A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 38. szám - Lajstromrendszer

A JOG 263 jelentenek, többet fejeznek ki, mint a több szóból összeállitott bármely — sokszor értelemzavaró — mondatok. Nem volt a magyarnál soha szokásban — mint az angoloknál — a betűhöz való ragaszkodás, hol a kétnejüséggel vádolt egyén, hogy a büntetést elkerülje, a törvény betűi szerint nem tiltott harmadik házasságra lép. Abban hibáznak sokan, hogy a külsőséghez, formalitáshoz túlságosan ragaszkodva, sok kifejezést tévesen magyarázva, nem veszik figyelembe, hogy a lényeg éltet, a forma, a betű öl. Nem tartom feleslegesnek e helyütt a szóbeli végrendeletekről való megemlékezést sem. Igaz ugyan, hogy régebbi törvényeinkben meg van írva annak szükségessége, hogy a végrendelkező kijelentse, miszerint a mondottak az ő szóbeli végrendeletét képezik. De merem állítani, hogy e törvénynél, a különben igenigen gyűlölt Bach-korszaknak a végien Jeletekre vonatkozó törvényei a szabadelvüségnek sokkal magasabb fokán állottak. A ki ama ó-korba illő javaslatot először papírra tevé, figyelmét egészen elkerülte, hogy az az emberi élet viszonyaival a legnagyobb ellentétben áll. Nem jutott eszébe, hogy vannak számtalan olyan egyének, még a műveltebb osztályban is. a kik attól rendkívül félnek, hogy/ ha végrendeletüket elkészítik, azonnal el kell költözniök Ábrahám kebelébe. S csak akkor adják rá fejőket arra. hogy övéikről végrendeletileg gondoskodjanak, a midőn már a halál kezdi torkukat szorongatni s a midőn már e szók : «ez az én szóbeli végrendeletem ám» torkukon akadnak s a nélkül, hogy azokat kimondhatták volna. Káron ott áll már csónakjával s kiáltja : «meine Herren. ist gefállig Platz zu nehmen». S ép azért ama különben is elavult — mondhatnám reakcionárius törvényt nem minden körülmények közt szabad s lehet alkalmazni, használni. A Curia egy konkrét esetnél az 5,03í/897. számú ügyben 1898 januárius 27-én hozott határozatában éppen a fentebb általam elmondott elveket hangoztatja, a midőn kimondja, hogy : a 82. §. nem zárja ki azt, hogy a végrendelet előre meg fogaim aztassék. Ezen ítéletet, eme döntvényt a Curiánál szokásos szabadelvű szellem lengi át. Nem hódol a betűnek, nem a törvény kifejezéseit, szavait, betűit vizsgálja, figyeli, melyek — valljuk meg az igazat — sokszor nem egészen világosak; hanem a dolog velejét, a körülményeket latolgatja s veszi figyelembe ; mire azt mondhatja minden elfogulatlan ember, hogy : az másként nem is lehet. Mert hacsak ama konkrét esetet vesszük is elő, melynek okán ama döntvény hozatott, még a kákán csomót keresőnek is be kell vallania, hogy nem mindenkinek van - különösen nékie nincs — mindenkor annyi ideje, hogy valamely— előtte elmondott — tárgyat rögtön okiratba foglalhasson; nem mindenkinek van annyi gyakorlata, hogy a fél által előtte elmondottakat folyékony stillal, hiba s igazítás nélkül azonnal meg tudja fogalmazni. S e szerint ama döntvény jelen esetnél is az igazságnak hódol. Nem mindenki van hivatva arra, hogy valamely törvényt röviden, mégis világosan s folyékonyan képes legyen megszerkeszteni. Nem mindenki van azon képességgel felruházva, hogy valamely törvényt azonnal megértsen, könnyen felfoghasson. Gyakran megtörténik, hogy az illető a törvény értelmének latolgatása közben tévútra csap át, s egészen más következtetésre jut, mint a törvény intenciója kívánja. S vannak olyanok is, a kik a nem elég világosnak látszó törvényt, saját — nem éppen korrekt — érdekeinek megfelelőleg értelmezik; szokás-mondás: a törvénynek nyakát kitekerik. Innen származik aztán a törvénynek különféleképpen való magyarázása. Ilyenkor van aztán a Curia — hol az érdemekben megőszült legtekintélyesebb férfiaink ülnek - - arra hivatva, hogy közbecsapjon ; a tévelygőket észre térítse, egyenes útra vezérelje, ne engedje, hogy a gonoszok győzedelmeskedjenek s az ártatlanok elbukjanak; s ezt hangoztassa: «Fiat justitia, pereat mundus !» Lajstromrendszer.* I. Egészen elcsodálkoztunk, mikor egy királyi járásbiró a lajstromrendszert megvalósító uj járásbirósági ügyviteli szabályokat az eddigi iktatói rendszernél nehézkesebbnek, complicáltabbnak és drágábbnak ítélvén, azt, mint a gyakorlati kívánalmaknak meg nem felelőt beszüntetendőnek mondja. Felsorolt érvei azonban, a melyekkel igazát erősiti, megnyugtattak az iránt, hogy a hiba nem a rendszerben, hanem a cikkben példaként felvett bíróság személyzetében rejlik csupán. Mert nincs az a rendszer a világon, a mely beválna, ha a bíróságok mind olyan kezelőkkel volnának ellátva, a kik — mint azt járásbiró ur cikke ugy látszik szabályként állítja fel — a kik, mondom egyebet sem tesznek, mint az alszámokat elírják, az iratboritékokat elvesztik, tévedésből keresztülhúzzák a lajstromba tett bejegyzéseket, és ha iratokat keres valaki rajtuk, a helyett hogy azt előadnák, «a homlokukhoz kapnak, 33 rekeszt áttanulmányoznak, ügycsomók emelésében izzadnak és végre is bíróstul röstelkednek —- pedig a mint a cikk mondja — az iratok rendben vannak.» Se módunk, se terünk arra, hogy a cikkben felhalmozott adatok mindegyikére kiterjeszkedhessünk, csupán a lényegeseknek tetsző állításokat kívánjuk kellő értékökre leszállítani. Nincs igaza a járásbiró urnák abban, hogy az eddigi — összeállítása szerint 45 — könyv, jegyzék és nyilvántartás helyett az uj szabályzat szerint 85 ilyen jegyzéket kell vezetni, mert hiszen a tizenöt lajstrom s ugyanannyi mutatókönyv, tulajdonképen csak két könyv, a melyekbe ugy, mint a kereskedő főkönyvébe,különböző lapokra kell egyes tételeket bevezetni. És ki állítaná azt, hogy a kereskedő, a ki főkönyvében 5—600 vevőjének vagy hitelezőjének külön-külön számlalapot nyit, hogy ez a kereskedő f> — 600 könyvet vezet? Azután — minthogy a másolást és borítékolást a jegyzői iroda végzi és a járásbirósági irodába adott darabok kézbesítéséről illetve postára adásáról az ott vezetett jegyzékekből a jegyzői iroda kezelője szükség esetén ugy is meggyőződhetik, semmiféle kiadóba adott ügyek jegyzékének vezetése nem szükséges. Es igy mindjárt elesik a 85-től 34 jegyzék, lajstrom és mutatókönyv, nem is említve, hogy a lajstromokhoz készült tárgymutatójegyzékekbe évenkint csak egyszer kell néhány tételt bevezetni, és hogy a székhelyen kívüli kézbesítő jegyzék vezetése nem is kötelező. A lajstromrendszer által elérhető munkamegtakarításról járásbiró ur szintén igen rosz véleményben van. Pedig e'tekintve attól, hogy az iktatási rendszer szerint mindenegyes beadványt iktatni és mutatózni kellett, míg most ez csak minden ügy gyei történik, szíveskedjék csak figvelembe venni azt is, hogy korábban az összes beadványok iktatása az irattári sorkönyvben és az irományjegyzékben megismétlődött, ugy, hogy minden beadvány úgyszólván háromszor lett beiktatva Vagy egy másik példát. Az iktatói rendszer szerint a kereset az iktatóból kiosztás végett a járásbiróhoz, a járásbirótól az albiróhoz, az albirótól idéző végzéssel a kiadóba, a kiadóból expedíció után az irattárba, az irattárból a határnapra a bíróhoz és igy tovább ide oda vándorolt egy határnaptól a másikig, legjobb esetben ötször, jól megjegyezvén, mindenkor átadási és átvételi jegyzékek mellett, mig most legtöbb esetben directe a biró melletti jegyzői irodába jut a kereset és ott marad az ügy végleges befejezéséig. Nem találja járásbiró ur, hogy a mostani kezelés módja kevesebb munkával és veszélylyel jár? És fel lehet hozni ezek ellenében a munkaszaporulat bizonyítására olyasmit, hogy a bírónak a végleg befejezett s irattárba utalandó darabokra a szabályzat szerint — a mit eddig nem kellett — aláírásán fölül husz betűt kell ráirni ? («Irattárba 898. 1/31. N. N. biró»). Hol van tehát a munka szaporodása, hol van a zavar és bizonytalanság, melyet panaszol ? Abban talán, hogy az előbbi «sz, 225/98. polg.» helyett most «1898. Sp. 225/3»-at kell irni ? Az egyik is, a másik is épen tiz számjegy és betűből áll. Az utóbbi jelzés pedig többet mond, megmondja azt is, hogy a 225-ik sommás perrel van dolgom, melyben az igy jelzett képezi a 3-dik iratot. A korábbi jelzésből mindez nem tünt ki. Vagy abban rejlik a baj, hogy a bírónak magának kell a kezelés feletti felügyeletet gyakorolni és ezt nem tartja magához méltó foglalkozásnak ? Hiszen azelőtt leggyakrabban segéd hiányában neki magának kellett temérdek kezelési könvvet veze.ni, a mit most mellérendelt kezelőjére háríthat. És * Válasz a «J o g» 1898. szept. 4-én «A kir. járásbíróságok ügyvitelének szabályai" cim alatt megjelent cikkre. 1*