, aranytiszta özvegység van kifejezésre juttatva. Avagy lehet-e elképzelni is. hogy ezen idézett hely értelme és jelentése megtűrné és azzal összeférne azon anomalikus állapot, hogy a nő elhalt férje nevét viselje, annak özvegyének mondja magát csak azért, hogy hagyatéki vagyonait haszonélvezze, tényleg azonban erkölcstelen életmódot folytasson kiválasztott kéjenceivel és ezeket a férj vagyonainak jövedelmeiben tészesitse. azokból eltartsa?! A jogérzék felháborodik az ily visszaélések hallatára és rögtönös jogfosztást s szigorú büntetést követel az ily bűnös özvegyre. A más házasságra lépés nemcsak a törvényes házasságra épést fejezi ki, hanem egyenesen kizárja a vadházasságot, törvénytelen házasságot, erkölcstelen életmódot. De végül ezen idézésben implicite az is benfoglaltatik, hogy csak a szeplőtelen özvegy nem zárható ki férje jószágaiból, ellenben az özvegység lényege ellen vétők, nemcsak kizárhatók, hanem a közrend és közerkölcsiség érdekében kizárandók is. A női nem gyöngédsége, a nő alkotása és physikai léte feltétlenül megköveteli, hogy kristályos legyen élete akár férjes akár nem. Szóval minden szempontból tekintve az özvegységet, az annyira ellenkezik a gyanús, fajtalan és tiltott viszonyú életmóddal hogy megfosztja az özvegyet jellemétől és jellegetői, lovagiasságától. tisztaságától, erkölcsiségétől és becsületességétől és szabad nőszemélylyé, kéjelgővé sülyeszti le; az utcára dobja a csőcselék közé; ujjal mutat rá mindenki, mert meg van bélyegezve, be van szennyezve. Ily nő nem lehet méltó, hogy férje nevét bitorolja, annak javaiban dúskáljon és azokban kéjenceit részesítse. Ez nem özvegység. Az ál, hamis özvegység nem részesíthető az igazi, szeplőtelen özvegység lovagiasság szülte jogaiban. A férj méltósága és emléke nem mocskolható be ily aljas, undok módon. Lehetetlen az elhalt férjről feltételezni, hogy ő eltűrné, és hozzájárulna, hogy özvegye ily undok módon szennyezze be a köteles női özvegyi hűséget. Ez nem tűrhető jogállamban. Ez ellen tiltakozik a közérdek, a közrend ép ugy, mint a jogászok. Szerény bár, de erős jogi meggyőződésem az, hogy minden örökösnek, sőt a fiscusnak is megadandó volna a jog, hogy ily rut és magukról megfeledkezett, aljas nőszemélyek ellen, kiket nem lehet a tisztes «özvegy<> kifejezéssel illetni, keresetileg fellépjenek és követeljék az özvegyi jogtól való megfosztásnak birói ítélettel leendő kimondását. Nincs ellentétben az országbírói értekezlet 16 §-ának rendelkezésével, hogy valamennyi örökösnek a jelzett kereseti jog megadassák, mert itt nem korlátozásról, hanem megfosztásról van szó és mert az özvegyi jog örökjogi intézmény lévén, az örökös csak jogát érvényesiti az érdemetlen özvegygyei szemben. Az országbírói értekezlet 16. § világosan intézkedik, midőn azt mondja, hogy az özvegyi jog megszorítását csak a leszármazó egyenes örökösök követelhetik. Tehát a megszorításról, nem pedig a megfosztásról intézkedik e szakasz. A megszorítás fogalmának hangsúlyozása azért fontos, mert attól teljesen független és azzal semmi vonatkozásban sincs a megfosztás fogalma. Megszorítani, korlátolni, szűkebbre szabni a tisztességes, az özvegyi hűségét hiven megőrző özvegynek a jogát lehet; ez tehát nem büntetés, hanem a családi kötelék által követelt szükségállapot, a végből, hogy a családi abnormitások méltányosan kiegyenlittessenek. Az országbírói értekezlet ezen jogot csak a leszármazóknak adja meg, mert csak ezek azok a személyek, kik szeretet rendjében egyenlő közelségi fokon állanak az örökhagyóhoz. Ellenben az özvegyi jogtól való megfosztás büntetésből történik. Az özvegy rútul visszaélt; megszegte özvegyi köteles hűségét; lealjasodott idegenek kéjencévé. Erdemetlen arra, hogy férje neve és cime alatt özvegyi jogot élvezzen. Ezért a foglalja egyszersmind a kibékülést Magyarország és a birodalom, úgyszintén Austria és Németország között. És ha a kibékülés őszinte, ha az osztrák monarchia e két vezérnemzete megint érvényesíteni fogják felsőbbségük súlyát, a többi kevésbbé polgárosodott népfajok fölött s Austria Poroszország oldala mellett megint elfoglalja majd helyét, mint elsőrangú nagyhatalom, akkor Európa nyugodtan és bizton nézhet elébe a keleti kérdés megoldásának)). Harminc év multán a «Pesti Hirlap» (1897. 9/VIII.)ezt írja: «II. Vilmos császár messze látó politikai bölcsessége különösen abban nyilvánul, hogy fönnebb jelzett törekvése mellett is (. . . az Oroszországgal való jó viszony) rendithetlen hűségben maradt a német birodalom régi szövetségeséhez Monarchiánkhoz. Nem tévesztette szem előtt, hogy zsenge ideiben az uj német császárság e szövetségben találta meg legerősebb támaszát a kebelében akkor még türelmetlenül ágaskodó separatisticus hajlamok ellen, mert mikor a Hohenz o 11 e r n e k fönhatóságát nehezen viselő apró fejedelmek arra ébredtek, hogy a támasz, melyben reménykednek, a habsburgi monarchia, Németország uj alakulásába belenyugszik, természetesen okosabbnak vélték szépen meglapulni. Vilmos belátja, hogy az uj német császárság consolidatiója nehéz munkájába Austria-Magyarországnak nagy része van, s hogy szövetsége képezi jelenleg is Németország hatalmi állásának egyik legnélkülőzhetetlenebb pillérét.» Ez hát az igazság a mai nap szempontjából, de tudnunk kell, hogy jutottunk ez eredményig. Minél erősebben működött annak idején Beust saját polikája érdekében: «annál gyakrabban szóllitotta föl Bismarck lapja a Norddeutsche Allgemeine Zeitung a magyar nemzetet, hogy akadályozza meg az osztrák befolyás restaurálását Németországban, mert ha sikerülne a hannoverai-bécsi hadi pártnak Poroszország 1866-iki | sikereit Németországban ellensúlyozni, e párt Magyarország I szabadságait is megsemmisítené, s hogy vegyük kezünkbe az osztrák államhajó vezetését s igyekezzünk döntő befolyást szerezni mag mknak a külügyekre . . . egy Bismarck környezetében élt író egyenesen a Pester Lloyd szerkesztőségéhez fordul 1868-ban levelében hangsúlyozza, hogy «nem hihetjük, mikép Magyarország csatlakozzék Beust politikájához és érte áldozatokat hozzon. Magyarországot megilleti, hogy Beust politikájának egyoldalúságát és korlátoltságait kiigazítsa s hogy a magyar nemzeti érdeket tegye irányadóvá a monarchiában». (K ó n y i Manó. Beust és Andrássy). A magyar politikusok mindezt nagyon is felfogták, s az ő ellentállásuk meg is törte Beust va banque politikáját. Beust titkos tervei ellen Andrássy Gyula gróf magyar ministerelnök jóval az 1870. évi háború előtt Grammontnak Franciaország akkori követének megmondá, hogy kötelességének tartja III. Napóleont óva inteni, hogy ha Poroszországgal háborúba keverednék, ne számítson a monarchia segélyére. Akár Beust akár más valaki biztatná ezzel, ne higyje, hogy beválthatnák igéretöket. Magyarország ezt nem engedhetné meg. Napóleon nem követte e tanácsot s Sedánhoz jutott. A tények igazat adtak rtndrássynak. Bebizonyították, hogy a kiegyezés óta a monarchia Magyarország ellenére politikát 198—V203'\)U*' gf' Andrássy °yula- A 1867-ikikiegyezés Az 1870. év nyara ugy látszott meghozta B e u s t n a k a várt alkalmat, — a monarchia fegyverkezni kezdett, minálunk a kedélyeket fölöttébb izgatá Tisza Kálmánnak ez aggályok 1870. jul. 28-án egy interpellatióra szolgáltattak alkalmat melyben azon aggodalmának is kifejezést adott: nem történhetnek e meg, hogy a kormány a háború esélyeit arra használja föl, hogy az Ausztriától 1866. előtt Németországban elfoglalt es akkor föladott állást visszakívánja szerezni? Erre Andrássy Gyula gróf, akkor ministerelnök, így válaszolt • valamint a kormány el van határozva a monarchia függetlenséget, b,ztonságát és érdekeit minden irányban megvédeni,