A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 42. szám - Elmebaj mint házasságbontó ok

A JOG 295 vény esnek, ha a házastársak az illetékes bíróságnál felbontás helyett az ágytól és asztaltól való elválasztást kérikéshaennekkövetkeztében az életközösség megszüntetése birói ítélettel mondatik ki. Ehhez képest az ágytól ésasztaltól valóelválás a törvény 104. §-á n a k világos rendelkezése értelmében a házastársak közötti megegyezés tárgyát soha sem képezheti, mert a törvény ezt is csak bontó okok létezése eseténengedi meg és mert annak a megállapítása: hogy vájjon a törvényben meghatározott bontó okok valamelyike fennforog-e vagy sem? nem a felek belátására, de egyenesen és kizárólag a bíróság ítéletére van b i z v a. Ha tehát a házastársak arra a meggyőződésre jutnak, hogy közöttük az életközösség a törvényijén meghatározott okok valamelyike miatt elviselhetetlenné vált, de a házassági köteléket mint jogi kapcsolatot felbontani mégsem akarják, mi oly esetekben, midőn az elviselhetetlen állapot javulása előre kizártnak nem tekinthető, vagy a mikor azt a gyermekek érdeke megköveteli, teltétlenül indokolt: akkor okvetetlenül a bírósághoz kell fordulniok. Saját ügyükben soha sem bíráskodhatnak, azt egyezség tárgyává soha sem tehetik, mert ha ehhez joguk volna, az a n r. 5 i t jelentene, hogy a házasság erkölcsi alapját önként felforgathatják, gyermekeiket földönfutókká tehetik, a közérdek és a társadalmi rendet kedvük kénye szerint veszélyeztethetik. Világos ezekből, miszerint az emiitett közjegyzői okiratija foglalt jogügylet a törvény parancsoló rendelkezését sérti és az erkölcs követelményeibe ütközik. Miután pedig a mi hazai birói gyakorlatunkban is elfogadott általános jogelv szerint a törvény parancsoló rendelkezését sértő és az erkölcsbe ütköző jogügylet iturpis causa) bíróság előtt érvényesíthető jogok alapjául nem szolgálhat, ezért az én határozott nézetem az, hogy a végrehajtató nőnek a kérdéses közjegyzői okiratban foglalt szerződésből eredő tartási joga az 1886: VII. t.-c. 22. §-a dacára sem részesülhet birói oltalomban, vagyis: hogy a végrehajtató nő ennek alapján még akkor sem birt volna férje ellen végrehajtási joggal, ha a férj a tartási dijak fizetését mindjárt kezdetben megtagadta volna. Minélfogva én a házastársak között létrejött jogügyletet eredetileg érvénytelennek tartom. Szerény meggyőződésemet a hazai birói gyakorlat alapjául szolgáló öszszes kötelmi jogforrások támogatják, melyek közül elég az osztrák polg. törvénykönyv 878. §-ára és a Stubenr a u c h-féle törvénymagyarázat erre vonatkozó részére hivatkoznom, melyben a nagynevű commentator Savigny, Pfaff és Krainz egyező véleményeire utalva ezeket mondja: • Das Versprechen einer absolut unsittlichen oder rechtswidrigen Handlung ist als ungiltig anzusehen, wei! eine richterliche Hilfe zur Bewirkung derselben niemals gewahrt werden darf>. Ezek után az a kérdés merül fel: hogy miként lehet mégis az 1886: VII. t.-c. 22. §-ának rendelkezését és szellemét a házasságjogi törvénynek előbb tárgyalt alapelveivel összeegyeztetni ? Én részemről ebben nehézséget nem látok. A házasság megkötésekor meglévő vagyonra nézve ugyanis házassági jogunk az elkülönítési rendszert fogadta el és ezt az 1894: XXXI. t.-c. rendelkezései is fenntartották. Az 1886: VII t.-c. 22 §-a ezen rendszer alapján abból az elvből indül ki, hogy a házastársak nincsenek korlátozva abban, miszerint vagyoni viszonyaikat egymás között ugy a házasság tartamára valamint halál esetére is szabályozhatják ; de ez a szabályozás csakis oly i n d i t ó o k o k a 1 a p j á n v a n és lehet megengedve, melyek a házassági kötelék és a házastársi életközösség erkölcsi jellegét nem érintik. A házastársak szabály szerint együttélésre vannak kötelezve, minélfogva a tartást a férj — mint a család fenntartója — nejének a közös háztartásban természetben köteles kiszolgáltatni. De ez az általános szabály nem zárja ki azt, hogyegyes oly rendkívüli körülmények fennforgása esetén, melyek a nő és a gyermekek anyagi érdekében, vagy pedig egyéb akár erkölcsi, akár társadalmi érdekek megóvása miatt a közös háztartásnak rövidebb-hosszabb ideig való feloszlatását, az életközösség megszüntetése nélkül,szükségessé teszik, a nő férjétől a különélés tartamára pénzbeli tartást követelhessen és a házasfelek e tekintetben bíróságon kívül érvényes szerződésre léphesenek. Én tehát a hivatkozott törvény 22. §-ában em 1 i te 11 j á radé kot i 1 y k i vé te 1 es esetekre vagyis ajogos különélés eseteire értem és noha a törvényben használt <é 1 e tj á r a d é k» kifejezés helyett az én igénytelen felfogásom szempontjából az «évi járadék» kitételt megfelelőbbnek tartanám, ugy vagyok meggyőződve, hogy magából az életjáradék szóból semmi esetre sem lehet helyesen azt következtetni, mintha a törvényhozó intenciója szerint a házastársak a jogos különélés esetében oly szerződést köthetnének, mely a férjet a különélés okának a megszűnése után is arra kötelezné, hogy az életközösség megszakítását állandóan tűrje és nejének pénzbeli tartásáról életfogytig gondoskodjék, mert hiszen ez az értelmezés ismét csak azt jelentené, hogy a házastársak a házasságjogi törvény 104. §-ának a parancsoló rendelkezését kijátszhatják s az életközösséget az erkölcsi jogintézmény fel forgatásával és a közérdek megsértésével bármikor megszüntethetik Ezek szerint a tökbször hivatkozott törvény 22. §-át a fennforgó esetben nem szabad szorosan magyarázni, mert az ily magyarázat a speciális törvényben kimondott alapelvek megsértését eredményezné. Visszatérve a végrehajtást szenvedett férjnek másodsorban elfoglalt amaz álláspontjára, mely szerint a közjegyzői okiratban foglalt jogügylet, még ha eredetileg érvényesen köttetett volnais, az életközösség viszszaállitása következtében hatályát vesztette, előre bocsátom, hogy én az életközösség visszaállításában a kötelmi jog általános szabályai szerint újítást (novatiót) látok, mert a házasfeleknek azon ténye, melynél fogva ők az együttélést újból megkezdték, sőt több hónapon át folytatták is, azt a nyilvánvaló közös akaratot foglalja magában, hogy a közjegyző előtt létrejött jogügylet megszűnjék és annak helyébe a felek ujabb megállapodása lépjen. Következésképen tehát a férj álláspontja ebben az irányban is helyes és a nő annyival kevésbé lehet jogosítva arra, hogy a novatió folytán megszűnt szerződést egyoldalulag újból feléleszsze és másodszori eltávozása után férjétől ismét tartást követeljen, mivel ő férje házát másodszor minden ujabb megállapodás, nevezetesen pedig a férj tartási kötelezettségének a megújítása nélkül önszántából elhagyta. De megszűnt a férj tartási kötelezettsége — amennyiben azt eredetileg fennállottnak lehetne tekinteni — a házassági jogról szóló törvény rendelkezései értelmében is, melyek szerint a házassági kapcsolat teljes és érvényes megújításához még az ágytól és asztaltól való elválasztásnak birói Ítélettel lett kimondása után is elegendő az, hogy az elválasztott házastársak az életközösséget önként viszszaállitsák (106 §). Ehhez képest a nő az együttélés visszaállítása után még akkor sem követelhet férjétől különtartást, haaférj a különélés ideje alatt tartási dijak fizetésére bíróilag köteleztetett. Annál kevésbé illetheti meg tehát a végrehajtató nőt a tartás követelésének joga a jelen esetben, mikor azt nem birói ítéletre, hanem a felek tényével hatályon kivül helyezett biróságon kívüli egyezségre alapítja. Miután a felmerült esetre vonatkozó szerény nézetemet kifejtettem, üdvösnek tartanám, ha t. jogásztársaim különösen arra a kérdésre nyilatkoznának: Vájjon a férj tartási kötelezettsége érvényesnek volna-e tekintendő akkor, ha a házastársak életközössége viszsza nem állíttatik ? Elmebaj mint házasságbontó ok. Irta: TÓTH GÁSPÁR, budapesti ügyvéd. A «Jog» f. é. Í0. számának mellékletén, a jogesetek közt a kir. Curiának f. é. 1,526. sz. a. hozott ítéletét közli, melynek indokaiból különösen figyelemre méltónak tartjuk ama elvi kijelentést, mely szerint az 1894: XXXI. t.-c. 78. §-a é r t e 1 m é b e n az élet elleni törés a lelkiállapotravalótekintet nélkül önálló bontó okot képez. Emez elvi kijelentés alkalmazása mellett az elmebeteg házastárs, ki házas társát, elmebajos állapotban, késsel megszúrta és rajta súlyos testi sértést ejtett, vétkesnek nyilváníttatott és az ő vétkessége alapján a házasság a hivatkozott ítélettel felbontatott. Ez az elvi kijelentés azonban egyrészt ellentétben áll a törvénynek kétségbevonhatlanul világos rendelkezésével, másrészt következményeiben inhumánus, sőt kegyetlen az. A II. T. 78. §-a ekként szól: «A házasság felbontását kérheti az a házasfél, kinek házastársa élete ellen tört, vagy kit házastársa testi épségét avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan súlyosan bántalmazott.* A törvény tehát szándékosságot követel; ha nincs szándékosság, akkor a testi sértés mint bontó ok nem érvényesíthető. A szándékosság továbbá az akarat öntudatos elhatározását feltételezi; ha az akarat nyilvánulása nem öntudatos, nem lehet szándékosság. A szándékosság alkotó elemei e szerint az akarat és ennek öntudatosan való nyilvánulása; az akarat pedig lelki állapot, még pedig oly lelki állapot, melyben az egyén magát valamely cselekedetnek elkövetésére vagy abban hagyására öntudatosan, vagyis szabadon elhatározhatja. Köztudomású dolog, hogy az elmebeteg nincs abban a lelki állapotban, hogy cselekedeteit öntudatosan végezhetné; nála az akarat szabad elhatározása hiányzik, cselekedetei tehát nem lehetnek szándékosak, miből önként következik, hogy elmebeteg a H. T. 78. §-a alá vonható cselekményt el nem követhet, mert az ezen §. alá vonható bontó ok egyik alkató eleme a szándékosság, a mit pedig az elmebetegnél feltételezni sem lehet.