A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 17. szám - Az elhaltak hamvai felett való rendelkezési jog

A JOG Kitűnt a per során, hogy alperesen a merénylet elkövetése napját megelőző időben már tapasztalni lehetett a nagymérvű idegességet, sőt az elmebetegség tüneteit is ; a merénylet utáni napon pedig mint elmebeteget tényleg kórházba vitték és a per folyama alatt is ott ápolták. Alperest a bontóperben gondnoka es az árvaszéki ügyész képviselték, kik a házasságvédővel együtt ellenezték a felbontás kimondását. A másik Ítéletben pedig azt az álláspontot foglalta el a Curia, hogy a bontó okok köréből ki vannak zárva az akaratképesség hiánya (vagyis elmebetegség) esetén vagy annak tartama alatt elkövetett, bár oly cselekmények vagy oly magatartás is. amelyek különben a törvény szerint bontó okot képeznének. (7,226/1898.) Az eset az volt ebben a bontó perben, hogy alperes vallási rajongásba esvén, mint elmebeteg elmegyógyintézetbe szállíttatott ; elmebaja folytán gondnokság alá is helyeztetett s a gondnokságot kimondó ítélet hatálya a bontó per folyama alatt is fennállott. A kórházból kikerülvén, férjét folytonosan azzal vádolta, hogy unokanővérével viszonyt folytat s őt e mellett sértő kifejezésekkel illette. A férj nejének ezen viselkedésében a kölcsönös tiszteletre és becsülésre vonatkozó házastársi kötelességek megsértését látta s ez alapon az 1894. évi XXXI.t.-c. 80. tj-ának a) pontja értelmében kérte a házasság felbontását. Az első esetben felbontó, a második esetben elutasító ítéletet hozott a Curia. Kétségtelen, hogy a második itélet a helyes. Mert a házassági törvény alapjellege a házasság birói felbontását illetőleg az, hogy válási okul csak a házasfelek vétkessége és kötelességszegő magatartása szolgálhat s a bontó okok közül ki vannak zárva a vétlen események és a sors csapásai. A javaslat indokolása az elmebaj tekintetében részletesen nyilatkozik (1. 161. lapot) és határozottan kijelenti, hogy az elmebaj nem házasságbontó ok. De nem tekinthető bontó oknak az elmebetegnek bármely sértő cselekedete sem, jóllehet magában foglalja mindazon tényálladéki elemeket, amelyek ép elméjű egyénnél a vétkességet megállapítanák és jóllehet a házassági törvény 76—80. §-ainak valamelyikébe ütközik. Mert az elmebeteg minden cselekedete beszámíthatatlan. Ezt a büntető törvény 65. §-a kifejezetten megállapítja s ha az elmebeteg cselekményei a büntetőjog szempontjából nem számithatók be, ha az elmebeteg nem büntethető bűncselekmény miatt: lehetetlen a házassági jog terén más szemüvegen át nézni az elmebeteg viselkedését és lehetetlen a házassági jog szempontjából beszámithatónak kimondani vétkes cselekményeit és kötelességszegő magatartását. Ez az egyedüli helyes álláspont; s amint pusztán elmebetegség miatt nem bontható fel a házasság, ugy nem képez bontó okot az elmebetegnek hitvestársával szemben tanúsított bármelyen vétkes viselkedése sem. Az 1,525/1897. számú ítéletben helytelen tehát az akijelentés, hogy «az élet elleni törés a lelki állapotra való tekintet nélkül önálló bontó okot képez». A lelki, az elmebeli állapottól nem lehet eltekinteni, ha valamely személynek cselekedeteit jogi következményei és a beszámithatóság szempontjából vizsgáljuk. Ez olyan általános szabály, amelyet figyelmen kivül hagyni nem szabad, mert különben a házassági törvénynyel kerül egyenes összeütközésbe a biró. Más kérdés azután, vájjon helyes-e a törvénynek az a rendelkezése, mely szerint a gyógyíthatatlan elmebajt nem fogadja el bontó okul ? A törvényjavaslattal szemben sokan sürgették az elmebajnak bontó okká való tételét s e felől a magánjogi kódex szerkesztésénél bizonyára fognak is még sokat tárgyalni. Részemről szükségesnek tartanám, hogy a gyógyíthatlan elmebaj is bontó ok legyen ; természetesen, megfelelő garanciák törvénybe iktatása mellett. így ki kellene kötni, hogy az elmebetegséget nyilvános intézet orvosai hosszabb, pl. két évi megfigyelés alapján mondták légyen ki gyógyíthatatlannak s ezt ezenkívül megfelelő birói eljárás által is kell constatálni. Ha az elmebajt bontó okká tennénk, azt az absolut bontó okok közé kellene, természeténél fogva sorozni. Azonban a H. T. 76—80. §-aiban foglalt bontó okoknál még ez esetben is szükséges volna, hogy a vétkes cselekményeket ne elmebajban kövesse el az alperes. Vagyis pusztán a miatt, hogy pl. egy két nap óta elmebeteg egyén élete ellen tört a hitvestársának, ne lehessen elválni, mivel ez a cselekmény csak öntudatos állapotban elkövetve állapit meg bontó okot. A 76 — 80. §-okban felsorolt bontó okok tehát meghagyandók lennének változatlanul s ezekben a beszámítható vétkesség elve lenne irányadó továbbra is. Az elhaltak hamvai felett való rendelkezési jog. Irta: REDIVIVUS. A «Jog» f. évi 1. számában azt a kérdést vetette fel V i v u s, hogy kit illet az elhunyt hitvestárs hamvai felett való rendelkezési jog? létezik-e egyáltalán bíróilag érvényesíthető jog a «hamvak r a> s kit illet az ? . , Maga a kérdés felvetése bizonyság arra, — ami egyébkent tény is, — hogy erről nálunk tételes törvény nem intézkedik, mert hisz akkor azt Vivus is bizonyára ismerné. # ^ A jogi irodalom is szívesen hallgat erről a kérdésről. Windscheid (Lehrbuch des Pandektenrechtes) a rendelkezési jogról semmit sem szól. Dr. Cramer Károly Ervin, ki arról, hogy az emberi holttest jogi tekintetben minő elbánás alá esik? külön könyvet irt: «Die Behandlung des menschlichen Leichnams im Civil - und StrafrechL, azt a kérdést, hogy kit illet az eltemetés joga, tehát a hamvak feletti rendelkezés kérdését nyílt kérdésnek hagyja fenn, kijelentve, hogy nem akar róla véleményt mondani, szerinte leghelyesebb ezt az adott eset összes körülményeit méltányos figyelembe vevő biró bölcs belátására bizni; s ebben leli szerinte magyarázatát az is, hogy a törvényhozások e kérdést nem szabályozták. Az egész, a mit e kérdésről beszél, az, hogy egy érdekes esetet hoz fel, mikor biróság döntött'ily kérdésben. 1874-ben Francesco Saverio Correra, egy dúsgazdag nápolyi követelte vissza, néhány havi boldogtalan házasság után, gyermek nélkül elhalt leánya hamvait vejétől, ki nejét, a mint életében nem boldogította, halála után szegényesen, semmi kegyeletre nem valló módon (pietátlos) temettette el. A tribunale civile (első biróság) a hitvestárs jogát minden hibája mellett is respectálva, az apát elutasitotia; a corte di appello (felebbezési fórum) azonban tisztán csak a mellékkörülmények méltatásával, egyrészről figyelembe véve a férjnek ugy neje életében tanúsított viselkedését, szeretetlenségét, valamint az eltemettetés körül minden kegyelet hiányát s a férj szegénységét, hogy nem is képes nejének tisztességes nyugvóhelyről gondoskodni, másrészt pedig, hogy a szülők mindig rajongó szeretettel csüngtek szerencsétlen gyermekükön az elhalton, s hogy ezeknél családi sírbolt állt a hamvak befogadására rendelkezésre: a hamvak örök nyugalomra helyezésére, vagyis az egyszerű sirból a családi sirba átszállítására ez esetben kivételesen feljogosította az atyát. Ebben a perben asummumjus a hitvestárs oldalán volt, az első biróság e szerint hozta is meg az ítéletét, s a felebbezési biróság sem tagadta meg kifejezetten a hitvestárs jogát, hanem csak mivel a mellékkörülmények vezették arra a meggyőződésre, hogy a summum jus az adott esetben az elhaltra summa injuria lenne, adott helyt az atya kérelmének. Ebből a következés, — bár messze Nápolyban történt, — levonható a mi esetünkre is. A mi törvénykezési gyakorlatunkban alig fordulhatott még elő ilyen eset, mert dr. Márkus Dezső nagy gonddal és szorgalommal összeállított döntvénytárában sem található ilyen. Tételes törvény és concret esetre vonatkozó birói döntés hiányában tehát alig marad más, ha e kérdésre felelni akarunk, mint a szerény egyéni vélemény nyilvánítása. ' A dolog speciális természeténél fogva az érző szív hangját is meghallgató s a természet törvényét és a hitvestársak benső viszonyát méltányos figyelembe vevő józan észtől kérhetünk erre a kérdésre feleletet. A szív hangja minden esetre a hitvestárs mellett szól, mert feltételezi, hogy valamint az életben hitvestársa volt neki a legdrágább, ugy annak elvesztése rá nézve a legsúlyosabb veszteség, tehát a hitvestársban lát legtöbb garantiát arra is, hogy a hamvakat kegyelettel fogja őrizni. De a józan ész is csak azt mondhatja, hogy a rendelkezési jog nem is illethet mást, mint azt, kihez az elhalt életében legközelebb állt, kivel legbensőbben összeforrt, kivel egy test és egy lélek volt: élete párját, hitvestársát, a ki őt betegségében ápolni, holta után eltemettetni tartozott. Hogy az ápolás és eltemetés a hitvestárs gondia, tehát kötelessége, de joga is, az iránt azt hiszem nem lehet kétség; erre vall az egyházi házasságkötésnél használatos eskü, melyben a hitvestárs fogadja: «hogy őtet el nem hagyom semminemű nyavalyájában,» — ezt mutatja az uj anyakönyvi törvény (1894. évi 33. t.-c.) 68. §-ának 1. pontja, mely szerint a haláleset bejelentésére első sorban a család feje, magától értetődőleg tehát ott hol a család csak a két hitvestársból áll, az életben maradt hitvestars van kötelezve, a miből önként értetődik, hogy ezt tartotta a törvény a temetésről való gondoskodásra is első sorban kötelezettnek, de jogosultnak is. A hitvestársi kapocs a legszorosabb kapocs; szorosabb barmi rokonsági kapocsnál, ezt már a szentírás, ez az ősi örök igazság tanítja: «a leány elhagyja anyját és követi férjét.. A mi mindkét hitvestárs szempontjából azt jelenti, hogy a házasuló elhagyja szüleit, kiválik a szorosabb értelemben vett családból, s egyesül hitvestarsával uj család alapítására. Ezt a kapcsot tartja legszorosabbnak minden törvény; az