A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 42. szám - Az illetékesség kérdéséhez

296 A JOG Sőt nemcsak a 78. §. alá nem vonható, hanem egyáltalán a házassági törvénynek a bontó okokat tárgyaló egyetlen §-a alá sem vonható az elmebetegek ténykedése; tehát elmebeteg ellen, az elmebetegség tartama alatt elkövetett tények alapján, bontó per egyáltalán nem indítható; mert bontó ok szándékosság nélkül egyáltalán létre sem jöhet; a szándékosságot pedig az elmebetegség fennállása alatt kizártnak kell tekinteni. Midőn tehát a H. T. 78. §-a s általán a bontó okokat megállapító összes szakaszok a szándékosságot követelik a bontó ok egyik létesítő elemeként, akkor figyelemmel vannak a ténykedő személy lelki állapotára, holott a kir. Curia ezzel épen ellenkezőleg kizárólag a fizikai ténykedést fogadta el a bontó okot megállapító egyedüli tényezőül. De ellentétben van a kir. Curiának eme elvi kijelentése házássági jogunknak a bontó okokra vonatkozó egész rendszerével; mert «a bontó okok megállapításánál kizárólag a házasfelek vétkessége vétetett döntőleg figyelembe, míg azoknak köréből a véletlen események, a sors csapásai épen ugy mellőztettek, mint a feleknek egyoldalú vagy közős akaratelhatározása», mondja a törvény különös indokolása a 160. lapon. Lehet-e vétkesség szándékosság nélkül? Erre megfelel a büntető törvény 65. §-a, melyhez csupán annyit jegyzünk meg, hogy a gondatlanságból elkövetett cselekményeknél is a cselekmény következménye a szándékossággal ha nem is közvetlen, de mégis mindig okszerű kapcsolatban áll. A vétkességnek és a szándékosságnak fogalma a házassági jogban sem lehet más, mint a büntető jogban; valamint itt, ugy ott sem lehet vétkesség szándékosság nélkül és ugy itt mint ott a szándékosság hiánya kizárja a vétkességet; szándékosság hiányában tehát nem lehet bontó ok. Az eldöntött concrét esetben miként már talán nagyon is bőven kifejtettük, a szándékosságot kizártnak kell tekinteni, mert az elmebeteg akaratának öntudatos elhatározására, vagyis valamely cselekmény szándékos elkövetésére képtelen; miként a házassági jog is a 127. §-ban megállapítja, cselekvőképtelen, tehát vétkes nem lehet. A törvény a humanismus álláspontjára helyezkedett, midőn az elmebetegséget a bontó okok közül kizárta, mert nem akarta azt, hogy a házastársak szerencsétlenségükben egymást elhagyhassák, hanem igenis akarta azt, hogy a kölcsönös segély és támogatás, a sors csapásaiban való osztozkodás eszméjének ereje és tartalma fokozottabb mértékben érvényesüljön az elmebeteg házastárssal szemben, mint testi betegségek esetén, melyek pedig bontó okot szintén nem képeznek. (Különös indokolás 162. lap.) S mi történik az eldöntött concrét esetben? Az elmebeteg házastárs vétkesnek van nyilvánítva, házastársa a kötelék alul fel van oldva, elmebeteg házastársával szemben absolute semmiféle kötelezettsége többé nincs, holott a törvény indokolása és ebben kifejezett intentiója szerint a sors csapásaiban való osztozkodás eszméjének és erejének vele szemben fokozottabb mértékben kellene érvényesülni. Ez az ítélet megint egy ujabb bizonyítéka annak, hogy az egységes magyar házassági jogban a bontás tekintetében kifejezésre jutott elvek, nevezetesen a szándékosság, a vétkesség, a felbontáshoz való jog érvényesítésének záros határidőhöz kötöttsége, az életközösség elviselhetetlenségének bizonyítása, stb. még nem bírtak a bírósági gyakorlatban gyökeret verni; pedig ezeken sarkal a. házasságnak, mint állami intézménynek, szilárdsága. Általán a szaklapokban legutóbb közölt ítéletek azt a benyomást keltik, hogy a judicatura még eddig nem bírt megszabadulni az engesztelhetetlen gyűlölség traditióitól, melyeket pedig a többi felekezeti reminiscentiákkal együtt, a magyar házassági jog a jogtörténetnek adott át. Az illetékesség kérdéséhez. Irta: PRIKKEL GYULA, csáki gorbói kir. aljárásbiró. Kétségtelen, hogy a nem egyöntetű joggyakorlat a bíróságok tekintélyét nemcsak csökkenti, de meg rendíti a bizalmat az igazságszolgáltatás s a bíróságok iránt is; mert: ha a birói gyakorlat a legegyszerűbb illetékességi kérdésekben sem bir egységes eljárásban megállapodni, mit várjon a jogkereső közönség elvi kérdések eldöntésénél ? Ily egyszerű illetékességi kérdés az alábbi, hol az egyik felsőbb bíróság álláspontja megtévesztő; nemcsak a jogkereső közönségre, hanem magukra az illető kir. törvényszék területén fekvő alsóbb bíróságokra is; de e mellett a kir. törvényszék, mint másodfokú biróság, határozata jogerőssé válván, jelen esetben legalább e helyt nyilt kérdés marad, melyik bíróság határozata bir jogalappal, létjoggal; elfogadható-e a kir. törvényszék határozata, érvelése általános gyakorlatként? Mielőtt a felvetett kérdésekre saját álláspontomból felelnék, lássuk az illetékesség kérdésében hozott ellentétes határozatokat: «Az x—i kir. jbiróság. 900/897. Bf. sz. a. tekintettel arra, hogy az 1891: XIII. t.-c.78. §-a által az 1868. évi LIII. t.-c. 19. §-a második bekezdése és kapcsolatban azzal az 1879. évi XL. t.-c. 62. §-a rendelkezése érvényben fentartatott, következően ítélt: Vádlott N. N. az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-ába ütköző vallás és annak szabad gyakorlata elleni kihágásban bűnös, stb.» «Az y-i kir. törvényszék vádlott által bejelentett felebbezes folytán Végzett: A kir. törvényszék a kir. járásbíróság ítéletét megsemisiti, és utasítja a kir. járásbíróságot, hogy az összes iratokat tegye át az illetékes közigazgatási hatósághoz. A kir: járásbíróság Ítélete megsemmisítendő volt, mivel jelen ügyben nem volt illetékes eljárni, mert az 1891. évi XIII. t.-c. 7. §-a harmadik bekezdése és az ezen t.-c. 6. §-a jelen ügyet iletékes elbírálás végett a közigazgatási hatóság hatáskörébe utalja.» • A kir. törvényszék határozata szerint tehát az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-a s vonatkozásban az 1880. évi XXXVII. t.-c. 40. §-a rendelkezése' hatályát vesztette, mert az 1891. évi XIIÍ. t.-c. 7. §-a az 1868. évi LIII. t.-c. 19. §-a tiltott s az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-a által kihágássá minősített cselekmény elbírálását a közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalja. Megfejtés tárgyát képezi tehát azon kérdés, hogy az 1891. évi XIII. t.-c. határozmányai az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-a alá eső cselekmények elbírálását tényleg a közigazgatási hatóságok hatásköréhez utalta-e? Az 1891. évi XIII. t.-c. 7. §-a első bekezdése szerint «az 1868. évi LIII. t.-c. 19. §-ának második bekezdése és kapcsolatban ezzel az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-a rendelkezése továbbra is érvényben marad*, a második bekezdés szerint pedig «a jelen törvény hatálya alá tartozó esetek (6. §.) csakis ezen törvény határozatai szerint és az abban megjelölt hatóságok által birálandók meg és büntetendők*, tehát az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-a rendelkezése érvényben marad, és csakis az 1 89 1. évi XIII. t.-c. 6. §-á b a sorolt esetek birálandók elaközigazgatási hatóságok által; már pedig a most hivatkozott szakaszban az 1 8 7 9. t.-c. 52. §-a sorolva nincs, sigy eltekintve attól is, hogy a törvény tisztán ipari munka szüneteléséről szól, s említés sincs téve arról, hogy az 1880. évi XXXVII. t.-c. 4-0. §-a határozmánya az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-ára vonatkozásban hatályon kívül helyezetetett volna, kétségtelen, hogy a hivatkozott szakaszok nem utalják az 187 9. évi XL. t.-c. 52. §-a alá vonható kihágást elbírálás végett a közigazgatási hatóságok hatásköréhez; — de nyilvánvalóvá teszi azt az 1891. évi XIII. t.-c. 7. §-a harmadik bekezdése rendelkezése is, midőn kimondja hogy: «Az esetben, ha valamely cselekmény ugy ezen törvény 6. §-ának, valamint az 1879: XL. t.-c. 52. §-ának határozatai szerint is büntetendő: — tehát kizárólag csak ebben az esetben — az eljárásra csak a jelen törvény 6. §-ában megjelölt hatóságok az illetékesek*, vagyis hogy «a jelen törvény 6. §-ában megjelölt hatóságok az .1 8 7 9: XL. t.-c. 52. §-ábaütközőcselekményesetén eljárásra csak azon esetben illetékesek, — tehát soha más esetben — midőn valamely cselekmény az 1891: XIII. t.-c. 6. §-a alapján is büntetendő; miből kétségtelenül megállapítható, «hogy ha valamely cselekmény egyedül az 1879: XL. t.-c. 5 2. §-a szerint büntetendő, az eljárásra csakis az 18 80: XXXVII. t.-c. 40. §-a szerintilletékes kir.járásbíróságok; abban az esetben pedig, ha ama cselekmény még az 1891: XIII. t.-c. 6. §-a szerint is büntetendő, a közigazgatási hatóságok illetékessége ál lapi tan d ó meg; e mellett szól különben még az egyszerű következtetés és törvénymagyarázaton kívül az 1891. évi XIII. t.-c. életbeléptetése alkalmából a törvény alapján kiadott 37,892/VI. sz. m. kir. kereskedelemügyi ministeri rendelet is, hol egyenként és különösen fel vannak sorolva azon esetek, hol az üzem félbeszakítása lehetetlen, s hol a fogyasztó közönség igényei a folytonos üzemben tartást megkövetelik, hol határozott utalás történik arra, hogy az 1868: LIII. t.-c. 19. §-a rendelkezése szem előtt tartandó, miből kitűnik hogy az ipari munka szüneteléséről szóló törvény az előbbi törvény rendelkezését nem érinti. Az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről szóló törvény az 1868. évi LIII. t.-c. 19. §-a s ezzel az 1879. XL. t.-c. 52 §-a rendelkezéseit, s ide vonatkozólag az 1880. XXXVII. t.-c. 40. §-a határozmányát az előadottak szerint tehát csak az esetben érinti, ha valamely cselekmény az 1879: XL. t.-c. 52. §-a és az 1891: XIII. t.-c. 6. §-a szerint is büntetendő, s igy az előadottak, egyszerű törvénymagyarázat alapján a fenforgó esetben a feltett kérdésekre törvényes alapon kimondhatom, hogy: 1. az 1891. évi XIII. t.-c. az 1879. évi XL. t.-c. 52. §-a alá eső ügyek elbírálását csak kivételes, meghatározott esetben utalta a közigazgatási hatóságok hatáskörébe, s hogy: 2. az y-i kir. törvényszék ösmertetett határozata jogalappal nem bir, általános gyakorlatként el nem fogadható. A másodfokú biróság végzése indokai (?) fentebb kifejezett véleményemet megingatni képesek nem lévén, a jog és igazság feltétlen érvényre juttatása érdekéken igen fogok örülni, ha az illetékes jogász közönség köréből, netáni tévedésem felett indokolt felvilágosítást nyerendek; s pedig annál is inkább, mivel, bár a felvetett kérdés jelentéktelennek látszik is, végeredményben mégis