A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 18. szám - A kártérítés büntető ügyekben

A JOG 139 akkor bírálhatók ej a bünper keretén belül, ha kifejezetten kérte az arra jogosult fel, továbbá ha részletesen felszámította és bizonyította. Ezen alapelv helyessége minden kétségen felül van s tovább a büntető eljárás nem mehet, hacsak nem akarjuk a büntető bíróságok hatáskörét mód felett kiterjeszteni és ezzel a bűnügyek gyors betejezesét hátráltatni. Azonban a ki figyelemmel kiséri büntető bíróságaink gyakorlatát arra a szomorú tapasztalatra jut, hogy azoknak az Ítéleteknek a száma, melyekben kártérítést állapítanak meg vagy pedig egyéb magánjogi igényt bírálnak el érdemben: vajmi kevés, sőt mondhatni olyan ritka, mint a fehér holló. Elég a vádlott részéről egy szó, egy kifogás a kártérítés vagy ennek mértéke ellen s a birósag mar elutasítja az igénylőt, akinek azután az a sovány vigasztalás marad meg, hogy a büntető Ítélet jogerőre emelkedése után polgári peruton érvényesítheti igényeit. Pedig ez az eljárás a magánjogi igénynyel fellépő felekre nézve határozottan káros és csak a vádlottat részesiti meg nem érdemelt kedvezésben és előnyben. Mert addig, amíg a bünper véget nem ér, kellő sikerrel aligha kecsegtet a polgári kártalanítási kereset. A bünper pedig sokszor évekig húzódik s azután a vádlott esetleg esztendőkön át tölti szabadságvesztés büntetését, mialatt talán elpusztul vagy elvonja vagyonát a kártérilés elől s a magánjogi igény legtöbbször nem talál fedezetet, még ha keresetének helyet adott is a polgári bíróság. De a legtöbb károsult megunja a folytonos törvénykezést, a hosszú várakozást és nem is indít keresetet, jóllehet igénye jogos és törvényben gyökerezik s a vádlott jár csak jól a büntető bíróság azon határozata folytán, a melylyel a magánjogi igényt oly könnyen mellőzte és elutasította. A mai gyakorlat azonban abból a szempontból sem helyeselhető, hogy egy perből kettőt csinál és igy a polgári bíróságoknak tölösleges dolgot ad. Fontos pedig ez a szempont is, hiszen állandóan panaszkodik mindenki, hogy a perek száma ijesztően szaporodik és keresik a módokat ugy a törvényhozók, mint a gvakorlati jogélet emberei, bírák és ügyvédek egyaránt, miképen lehetne a nagyobbodó ügyforgalmat csökkenteni, illetve a perek szaporodása dacára az igazságot helyesen, gyorsan és olcsón kiszolgáltatni ? Egyik módja ennek tagadhatatlanul az lenne, hogy minden bíróság igyekezzék a maga hatáskörében megfejteni minden felvetett kérdést és ne siessen bármilyen ürügy alatt szabadulni tőlük, illetve áthárítani azokat másik bíróságra. A kártérítési igények megállapítása i"s azok közé a kérdések közé tartozik, a melyeket a büntető biró is helyesen el tud bírálni, ha meg vannak hozzá a szükséges adatok, a melyek nélkül különben a polgári biró sem tud Ítéletet hozni. Maga a büntetőtörvény három helyen emliti fel kifejezetten a vádlott kártérítési kötelezettségét, u. m. a személyes szabadság (198. §. i, az ember élete (292. §.i és testi épsége (311. §.) elleni delictumoknál. A személyes szabadságnak közhivatalnok által történt megsértése esetén (193—197. §§.) a kártérítés nagyságát egyenesen megszabja a törvény, mikor a jogtalan letartóztatás minden napjáért öt forinttól tiz forintig terjedhető kártérítési összeget ír elő; e tekintetben tehát a kártalanítás megállapítása egyáltalán semmi nehézségbe nem ütközik. Gyilkosság és emberölés esetében azok részére, a kiknek tartásáról a megölt személy volt köteles gondoskodni, kártérítésül vagy évi járadékot vagy egyszersmindenkorra fizetendő tőkét lehet megítélni. A 292. §. mellett a miniszteri indokolás kiemeli, hogy <ezen intézkedés a polgári törvénykönyv egyik alaptételének szükségszerű folyománya, illetőleg alkalmazása, az emberölés eseteire. E szakaszra — úgymond — ha rendes polgári törvénykönyvünk volna: nem lenne szükség; de ez hiányozván s a gyakorlat sem lévén minden tekintetben megfelelő: az útmutatást felveendőnek tartottuk*. 'Anyaggy. II. 503. l.i A gyakorlat az alapkérdésekre nézve nem is vitás; azaz ugy a kár fogalma emberölés esetén, mint az a körülmény, hogy ki és milyen feltételek mellett kérheti a kártérítést, tiszta és minden vitát kizár. Mégis kitérnek büntető bíróságaink a kártalanítás megállapítása elől, ha pl. kifogást tesz a vádlott az évi járadék vagy az egyszersmindenkorra fizetendő tőke nagysága ellen. Pedig a polgári biró sem tehet egyebet, mint hogy a törvényben kiemelt módon, vagyis «a viszonyokhoz képest -, legjobb belátása szerint megállapítja a kártérítés összegét, a mit a büntető biró épen ugy megtehet; nincs tehát elfogadható alap arra nézve, hogy miért ns tegye is meg és miért kerüljön ki előle ? De legmostohábban bánnak el büntető bíróságaink a kártérítési igénynyel testi sértés esetén s míg az emberélete ellen intézett bűntényeknél itt-ott meg is állapítanak valamennyi (rendszerint bámulatosan csekély) kártérítési összeget,addig a testi sértést panaszló sértett bizony legtöbbször a polgári per útjára kénytelen lépni, mert a büntető Ítélet vajmi ritkán állapit meg, tartós betegség és munkaképtelenség esetében is, számára kártérítésül tőkét vagy évi járadékot. A legnagyobb idegenkedést lehet tapasztalni ebben a tekintetben bűnügyi Ítélkezésünk terén s a Curia szabadelvű, méltányos és helyes gyakorlata talán itt bírt legkevésbé dönt'őleg és irányitólag hatni az alsó bíróságok felfogására és gyakorlatára. A magánjogi igény sorsa testi sértésnél többnyire az elutasítás s minthogy az elutasítás ellen még csak jogorvoslatnak sincs helye: bizony legtöbbször kielégítetlen marad az és nem fordul vele, száz eset közül talán tizszer sem, polgári biró elé a sértett fél, dacára annak, hogy kártalanítási igényét a törvény kifejezetten elismeri. Pedig nem nehéz elbírálni bünperben sem a kártérítés kérdését, hiszen a btkv. 311. §-a directivát is ad, mikor kiemeli, hogy döntő körülményt képeznek «a sértettnek személyi és családi vissonyai*, a melyeket kikutatni, illetve konstatálni igazán egyszerű dolog. A részletekre nézve pedig elég útmutatást nyújt a judikatura, mely szerint a kárt kérni, igazolni és részletezni kell; igy pl. hogy mennyi volt a készkiadás, hány napig volt beteg, illetve munkaképtelen, igényel egy-egy napra kártérítésül ? A mi már most általán véve az egyéb büntetendő cselekményekből eredő károsodást illeti, ennek megállapítása és a kártérítés mérvének méltányos kiszabása sem olyan nehéz a legtöbb esetben, hogy ebbe szintén bele ne mehetne esetről-esetre a büntetőbíróság, ha kérik a felek és ha a kellő bizonyítékot előállítják. E tekintetben lehetetlen arra a szembeötlő eltérésre rá nem mutatni, a melyet bíróságaink praxisában egyrészt a vagyoni delictumoknál az érték megállapítását és másrészt általában véve a kártérítési igényeknél a kár nagyságát illetőleg a sértett vallomásának el vagy el nem fogadását illetőleg tapasztalhatunk. Addig ugyanis, a mig a delictum tárgyát képező dolog értékére nézve többnyire minden habozás és kétely nélkül elfogadják a sértett fél becslését és bemondását, kivált ha valószínűnek is látszik: ugyanannak a sértett félnek a kártérítési igényre vonatkozó becslését és vallomását már nem veszik ilyen készpénz gyanánt, kivált ha a vádlott kifogást talál emelni ellene. Pedig a bűncselekmény tárgyát képező dolgok értékének megállapítása sokkal fontosabb lehet a vádlottra nézve, mint az, vájjon 50 vagy 100 frt kára van-e hát sértett félnek? Ettől függ ugyanis sokszor, hogy cselekménye büntett-e vagy csak vétség ? Befolyásolja ennélfogva az érték nemcsak a büntetés mérvét, de az elévülést i s. Igazán érthetetlen tehát, miért nem fogadják el a sértett becslését a kárra nézve is, mikor ennek megállapítása alárendeltebb jelentőségű és a vádlottra nézve nem von maga után oly súlyos következményeket ? A Curia gyakorlata e tekintetben is a helyes irányt jelölte meg, mikor kimondta, hogy a sértett tanú gyanánt abban az esetben is eskü alatt hallgatható ki, ha a bűnvádi eljárás folyamán magánjogi igényének megállapítását kérte, sőt a 268/1890. számú curiai ítélet szerint a károsított vallomása a kár mennyisége tekintetében rendszerint teljes bizonyítéknak tekintendő. Hogy pedig a magánjogi igények számára a kellő védelem bünperben is meg legyen, a Curia 9. sz. döntvénye felebbezési jogot ad a károsultnak, ha az alsóbiróságok felmentő Ítéletet vagy megszüntető határozatot hoztak s igy egyenesen azt az álláspontot foglalja el legfelső bíróságunk, hogy a magánjogi igények felett, természetesen ha kellőleg érvényesíttettek, ne térjen oly könnyen napirendre a büntető bíróság sem. A 69. döntvény pedig ezen igények biztosításáról szól, mikor megengedi a bűnügyi zárlat és a biztosítási végrehajtás elrendelését már «nyomatékos terhelő bizonyitó adatok esetén» is s egyenesen elismeri, hogy «a büntető bíróság hatásköréhez tartozik a büntetendő cselekmény által vagyonában károsított fél más uton nem biztosított kártérítési igényeinek biztosítása iránt intézkedni . Nem a Curián, hanem az alsó bíróságokon múlik tehát, hogy a károsított fél magánjogi igényei a bünperben kellőleg megvédve máig sincsenek. Pedig a mai gyakorlat annyiban is kedvezőtlen a károsultra nézve, hogy ha az első fórum bűnösnek találja a Vád-, lottat, de a magánjogi igényt elutasítja, elesik a károsult attól hogy kára erejéig azonnal biztosítékot találjon a vádlottal szemben. Holott ha az első fórum a kártérítés összegét megállapítja és az ítélet ellen felebbez a vádlott, a károsult azonnal kérhet biztosítási végrehajtást a megítélt összeg erejéig s ha ezzel nincs megelégedve, perelhet polgári uton a többletért. Igy legalább kárának egy részére nézve meg van a törvényes biztosíték és legalább annyit megmenthet még idejében, a mennyit a büntető biróság megállapított a kár megtérítése fejében. Ez is jobb a semminél és ha tényleg kétségtelen avádlott kártérítési kötelezettsége,annak méltányos megállapítása elől nincs miért kitérnie a büntető birónak. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk a magánjogi igények érvényesítése és biztosítása tekintetében az eddigi gyakorlattól nem tér el s annak megállapított, helyes elveit foglalja magában a XXVII. fejezet, a 486—493. §-ig. Az az előnye természetesen meglesz, hogy az összes ide vágó szabályokat kötelezően előírván, az alapelvek szempontjából kétely többé fel nem merülhet. De valóban áldásos hatást csak akkor gyakorolhat, ha kivált az első folyamodásu bíróságok szakítanak az eddigi gyakorlattal és a magánjogi igények érvényesítését elősegítik és nem utasítják el ridegen maguktól. Különösen azért kell az első fórumon megváltozni a mai felfogásnak, mert a bűnvádi perrendtartás sem ad a magánjogi követelésnek polgári perre utasitása (7. §. utolsó bekezdés) ellen a sértettnek perorvoslatot és a bűnügyi érdemleges határozat ellen a magánjogi igény tárgyában jelentékenyen korlátozza a sértett részéről használható perorvoslatokat (383. §. III. 2. a) b) pontok); továbbá az ujrafelvételről szóló XXI. fejezet nem nyújt a sértettnek módot arra, hogy büntető ítélettel elutasított magánjogi igényével újból a büntető bírósághoz fordulhasson. Igy tehát legtöbbször az első fórum véglegesen dönt a magánjogi igény sorsa felett a bünperben; méltán elvárhatjuk tehát, hogy fokozott jóakarattal járjon el és a törvény azon