A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 1. szám - A foglalások korlátozásáról

A JOG Nem lehet ezt enyhébb szavakkal kellően kifejezni. És odajutottunk, hogy a bírák, a kiket az állam odaállított, hogy e kérdésekben a jog szabályait alkalmazzák és a kik az alkalmazást a legpontosabban s következetesen mindig keresztülvitték, a drákói alapszabály öldöklő szigorúsága elől már-már maguk is visszarettennek Igaz ugyan, hogy hajdan az adósokat be is börtönözték; de vájjon ki tudná azt bizonyítani, hogy adott helyzetek ben melyik rendszabály az embertelenebb : az-e, a mely a család egyik tagját egy (berendezett) helyiségbe internálja, olyan helyiségbe, amely a közegészségügyi követelményeknek is megfelel, avagy az-e, amely az egész családot az utcára kidobja, legalább kidobni megengedi r Mert hogy a bútorzat lefoglalása és elárverelése végeredményében oda vezet, hogy az egész család földönfutóvá lesz. az, azt hiszem, mindenki előtt világos. Bútorzat nélkül még csak lakást sem bérelhet az a család, akit a hitelező üldöz. Es azt bátran kimondhatom, hogy az adósokat nálunk kegyetlenül üldözik ; a furfang minden eszközét felhasználják ugyan az adósok is, hogy kötelezettségeik elől kitérjenek ; de vájjon, midőn az adósnál a megélhetésre való már hiányzik, lehet-e azon csodálkozni? Bizonykodhatik szerencsétlensége mellett, lelkét is kilehelheti az adós ; hitelezője az Ígéreteket csak fitymálni fogja ; mert őt nem elégítik ki a szavak. — Vagyis a hitelezőt csak a realitás érdekelheti s megtesz mindent a végett, hogy magának olyat szerezzen is. Szerez is. Lefoglalja a 4—6—8 — 10 tagból álló családnak (s ezzel együtt a kosztos gyerek, a szobábérlő stb.-eknek) az egy vagy két kis szobából álló lakásban levő összes bútorát. S most megkezdődik a hajsza ! És ki tudná megmon dani. hogy ez a hajsza hány irányban indul meg és milyen intensivitással bir - Erre csak az tud válaszolni, a ki látja, hogy egy rozoga bútordarabhoz mily görcsösen ragaszkodik a szegény ember. A ki e dolgot nem látja közelről, az aligha képes azt megérteni ; arra pedig el vagyok készülve, hogy a hitelezők közül számosan azt a kérdést fogják föltenni, hogy hogyan lehet a furfangos adós mellett egyáltalán s különösen ily határozottsággal fölszólalni? En soha sem titkoltam kifejtett nézeteimet; hacsak tehettem, annak minden egyes alkalommal kifejezést is adtam s ha a rosszhiszemű igénykereseteket a legnagyobb szigorúsággal kezeltem is, azt is csak abban a meggyőződésben tettem, hogy azzal is csak az ügynek fogok szolgálatot tenni és siettetni fogom az időt, a mely az emberi hajlék legszükségesebb berendezését, a családi együttélés nélkülözhetetlen cikkeit a foglalás alól elvonni s a bíróságokat megkímélni fogja olyan perektől, a melyeket — legalább a szükséges bútorzat tekintetében - - sem a jogállam, sem a humánitás szempontjából sem lehet tovább tűrni. Ezek a perek lassankint valóságos szégyenfoltokká válnak judicaturánkban, a melyeknek e téren való hallatlan ingadozását a fonák helyzet egyik biztos jeléül lehet tekinteni. A judicatura időszakonkint mint a divat ugy változik. S ez igy megy évtizedek óta; elvek keletkeznek és szűnnek meg ; hol az enyhébbeket, hol a szigorúbbakat alkalmazza a biróság. A mit ma az alsó bíróság - - talán épen a legfőbb bíróság egy korábbi határozatának megfelelően kimondott, azt egy pár hónap múlva már aligha követheti, mert a felső bíróságok valamelyike most más gyakorlatot követ. Körülbelül két éve. hogy a bpesti V. ker. kir. jbiróság egyöntetű gyakorlatot követ az olyan igénykeresetek elutasításában, a melyeknek alapját rosszhiszemű butorvétel képezi, amidőn egy harmadik egyén áll elő és azt mondja, hogy azokat a lefoglalt bútorokat az adós elleni korábban foganatosított árverésen ő vette meg s csak kölcsön használatra hagyta azokat korábbi birlalójuknál. Hát természetes, hogy az ilyen jogalap első tekintetre is koholtnak tűnik fel. Okszerű az a föltevés, hogy senki sem fog egy üldözött egyénnek saját pénzén lakberendezést vásárolni s magát az igénypernek árja által elsodortatni s a biróság abból a véleményből kiindulva, hegy a háztartás berendezése is azé, a kié maga a háztartás, a keresetet el fogja utasítani. A szigorúbb gyakorlat azokat a pereket, a melyek az emiitett jogalapon indultak, s a melyek az árverést manipuláló hiénák tanúskodásával voltak kapcsolatosak, nagyon megritkította. És ez helyesen is van igy, mert az emiitett «üzletszerű)) tanuk kihallgatása s azok vallomásának mérlegelése, a midőn ama tanuknak az ily ügyekben vezetett nyilvántartását és ezen felül még különös eljárását is látjuk, a bírósági komoly eljárással alig egyeztethető össze. De nagyon tévedne az, a ki azt hiszi, hogy az emiitett jogalapon minden keresetet okvetlenül el kell utasítani; mert vannak kivételek. És helyesen lehet a kivételt statuálni. Itt kezdődik az enyhébb eljárás ! Az a vélelem ugyanis, hogy a berendezés azé, a kié a háztartás, még nem zárja ki az ellenkező bizonyításit ; ha pedig az ellenkezőt az igénylő bizonyítja, az elutasítás nem lesz jogszerű A jogelveknek az életviszonyokat nem lehet figyelmen kívül hagyni; az élet pedig számos olyan viszonyt mutat fel, a midőn a berendezés nem azé, a kié á háztaitás. Véleményem szerint tehát, ha az igénylő kivételt bizonyít, — általánosságban szólva — ha az igénylő bizonyítja, hogy az említett jogalapon indított keresetben előadott tényállás a végrehajtást szenvedő helyzeténekmáskéntnem rendezhető szükségszerű folyománya, akkor az olyan jogalapon indokolt keresetnek is helyt kell adni. És ez igy megy tovább. Az életben semmi sem maradandó ; legkevésbbé az az igényperekben követett gyakorlat. De hogy miért tartjuk fenn ezt a jogintézményt jelen alakjában s terjedelmében, — azt nehéz felfogni; hogy miért van szükség erre a vacilláló gyakorlatra, azt nehéz okadato'ni; ha csak azzal nem, hogy az a csak bútorzattal bíró adósoknak van meghagyva, hogy kapaszkodhassanak abba, mint mikor a vizben fuldokló a szalmaszálba kapaszkodik. De visszatérve arra a nézetemre, hogy a szükséges bútorzat a foglalás alól kiveendő volna, — felhozom azt a kétségtelenül mérvadó indokot, hogy a bútorzatból rendszerint soha sem kaphat kielégítést a hitelező ; meri soha annyit - még ha luxussal berendezett lakásról van is szó - nem hajt be az árverés, amennyit az ilyenkor már k é t s é g t e 1 e n ü 1 hátralékban levő házbér kitesz. Tehát akár megnyeri, akár elveszti a felperes az igénypert, a hitelezőnek abból haszna nem lehet! Legalább az tűnik ki a végrehajtási iratokból. Én legalább évek hosszú sora óta felosztott nagyon sok tömegben csak egyetlen egy alkalommal tapasztaltam, hogy egyik foglaltató résztörlesztéshez jutott. Ebből okszerűen következik, hogy az adós bútorzata reálhitelnek nem lehet helyes alapja ; ama bútorzatból tehát a szegény embert kiforgatni nem csak — mint fentebb kimutattam embertelenség, hanem céltalan a hitel szempontjából is. Cikkelyem teljessége szempontjából nem hagyhatom figyelmen kivül azon eseteket sem, a melyek kedveért az intézmény fennáll, azokat t. i., a melyekben a hitelező némi kielégítéshez mégis jut. Ezeket az eseteket a biróság az iratokból ritkán konstatálhatja ; leginkább azon kitűzött árverésekből győződhetik meg egyről-másról, a melyek 1—2—3 havonkint kitüzetnek, ismét szünetelnek s vagy abban maradnak, vagy végtére is árveréssel végződnek. Ezeknek az árverés kitűzéseknek a rendeltetése az. hogy szorítsa az adóst a fizetésre. A hitelező apródonkint. úgyszólván garasokint ki is szőrit egy két rátát az adóstól. De a legritkább esetekben sikerül azt egészen kiszorítani, különösen nem abban az esetben, ha a mi rendszerinti a végrehajtást szenvedő többeknek adós. Ilyenkor teljes lehetetlen, hogy a hitelező kielégítést nyerjen s mert ez az esetek túlnyomó többségében forog fenn. a kis embernek az árverés kitűzésével való szorítását még a legtöbb méltánylást érdemlő hitelezőtől is inhumánus eszköznek, az államhatalom részéről pedig igazságtalanságnak tartok. Mindezek után az. volna az indítványom, hogy a végrehajtási törvény novellájában kimondassék, hogy : egy szoba, előszoba s konyha berendezése egyátalán ne legyen lefoglalható; ott pedig, ahol a lemenő és fölmenő rokonok négynél többen laknak együtt, még egy szoba berendezése vétessék ki a foglalás alól. Minden más megoldási módot félrendszabálynak tartok ; különösen a tervet, hogy bizonyos értékösszegen alul levő bútorok nem foglalhatók le, teljesen célszerületlennek találom azért, mert a becsérték megállapításával igen könnyen ki lehet játszani a törvényt s oly nagy tömege keletkeznék a fölösleges s azon fölül költséges összeírásoknak, hogy már azok miatt is a rendelkezésnek csak az általam ajánlott módját kellene elfogadni. Hogy milyen jótétemény volna ez ugy a felekre, mint a bíróságokra, csak a beavatottak tudhatják.