A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 6. szám - Öröklött és szerzeményi vagyon. Törvényes örökösödés 4. [r.]

A JOG 43 diadala, a «ministcre publio hatáskörének megosztása két uj hivatal : a «commissaire du roi» és az «accusateur publio között (v. ö. a B. P. III. fejezete magyarázatának bevezetését) ; végre a szabad bizonyitás elvének érvényre emelése. Meglátszik a törvényen, hogy szerkesztőinek határozott szándéka volt : teljesen szakítani a gyűlölt «Ordonnance» szabályaival s minthogy elméleti alapon nem akartak vagy nem tudtak kísérletezni s a publicistica is akkor már fél századon át az angol igazságügyi intézményeket magasztalta, az utóbbiaknak egy részét másolták le. Lépésről-lépésre ki lehet mutatni, mely intézményeket és eljárási elveket (indictment, grand jury, petty jury, priváté prosecutor, summing up, stb.) vettek át az angol jogból, mit változtattak és mit értettek félre. A megkísértett receptio alapos jogi tanulmányok hiányában, de különösen az angol és a francia jogi és társadalmi viszonyok nagy különbözősége miatt sem sikerülhetett. A törvényt ezenfelül a higgadt bírálat előtt számos részlete fogyatékosnak tünteti fel. Az előkészítő eljárásnak túlzott összezsugoritása valósággal megbénította a büntető ítélkezés sikerét. Előre volt látható, hogy a visszahatás hamar bekövetkezik. A IV. év brumaire 3-áról kelt «Code des délits et des peines> *) tette meg ez irányban az első lépéseket ; a IX. év pluvióse 7-éről kelt törvény pedig —kivéve a jury intézményének fentartását,— nagyjában visszaállította azokat az intézményeket és eljárási elveket, melyeket a nemzetgyűlés egy évtized előtt oly nagy lelkesedéssel, törölt el. Az ügyészség nemcsak visszaállíttatott, hanem szélesebb hatáskört nyert, mint azelőtt, az állampolgári vádjog megszűnt s a polgárok csak a magánjogi igények érvényesítését célzó « action civile>-t nyerték, szerveztettek a vizsgálóbirák, a terhelt elvesztette azt a jogot, hogy a tanúkihallgatásoknál jelen legyen, a vizsgálat ismét titkossá és írásbelivé változott, a vádjury előtt megszűnt a közvetlen és szóbeli tárgyalás, stb. S a közbiztonsági viszonyoknak nagymérvű megromlása következtében a IX. év pluviöse 18-áról kelt törvény a kivételes bíróságokat is újból felállította. Mindezek alapján tötént, hogy az 1808-ban megalkotott Code d'instruction criminelle már csak a főtárgyalás szakában valósította meg azokat az elveket — szabad védelem, közvetlenség, szóbeli contradictorius eljárás, nyilvánosság. —melyeket a «Constituante> rövid idővel azelőtt proclamált. A vádjury eltöröltetett s az itétőesküdtszék fentartása is kétségessé vált és csak az államtanács többsége részéről tanúsított elvhüségnek köszönhető. Az előkészítő eljárást azonban a Code az 1670. évi «Ordonnance» traditiói szerint szabályozza. A terhelt elvesztette a kedvezményeket, melyeket neki a nemzetgyűlés szabadelvüsége adott volt ; a hatalom az ügyész és a vizsgálóbíró kezében van összpontosítva, a vizsgálat és a vád alá helyezés titkos és Írásbeli ; a személyes szabadság korlátozása négyféle *mandat» által is történhetik ; még a kivételes bíróságok is fentartattak. Mindezek figyelembe vételével a büntető vizsgálatról címzett Code nagy haladás ugyan a századeleji nyomozó rendszerekkel szemben, de határozott és tudatos visszalépés az 1789. és 1791. évi két Decret radicalis és a terheltnek kedvező vívmányaihoz képest. A francia hadjáratok győzelmei Belgiumba, Hollandiába, Németország egyes államaiba, stb. behozták a Code-ot s ezen az alapon az esküdtszék, a közvádló hatóság, valamint a szóbeli és nyilvános tárgyalások a német birodalomnak úgynevezett rajnai tartományaiban I. Napóleon leveretése után is fenmaradtak. Az akkori közönséges német nyomozó rendszernek nyomorúságos voltánál fogva nem lehet csodálni, hogy azok, akik a reformot sürgették, felismerték a francia törvénynek relativ fölényét, s minthogy az angol és a skót jogot még nem tanulmányozták eléggé alaposan, a gyűlöltté vált nyomozó rendszerrel szemben a francia perjogban vélték megvalósítva a vádeljárást. S míg a XVI. században Németország a kánoni olasz büntető eljárást recipiálta, századunk közepén a német particularis és az osztrák büntetőeljárási törvények a francia perjog mintájára készültek. Belgiumban hatályban is maradt a francia Code, Olaszország pedig szintén ennek utánzásával alkotta meg B. P.-át. Ekképen a francia Code-ban megállapított vegyes rendszer s az esküdbiróságnak francia alakja átvétetett a continensnek törvényhozási szempontból jelentőséggel biró minden államába, s a javítás és továbbfejlesztés csak részletkérdésekben vitetett keresztül, ujabban főleg az 1873. évi osztrák, kevésbbé az 1877. évi német B. P.-ban, — leginkább az angol és a skót jognak behatóbb tanulmányozása, másrészt mélyebbre haló elméleti vizsgálódások alapján. Öröklött és szerzeményi vagyon. Törvényes örökösödés. Irta - dr. PLOPU GYÖRGY, gyulai kir. törvényszéki biró. A törvényes örökösödés alapeszméje kettős : subsidiarius és cathegoricus. Subsidiarius annyiban, a mennyiben a törvény megengedi *) Ezt a nagy terjedelmű codexet (646. c), valamennyi közt a legszabatosabbat és legrendszeresebbet, M e r 1 i n szerkesztette rövid idő alatt. Túlzása volt: a formaságok cultusa és a tömérdek sok semmiségi ok, mclylyel a szerkesztő, az akkor annyira elharapódzott törvénytelenségeket akarta — siker nélkül — meggátolni. ugyan, hogy vagyonáról az egyes szabadon disponaljon, ha azonban nem rendelkezett, akkor a törvényes öröklési rend nyer alkalmazást. Ellenben cathegoricus annyiban, a mennyiben bizonyos esetekben a törvény azt parancsolja, hogy a vagyon egy része feltétlenül fentartandó az örökösök részére, ugy, hogy ha ez meg nem történt, a jogosult örökösöknek jogsegélyt nyújt arra nézve, hogy a megjelölt vagyonrészhez hozzájuthassanak. A subsidiarius rendelkezésekkel előbbi cikkeimben foglalkozván, e helyütt a cathegoricus rendelkezésekkel óhajtok a t. szerkesztőség szives engedelmével foglalkozni. Az országbírói értekezlet és 8. §§. ekként hangzanak : «7. §. A végrendelkezési jog, leszármazó egyenes örökös és szülők nem létében, minden öröklött és szerzeményi vagyonra kiterjed; ha azonban leszármazó egyenes örökösök, vagy életben lévő szülők vannak, a végrendelet ezek törvényes osztályrészét nem érintheti.)) «E törvényes osztályrész felét teszi annak, a mit a leszármazó örökösök az örökhagyó után ennek végrendelet nélküli halála esetén öröklenének. A végrendelet tehát erre nézve semmis, s a leszármazó egyenes örökösök, ezek nem létében pedig az életben lévő szülők ezen fele résznek kiegészítését követelhetik.)) «E szabály alól csak az I. R. 52. és 53. címeiben foglalt esetek képeznek a kitagadhatásra nézve kivételt.)) «8. §. A 7. íj-ban érintett kiegészítésnek ajándékozás eseteiben is helye van (4. §.). ha a leszármazó egyenes örökösök, ezek nem létében pedig az életben lévő szülők bebizonyíthatják, hogy az örökhagyónak tiszta hagyatéka az ajándékozáskor volt érték felénél kevesebb, mely esetben a hiányt a megajándékozott pótolni tartozik.» Már jelen fejtegetésem első cikkében hangsúlyoztam, hogy midőn az ősiség eltörlése folytán a vagyon szabaddá lett, számolni kellett egy oly ténynyel, mely évszázadokon keresztül erőszakos eljárás nélkül — kiirthatatlan gyökereket hagyott a nemzett közérzületében. E tény pedig a vérségi kapocs. Avagy nem erőszakos eljárás kellene ahhoz, hogy a vérrokon tűrje azt, hogy a saját vére vagyonában mások dúslakodjanak, a vérrokon pedig esetleg nyomorba sinlődjék, pusztán egy elv erőszakos tulhajtása miatt, azért, mert vagyonáról mindenki szabadon rendelkezhetik ! ? A legközelebbi vérrokonokat jogosan vették védelembe hazai jogéletünk reformátorai akkor, midőn a törvényes osztályrész (köteles rész) intézményét modern alakban megalapították. Mint ily vérrokonok az országbírói értekezlet által a leszármazók és az életben lévő szülők vannak elismerve; ezek az u. n. szükségörökösök.*) Ezen vérrokonokra nézve azonban lényeges különbséget találunk a jogforrást képező országbírói értekezlet 7. és 8. ^§-ban. Kétségtelen ugyanis, hogy köteles részre csak törvényes örökösödési joggal biró vérrokonnak lehet igénye; miután pedig a köteles rész csak a leszármazókra és az életben levő szülőkre van korlátolva, a kettő közt a lényeges különbség kettős irányban észlelhető : a) A leszármazókat illetőleg : ezek ugy az öröklött, mint a szerzeményi vagyonban első osztályú törvényes örökösök, vagyis a leszármazók mindkét vagyonnemből követelhetik köteles részüket; továbbá a jogforrásban nem közvetlen leszármazók. vagyis gyermekek, hanem általánosan leszármazók említtetnek, a miből kétségtelen, hogy ha az örökhagyó közvetlen *) A magyar általános polgári törvénykönyv tervezetét előkészítő állandó bizottság jegyzőkönyveit tartalmazó és a ((Jogtudományi Közlöny" 1897. évi 46. számának mellékletét képező füzet 82. lapján olvasható tartalomvázlat szerint az az öröklési jog V. cime a köteles rész intézményét foglalja magában három fejezetben; u. m: 1. fejezet: Ivadék köteles része. 2. fejezet: Hitves köteles része. 3. fejezet: Szülök köteles része. Ugyanannak 80. lapján azt olvassuk, hogy : A hitves köteles része a tervezet szerint az özvegyi jog, melynek fennálló jogintézménye olyképen lesz construálandó. mint köteles rész : tulajdonképen a mai jogéletben is az képezi lényegét. Ezen vázolatból kivehetőleg a szükség örökösök ugyancsak a leszármazók és következtethetöleg az életben lévő szülők lesznek a tervezet által elismerve ; ehhez hozzájárul, hogy a mai özvegyi jog, mint köteles rész lesz a jogintézmény keretébe beillesztve. Az özvegyi jog kérdését azonban a bizottság szintén a tárgyalást igénylő kérdések közé vette fel, miként ezt a hivatolt füzet 63. lapján olvassuk, s ekként a hitves köteles részéül kitüntetett özvegyi jog nem tekinthető még a szerkesztő-bizottság végmegállapodásának. Azt végül épen nem tudjuk, hogy a szerkesztő-bizottság mily mennyiségben, továbbá, hogy készpénzben és mily időpontbeli értékkel, avagy természetben tervezi a kétes rész kiadását, mert ez irányban a jegyzőkönyvi vázolat mi támpontokat sem nyújt.