A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 18. szám - A köszénbányászat jogi szabályozásának reformja [3. r.]

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DONTVÉNYEK. Melléklet a «Jog» 18. számához. Budapest, 1898. május hó 1. Köztörvényi ügyekben. A kir. Curiának az 1890. évi XXV. t.-cz. 13. §-a alapján hozott Döntvényei: (Polgári ügyekben.) VII. szám. Van-e utóajánlatnak helye az árverési feltételek teljesítésében késedelmes vevő ellen megtartott ujabb árverés után ? (Vonatkozással! egyfelől a debreceni kir. Ítélőtábla 6. számú, a győri kir. Ítélőtábla 4. számú, a nagyváradi kir. ítélőtábla 1. számú, a temesvári kir. ítélőtábla 3. számú, másfelől a pécsi kir. ítélőtábla 1. számú polgári teljes ülési ellentétes döntvényeire.) Határozat. Utóajánlatnak az árverési feltételek teljesítésében késedelmes árverési vevő veszélyére megtartott ujabb árverés után is van helye. Indokok: A végrehajtási eljárásról szóló 1881: LX. t.-c. az utóajánlatról a 187. §-ban, a késedelmes árverési vevő veszélyére megtartandó ujabb árverésről pedig a 185. §-ban intézkedik. E két szakasznak elhelyezéséből nyilvánvaló, hogy a törvényhozás az utóajánlat intézményében az ingatlanokra foganatosított árverés kedvezőtlen eredményének oly általános correctivumát kívánta felállítani, a mely nem csupán a végrehajtást szenvedő terhére, de a késedelmes vevő veszélyére megtartott árverés esetében is hivatva van a végrehajtás alá került ingatlanoknak tulolcsó áron való elkelését megakadályozni. Kiváló közgazdasági érdek, hogy az ingatlanok végrehajtás esetében megfelelő áron adassanak el; az e célra szolgálój törvényes intézkedések tehát nem magyarázhatók megszorító értelemben. Ez intézkedéseknek megszoritó magyarázatára nézve maga a törvény semmi támpontot nem nyújt, mert általános rendelkezésénél fogva az utóajánlatot a vevő ellen foganatosított árverés esetében nem zárja ki. Arra nézve, hogy az utóajánlatnak csak a végrehajtást szenvedő ellen megtartott alapárverés esetében volna helye, a törvény egyéb intézkedéseiből, de a törvény megalkotásának történetéből sem lehet következtetést levonni. Az ellenkező felfogás mellett nem szolgálhat érvül az, hogy a 186. §. szerint a késedelmes vevő megtéríteni köteles azt a különbözetet, mely a korábbi és a későbbi vételár között fennforog, és hogy e különbözetnek erejéig a korábbi vevő ellen biztosítási végrehajtás is kérhető, nem pedig azért, mert a végrehajtási eljárásról szóló törvényünk a venni szándékozóktól csakis a bánatpénz letételét kivánja meg, — egyébként pedig azoknak fizetés képessége tekintetében semmiféle garantiákról nem gondoskodik, e szerint mindig bizonytalan, hogy a két árverés közti különbözet a korábbi vevőtől behajtható-e, vagy sein. A mi a törvény megalkotásának történetét illeti: ebből sem merithető adat az ellenkező felfogás támogatására, mert e törvény javaslatának indokolásában és a képviselőház igazságügyi bizottságának jelentésében az utóajánlat behozatalának czéljaira nézve felhozott okok egyaránt fennforognak a végrehajtást szenvedő ellen megtartott alapárverés mint az árverési vevő veszélyére elrendelt ujabb árverés esetében is. Mindkét esetben az utóajánlat alkalmas eszköz arra, hogy a versenyhiány kiaknázásának és az árverelők összejátszásárak hátrányain segítsen, és hogy az ingatlan valódi értékét inkább megközelítő magasabb igérettétel lehetőségével ugy a végrehajtást szenvedő, mint a jelzálogos hitelezők érdekeinek szolgáljon, abDÓl pedig, hogy a késedelmes vevő ellen megtartott árverés esetében elért magasabb vételár a korábbi vevőre nézve is előnyös, egyáltalában nem lehet következtetni arra, hogy a törvény az utóajánlat benyújtását csakis alapárverés esetében kivánja megengedni. Igaz ugyan, hogy az 1868: LIV. törvénycikknek hatályban volt 437. §-a két árverési határnap kitűzését rendelte és az első határnapon a végrehajtás alá vont ingatlanok az összes erdekeltek beleegyezésének esetén kivül nem voltak a kikiáltási áron alul eladhatók, és hogy az idézett törvénycikknek 459. §-a szerint a késedelmes vevő veszélyére megtartandó árverésnél csakis egy határnap volt kitűzendő, ellenben az 1881: LX. t.-c. 147. és 171. §§-ai szerint már az alapárverés megtartására is csak egy határnap tűzendő ki, s a végrehajtás alá vont ingatlanok már ezen a határnapon is a kikiáltási áron alul adhatók el, ebből j azonban nem következik, hogy az utóajánlat az eltörölt második | határnapot illetve az 1868: LIV. t.-c. 437. §-ának az első árvej résre vonatkozóan felállított korlátozását pótolni volna hivatva, nem pedig azért, mert a korábbi törvény szerinti második árverési határnapnak a célja a végrehajtási alapnak mindenj áron való értékesítése volt, az utóajánlat pedig a már elért vételárnál nagyobb vételár elérését célozza, és pedig abban az esetben is, ha az első határnapon az ingatlan a kikiáltási, vagy ennél magasabb áron kelt el. Kelt Budapesten, a kir. Curia polgári szakosztályainak 1898. évi február hó 25-én tartott teljes üléséből. Hitelesíttetett az ugyanezen évi ápril hó 22-én tartott teljes ülésben. Szabó Miklós, s. k., Vajdafi Emil, s. k., a kir. Curia elnöke. tanácsjegyző. Kereskedelmi, csöd- és váltó-ügyekben. Váltói kötelezettségnek az üzletvezető által a cég nevében történt elvállalása esetében beigazolandó azon körülmény, hogy az üzletvezető a cég részéről ily felhatalmazással birt. A budapesti kir. keresk. és váltótörvényszék. (1897. évi április 28-án 36,992. sz. a.) «K. Fr.» cég felperesnek P. Károly utóda F. Anna cég alperes ellen 151 frt 50 kr. és jár. iránti váltó perében következőleg itélt: Az 1896. évi november 30-án 114,236. sz. a. hozott sommás végzés hatályon kivül helyeztetik,felperes keresetévelelutasittatik stb. Indokok: Alperes a kereseti váltón látható «Karl P. Nachf. Anna F. elfogadói aláírás valódiságát és azt a körülményt, hogy P. Károly üzletvezetőjét váltói kötelezettségek elvállalására felhatalmazta volna, tagadta. Nem vitás peres felek között az a körülmény, hogy a kereseti váltót P. Károly az alperesi cég üzletvezetője irta alá; annak bizonyítására, hogy nevezett üzletvezető váltói kötelezettségek elvállalására felhatalmazással birt, felperes tanukra hivatkozott. Azonban a kihallgatott M. Miksa, Sch. Albert és R. Jakab tanuk azt a körülményt, hogy ily meghatalmazás adatott volna, nem bizonyították, valamint nem bizonyította M. Miksa tanú azt, hogy F. Anna cégtulajdonos az üzleti összeköttetés megkezdése előtt ugy nyilatkozott volna előtte, hogy P. Károly üzletvezetője az ő nevében váltói kötelezettségeket vállalhat. Tekintve, hogy alperes a főeskü általi bizonyításba bele nem egyezett, ily bizonyításnak pedig a váltóelj. 26. §-a értelmében váltóperben csak a felek beleegyezésével van helye; tekintve, hogy a felperes által becsatolt E. és F. a. levelek a felperes által állított felhatalmazás megadására nézve bizonyítékul nem szolgálnak; tekintve, hogy felperes más bizonyítékot nem szolgáltatott és így igazolatlanul maradt az a körülmény, hogy P. Károly váltói kötelezettségek vállalására felhatalmazászal birt volna, minélfogva felperest keresetével elutasítani, a sommás végzést hatályon kivül helyezni kellett stb. A budapesti kir. Ítélőtábla (1897. évi október hó 27-én 1,708. sz. a.) A kir. Ítélőtábla az elsőbiróság ítéletét megváltoztatja és arra az esetre, ha alperes cég a tulajdonosa özv. F. Károlyné szül. L. Anna személyében esküt tesz arra, hogy az alperes cég nevében váltókötelezettségek elvállalására P. Károlyt fel nem hatalmazta, a kir. ítélőtábla az 1896. évi november 30-án 114,236. sz. a. hozott sommás végzést hatályon kivül helyezve, felperest koresetével elutasítja stb. Indokok: Az elsőbiróság ítéletének vonatkozó indokai értelmében ugyan helyesen mondta ki azt, hogy a felperes által az eskün kivül felajánlott brzonyitékok alapján az, hogy P. Károly a kereseti váltót alperes cég elfogadói aláírásával ellátni fel volt jogosítva, meg nem állapitható; és helytelen ugyan felperesnek az az érvelése, hogy nevezett P. Károly az A) a. csatolt váltót alperes nevében aláírni, külön felhatalmazás nélkül jogosítottnak azért nem tekinthető, mert nevezett cégnek üzletvezetője volt; mivel az üzletvezető nem esik a kérdésben a K. T. 37. §-a értelmében felhatalmazott cégvezetővel egy tekintet alá és alperes cég t .gadásával szemben felperes azt, hogy P. Károly az alperes cégtulajdonos által cégvezetői joggal ruháztatott fel, bizonyítani meg sem kísérelte, mindazonáltal az elsőbiróság Ítéletét megváltoztatni éj a per kimenetelét az alperes cégnek a cégtulajdonos személyében leteendő, az 1868. évi LIV. t.-c. 172. £-a d) pontjában meghatározott eskünek le vagy le nem tételétől kellett függővé tenni. Váltóperekben ugyanis állandó bírói gyakorlat szerint az aláírás valódiságára vonatkozó, az 1868. évi LIV. t.-c. 172. §. d) pontjáoan meghatározott eskü nemcsak kizárólag annnak bizonyítására