A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 44. szám - A hütlen elhagyás mint házasságbontó ok

312 A JOG vonatkozólag, ugy a judikaturában mint a szakirodalomban a törvény életbelépte óta napvilágot látott. Érdekessé és élvezetessé teszi szerzőnek szóbanlevő tanulmányát ama nem eléggé megbecsülhető további körülmény, hogy nem szoritkozott csupán a meglevő anyag lelkiismeretes összegyűjtésére, hanem vitatkozva és fejtegetve, sok helyütt pedig saját, önálló nézetének kifejezést adva : a holt anyagba életet öntött. Szerző 64 oldalra terjedő munkájában, egy bevezetés előrebocsátása után, melyben az indokokat kifejti, melyek őt értekezésének megirására késztették, a 2. §-ban a hűtlen elhagyást anyagi jogunk szerint, a 3. §-ban a bontó pert hűtlen elhagyás alapján, külön A.) alatt a peren kivüli és külön B.) alatt a peres eljárást tárgyalja ; végül egy rövid összefoglalás (4. §. Befejezés) után a függelékben egynehány iratmintát közöl. Igen sikerülten fejti ki szerző 76. 77. és 80. §§-aiból negativ uton a házasfelek személyes kötelességeit, kiemelvén az együttlakás fejtegetésének azon helyes elvét, hogy nálunk nincsen helye keresetnek az életközösség visszaállítására; abból viszont, hogy a házastársi kötelmek teljesítése kényszerrel ki nem eszközölkető, következteti szerző a hűtlen elhagyásnak bontó ok gyanánt történt elfogadását. Ezen bontó ok lényegét szerző a távollevő fél vétkességében látja, melyet a házassági együttlét tartós megszakítása, a távollét folytonossága és állandósága: tehát a házastársi kötelességek teljesítésének lehetetlensége, továbbá a birói fölhívással szemben tanúsított renitentia állapítják meg. A bontó ok lényegének megállapítása után a bizonyítás kérdésére tér át szerző, előadván, hogy felperesnek csak az elhagyás puszta tényét vagyis különélést kell bizonyítania, ezzel szemben aztán alperesen van annak a bizonyítása, hogy az elhagyás jogos volt. És ez a felfogás helyes is, mert ellenesetben felperesre egy negativ, vagyis lehetetlen körülmény bizonyitása hárulna. Abban is egyetértek szerzővel, hogy helyesli a hűtlen elhagyásnak mint bontó oknak felvételét a törvénybe, azzal az eltéréssel mindazonáltal - minek különben e lapok hasábjain más alkalommal bővebben kifejezést is adtam *) — hogy sérelmesnek tartom a bontó pert megelőző perenkivüli, az u. n. felhívási eljárásnak kötelezőként való kimondását. Ezen felhívási eljárás kötelező voltában szerző a 77. §. i kijátszása megakadályozásának egyik biztositékát látja, abban t. i. hogy az elhagyott félnek a maga részéről az életközösség helyreállítására késznek kell lennie. Szerző az imént említett cikkemet félreértette, mert most tárgyalt müvének 16. lapján 1) jegyzet alatt azt irja, hogy én az egész birói felhívást töröltetni kívánom; holott az én fejtegetéseim oda irányulnak, miszerint ethikai és jogpolitikai szempontokból kívánatos lenne hogy a felhívási eljárás kötelező volta megszüntettessék, és e helyett a felek szabadságára bízatnék : akarják-e igénybe venni a perenkivüli eljárást vagy sem. Szóval a perenkivüli eljárás ne szerepeljen a bontó per megindításának elengedhetlen feltételeként. Szerző azzal polemizál velem, hogy az általam kifejtettek nem indokolják a 77. §. megváltoztatását, «mert ha más bontó ok is van, indítsa meg a köteléki pert annak alapján a felperes». A most idézett ellenvetésre, mint előre látottra azonban én cikkemben már a priori reflectáltam, arra utalván, hogy a többi bontó okok a törvény szerint 6 hó alatt elévülnek, és igy felperes legtöbbnyire abba a kényszer helyzetbe jut, hogy más bontó okhoz, mint a 77. §-ban körülírthoz nem folyamodhatik. Ha szerény javaslatomhoz képest a 77. §. oly kép módosíttatnék, hogy a felhívási eljárás facultativ, nem pedig kötelező lenne, kikerültetnék ama veszély, mely szerint felperes olyasmire kényszeríttetnék, a mi meggyőződése és akarata ellenére van. A bontó ok igy-- megengedem -- sokkal könnyebb és egyszerűbb lenne,de lényegileg miben sem változnék, mert haván mód kibékülésre, felperes bizonyára igénybe fogja venni a felhívási eljárást; ha pedig az adott eset sajátos körülményeinél fogva a házassági együttélés a jövőre nézve kizártnak látszik, nem tartom sem erkölcsi, sem jogpolitikai szempontból célszerűnek, felperest a felhívási eljárásnak kötelező volta áltai arra kényszeríteni, hogy a távollevővel a rájuk lehetetlenné vált életközösségét folytassa. Elfogadom különben szerzőnek azon álláspontját, hogy azon követelményt, hogy felperes hajlandó legyen a távollevő felet visszafogadni, nem szabad a per egész folyama Jog 1897. évi 43. számában: Észrevételek az 1894. XXXI. t-c. 77. §-ához. alatt megkívánni, és hogy az csupán a bíróilag kitűzött felhívási időre szorittassék. A bontóper tárgyalásánál szerző felemlíti, hogy a törvényszék a pernek tárgyalása előtt a békéltetést eszközli. Tényleg vannak törvényszékek, hol ez a gyakorlat dívik. Részemről a békéltetést a 77. §. a.) esetében sem tartom indokoltnak, mert nézetem szerint már maga a tulajdonképeni bontó pert megelőző perenkivüli eljárás képezi a békéltetést; ha még ennek tetejébe a bíróság külön békéltetésre idézi meg a feleket, csak más alakban ismétli a már sikertelenül megkisérlett békéltetést: ez pedig meghaladja a bíróságnak feladatát. Az illetékességi kérdés tárgyalásánál szerző a győri kir. Ítélőtábla gyakorlata értelmében a perenkivüli eljárásra a felhívandó fél személyes bíróságának illetékességét is tartja elfogadhatónak, a peres eljárásra nézve azonban velem együtt (Ügyvédek Lapja 1897, évi 38. sz.) vagy az utolsó együttlakás helye szerint, avagy ha az utolsó együttlakás helyét megállapítani nem lehet, a folyamodó fél (^felperes) személy szerinti bíróságát tartja illetékesnek. Legnagyobb sajnálatomra nem tehetem magamévá szerzőnek a perenkivüli eljárás tekintetében a felhívandó fél személyes bíróságának tett ezen illetékességi engedményt. A felhívandó, vagyis hűtlen félnek személyes bíróságának illetékességét semmi körülmények között sem tartom elfogadhatónak. Mert, bár igaz a győri kir. Ítélőtáblának azon állítása, hogy nincsen oly törvényes rendelkezés, mely kizárná azt. hogy az életközösség helyreállítását tárgyazó perenkivüli meghagyást az illetőnek személyes bírósága, tehát az a kir. tszék bocsássa ki, a melynek területén a felhívandó fél lakik, mégsem lehet ezen tiltó rendelkezés hiányából sikerrel arra következtetni, hogy a felhivanc ó fél személyes bírósága birhat illetékességgel, .a minthogy egyáltalán valamely tiUó rendelkezés nem létezése egymaga nem jogosíthat fel a parancsoló rendelkezés elismerésére. De nem állhat meg a győri kir. Ítélőtáblának azon érvelése sem, hogy a perenkivüli eljárásra — lévén annak célja a házasság fentartása — a válóperekre vonatkozóan a birói illetékességet szabályozó törvények nem alkalmazhatók. Nem állhat meg ezen érvelés, mert házassági ügyekben a birói illetékességet — akár peresek, akár perenkívüliek ezek — az 1868. évi LIV. t.-c. 36. §. szabályozza. Hogy a most idézett törvényszakasz a p e r e s házassági ügyekre vonatkozóan az illetékességet meghatározza, az vita tárgyát nem képezi ; következésképen csak annak kimutatása van hátra, hogy ezen törvényszakasz az illetékességet a perenkivüli eljárásra vonatkozólag is szabályozza. Ezen szibály az idézett törvényszakasz első bekezdésének végsoraiból és a második bekezdésből igen könnyen kiolvasható, hol az foglaltatik, miképen : « az izraeliták válóperei (helyesebben házassági ügyei) akár kölcsönös megegyezéssel, akár peruton szándékoltatik az elválás: azon törvényszék illetőségéhez tartoznak, amelynek területén a házasfelek állandó és utolsó együttlakásukvolt. Ha a végelválás hűtlen elhagyás következtében kéretik; a távollevő fél — a mennyiben tartózkodási helye ismeretlen — azon törvényszék elé idézendő, melynek területén a folyamodó fél !akik». A kölcsönös megegyezés esetében tehát, mely egyértelmű a perenkivüli eljárással (mi ugy a «peruton» kitétellel való ellentétbe helyezésből, mint pedig főleg a 15,940/1863. nov. 2. sz. a. kiadott udvari rendelet 18. és illetve 20. pontjaiból következik) az első helyen, a hűtlen elhagyás esetében pedig a második helyen idézett illetékességi szabály alkalmazandó. A 36. §. második bekezdésében foglalt illetékességi szabály igaz, csak azon esetre vonatkozólag van kifejezetten kimondva, a mikor a távollevőnek tartózkodási helye ismeretlen (a mi az 1894: XXXI. t.-c. 77. §. b) pontjának megfelel) es ez látszólag arra a következtetésre jogosíthatna, hogy akkor, midőn a távollevőnek tartózkodási helye ismeretes, (77. §. a) pont) utóbb nevezettnek személyes bírósága lenne — a győri kir. Ítélőtáblának felfogásához képest — illetékes. Csakhogy ez a következtetés nem gyökeredzik törvényben, mert nyilvánvaló, hogy a törvényhozó csak elnézésből nem intézkedett kifejezetten az ismeretes tartózkodásával szemben a bírói illetékesség tekintetében. Kétségtelen ugyanis, hogy a törvényhozó a hűtlen elhagyásnak ezen esetét is ismerte és fel nem tehető, hogy nem tartotta volna szükségesnek egyúttal ezen esetre vonatkozólag is az illetékességről gondolkodni. Minthogy azonban tény, hogy a törvény ezen esetről hallgat, azt kell feltennünk, hogy a törvényhozó a hallgatással