A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 8. szám - Veszélyes rések az igazságszolgáltatásban

58 A JOG gok kedvéért nem kell feláldoznunk a dolog lényegét. Hosszú, de felesleges volna e helyütt jogászok előtt ez utóbbi állitás helyességét a törvény idevágó intézkedéseinek fonalán elemezni. Most pedig csaknem négy évi békés birtoklás után előáll cikkíró ur oly javaslatokkal, melyeket a törvény és gyakorlat már rég túlhaladott álláspontnak deciaráit. Külsőségek nem alkalmasak az igazságnak kideritésére. Hisz volt idő, midőn a szóban levő, vagy ehhez hasonló eszközök alkalmaztattak; de kérdem : kevesebb volt-e akkor a hamis tanuk és esküttevők száma ? Az, ki azzal az elhatározással lép a biróság szine elé, hogy ott meggyőződése ellenére tegyen vallomást; az, kit a bíróságnak a vallási és világi törvényekre történt komoly és szigorú figyelmeztetése nem tart vissza gonosz szándékának megvalósításától : az ily megrögzött egyént — ugy hiszem ~ semmiféle külsőségek és szertartások sem riasztanak majd vissza elhatározásának keresztülvitelétől. Az sem lendít az igazság kiderítésén, hogy vájjon a tanú állva vagy ülve teszi-e vallomását. Azt követelni a tanutói, hogy állva tegyen vallomást, a legnagyobb méltánytalanság lenne. A tanúskodás polgári kötelezettség, mely alól senki magát törvényes ok nélkül ki nem vonhatja ugyan, de ez még távolról sem indokolhatja azt a rendelkezést, hogy a tanú a tanuzásba belefáradjon, alatta fizikailag szenvedjen. Sőt mi több mindenki tapasztalhatta, hogy a tanú sokkal elfogulatlanabb, és szabadabban adja elő tudomását a bíróságnak, ha azt ülve teheti. Célszerűség szempontjából, vagyis az anyagi igazság kiderítése kedvéért, melyet cikkíró ur oly nagyon szivén visel, épen kívánatos, hogy a tanú ülve tegye le vallomását. A mi a tanúkihallgatásnál követendő eljárásra vonatkozó javaslatokat illeti, azok tekintetében amúgy is van elég részletes és teljesen kielégítő törvényes rendelkezésünk ^1893. XVIII. t.-c. 88. és következő §§-ai), mely szerint a tanúhoz intézendő kérdéseket a biró teszi fel; kérdéseket a felek is indítványozhatnak, és a biróság megengedheti a feleknek, hogy a tanúhoz közvetetlen is intézhessenek kérdéseket. Már most azt a peres felet, ki tulbuzgalmában illetve a harc hevében ez ellen vétve, egyenesen a tanúhoz intézi kérdését, pénzbirsággal, esetleg fogházzal sújtani annyit tenne, mint az érdekelt feleket terrorizálni. Teljesen elégségesnek tartom oly esetben, midőn a peres felek valamelyike a bíró kikerülésével egyenesen a tanúhoz intézi kérdését, az illetőt rendreutasítani, esetleg azért, mert a bírósági rendreutasításnak nem tett eleget, rendbüntetéssel sújtani; de azért valakit büntetni, mert a tanúhoz egyenesen merte kérdését intézni, se nem méltányos, se nem igazságos eljárás lenne. Az pedig, amit cikkiró ur az 5. pontban javasol, egyenes felforgatása lenne a közvetlenségnek. Mert a közvetlenség nemcsak a bíróra, hanem a peres felekre is vonatkozik. Valamint hogy határozat alapjául csak az szolgálhat, a mi közvetlen a tárgyaló biró előtt, annak szeme láttára és füle hallatára történik, azonképen a peres feleket sem lehet attól elzárni, hogy maguk is közvetlenül legyenek szem- és fültanúi a tárgyaláson történteknek. A peres felek közvetetlen kikérdezési jogának gyakorlása szorosan összefügg azzal, hogy a peres fél a tanúval szemtől szembe álljon. Törvényünk ismeri a tanuk szembesítését, mint az anyagi igazság kiderítésének egyik módját (88. §.), mi mellett a peres feleket attól fosztani meg, hogy a tanúval ennek kihallgattatásakor szembe álljon, ezen intézkedésnek egyenes megcáfolása lenne. Keressük mindig a dolog lényegét első sorban és ne öljük meg az érdemet üres alakiságokkal. Veszélyes rések az igazságszolgáltatásban. Irta : SZALAY MIKLÓS, egri kir. aljárásbiró. Törvény hiánya, hiányos és nem világos törvények s a törvények végrehajtóinak fogyatkozásai, mindmegannyi rések az igazságszolgáltatásban, melyeken a jogtalanság, bün utat tör magának, hogy törvényen, igazságon győzedelmeskedhessék ! Ezeknek a réseknek betöltése, eltávolítása és megerősítése, annyira sürgős kötelessége az államnak, hogy azok halasztásánál bármily áldozatnak, költségnek, fáradságnak, mentségkénti felhozása indokolatlan. Indokolatlan minden halasztási kifogás, mert hiszen az a pénz, melyet az állam azokra, különösen pedig a törvények pontos és lelkiismeretes végrehajtásának biztosítására ád ki, a nemzet erkölcsi értékének emelkedésével hozza meg elmaradhatlan és megbecsülhetlen dus kamatját. Foglalkozzunk ezúttal azon okokkal, melyek a törvények végrehajtói, vagyis az állami tisztviselők fogyatkozásainak és ebből eredő réseknek alapját képezik. Az állam erejét nem csupán a véderő, hanem az állam gépezetét működésben tartó azon közegeknek ügybuzgo, le k>ismeretes és a tudás magaslatán álló ténykedése ís képezi, kik az állami szolgálat különféle szakaiban vannak alkalmazva. Ma midőn az erkölcsök oly rohamos pusztulásnak indultak, az emberek mindent kivihetőnek tartanak, mert hiszen az oly tettek, melyek még nem épen régen, de akkor, m.don az erkölcsök még szilárdan állottak, a gaztettek köze szamitattak ma, az ügyes címmel tiszteltetnek meg, s még concret esetekben is találnak az illetők oly résekre, melyeken a törvény kezei elol elmenekülhetnek. . Egygyel s pedig nagyon veszedelmessel tehát ismét több ok s kettős kötelesség arra, hogy az állam oly tisztviselői kart teremtsen, mely hivatásának magaslatán áll. Megcáfolhatatlan igazság, hogy a gondatlan élet adja meg a tisztviselőnek azokat a kellékeket, melyek lehetővé teszik, hogy kötelességének egész odaadással megfelelhessen: megcáfolhatatlan igazság, hogy a nagy teher az erőket kimeríti s megcáfolhatatlan igazsági hogy a mellőzés szégyenérzetet szül és elkeseredést idéz elő. A elsőnek hiánya megfosztja a tisztviselőt attól az eber szellemi és friss phyzikai erőtől, melyre hivatásának kellő betöltésénél állandóan szüksége van; a nagy megterheltetés idegessé teszi s a felületes munkának veti meg alapját, a mellőzés pedig, a legtehetségesebb tisztviselőt is megbénítja erejében, munkakedvében; mindhárom esetben tehát veszélyes rések támadnak az igazságszolgáltatásban. Kellő személyzet, megfelelő javadalmazás és a jogos igények méltányos kielégítése lesz tehát egyedül képes a hivatalnokok fogyatkozásait és ebből eredő réseket eltávolítani. Ha egyéb érvek nem léteznének is, már a felhozott egyes egyedül annyira nyomatékos, hogy az elől kitérni lehetetlen, de tekintsük meg közelebbről a sok közül még a nyomatékosabbakat is. Az állam csak akként teremthet oly hivatalnoki kart, mely hivatásának magaslatán áll, ha megtesz minden lehetőt arra nézve, hogy azt állásának, működése fontosságának megfelelő javadalmazásban részesiti, vagyis lehetővé teszi, hogy a tisztviselő állásának megfelelő kiadásait javadalmazásából fedezhesse, s legalább annyit takaríthasson meg fizetéséből, hogy az egyszer-másszor előforduló rendkívüli kiadásokat ebből teljesíthesse s ne legyen kényszerülve kölcsönhöz folyamodni, mely az ő és családja nyugalmát felforgassa. De ha a VIII—XI. rangfokozatban álló tisztviselőknek nem merülnek is fel rendkívüli kiadásai, s még ha igényeiket a legalacsonyabb mértékre korlátozzák is, különösen családosaknál a szükséges kiadások teljesen kimerítik, s az ily helyzetben élő tisztviselő nemcsak hogy nem szerezhet, de még meg sem takaríthat bármely csekélységet is fizetéséből. Ily anyagi körülmények között élnek tehát még azok a tisztviselők is, a kiknek annyi ezer és ezer embernek élete és anyagi existentiája van kezükre bizva! Ha öszehasonlitást teszünk a müveit államok tisztviselőinek javadalmazásával, és azzal a munkakörrel, mely azokra nehezedik, rögtön tisztában leszünk azzal, hogy azok az államok már régen észrevették azokat a réseket, melyek az állami tisztviselők jogos igényeinek , ki nem elégitéséből eredtek, s ma már ezek a jogos igények annyira ki vanak elégítve, hogy azon államok igazságszolgáltatásában ama veszélyes rések már csak a ritkaságok közé tartoznak. Nem lehet tehát más kívánságunk, mint az, hogy államunk tisztviselőinek javadalmazása azokéval egyenlő fokra emeltessék, és a munkafelosztás is méltányosabb alapokon rendeztessék, s miután ez jogos kívánságunk, nem szűnünk meg reményleni, hogy államunk egyik főfeladatának fogja tekinteni, hogy az mielőbb elérhető legyen, a miben annál kevésbbé kételkedünk, mert nem tehetjük fel, hogy az állam ne kívánná nemzetünket még azokban is a müveit államok sorába felemelni, a melyekben még nem tartozik oda ! szolgálatbí a legjogos ama rég hangoztatott óhajtása, hogy az előléptetés lehetőleg a szolgálati idő rendjében történjék. Való, hogy a tisztviselők képzettség, szorgalom és megbízhatóság tekintetében egymástól különböznek, de a pályatársaknál az e szempontokból való megkülönböztetésnél az önkény, érdek, cimboraság oly befolyásokat gyakorol, melyek teljesen kiforgatják komoly jelentőségéből azt a célt, melyet a felsőbbség azon az uton elérni óhajt, s innen van, hogy ez uton már nagyon sokkal több érdemetlen és tudatlan jutott, soron kivül, magasabb állásba, mint a mennyi a szolgálati időrend szerinti előléptetés utján oda juthatott volna. A mi a megbízhatóságot illeti, feltétlen biztosítékot csak az erkölcsök nyújtanak. Az emberek között vannak anyagilag szegények és vannak erkölcsileg szegények; teljesen meg lehet mindenki győződve, hogy az embereknek, a megbízhatóság tekintetébeni classificatiójánal, az utóbbiak nagy hátrányára ütne ki az eredmény A veszedelmeseket tehát ne az előbbiek, hanem az utóbbiak kozott keressük, ott vannak ők, hanem álarcot viselnek; csakhogy