A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 42. szám - A "női tartás" kérdéséhez

294 A JOG csolatos kérdéseket szándékosan mellőzi, elejti, melyek megoldása előtt pedig félszeg Ítéletnél egyebet nem hozhat; a mikor a nehezebben hozzáférhető bizonyítékokat, melyektől függ az igazság kiderítése — elhallgatni szereti és el is mellőzi s mégis meghozza az ítéletet — az ügy kitisztázása előtt: bosszúsággal eltelve van az ember az egész tárgyalás alatt, még akkor is, ha kedvező ítéletet kapott, mert ez feloldás következtében csak egy ujabb hosszadalmas eljárás költségeit fogja szaporítani. Az ilyen biró tárgyalás közben szakértő egyén ellenőrzése alá tartozik, az ilyen biró ellensége az alapos munkának és eljárásával veszélyezteti a peres fél érdekét. Nyomozási módszer mellett, hol a pert is a biró készíti, nemcsak az ítéletet és a mikor a munkahalmaz miatt az alaposság valósággal országosan kérdéssé vált, ha t. i. számba vesszük még az ügyfelek türelmét is e tekintetben, mondom ilyen állapotban nem irom fel a számát avagy arányát a kétfajta bíráknak, rábízom az olvasóra; de azt hiszem, hogy mindaddig, a míg megengedik, hogy az ügyvéd annyit tudjon mint a biró és codificálva hagyják azon szabadságot, hogy a bírónak is, az ügyvédnek is joga van a perbeli tényállás construalásához, fixirozásához: addig a biró és ügyvéd között állandó a jogi collisio, a mit a kevésbé őszinte emberek némi ildomosságból takargatni igyekeznek ugyan, de érezni mindig fogjuk. Nincs szüksége a peres félnek arra, hogy a biró nyomozzon, mert neki kevés ideje van ahhoz; ezen kevés idő alatt csak csorbítani képes a fél érdekét (az egészen kitűnő biró más categoriába tartozik) a nélkül, hogy az igazság ügyét előbbre vinné; előadom a tényállást, szükség esetére felmutatom a bizonyítékot én magam s miután ellene mondtam a biró által fixirozott hiányos vagy téves tényállásnak, tisztán csakis ítéletet kérek a bírótól. Nem várom a bírótól az én érdekem absolut megmentését, de ha az ügyvéd adja fel a tényállást előleges megismerés után, ha ügyvéd szerzi be és birálja meg előlegesen bizonyítékaimat — az ügyvédtől várom. A mai üzleti világ külömbséget tesz az érdek és igazság között; tudja, hogy hol keresse mindeniknek a képviselését és ez nem is hiba s csak annyiban matériális felfogás, a mennyiben érdek tartja össze a világot és érdek nélkül nincs élettani valóság, nincs semmi. Az érdek védelme a tárgyalásban culminál, az igazságé az ítéletben s mindaddig, mig a biró el nem térhet céljaitól t. i. a középigazságtól, én rá nem bizhatom az ellenfél által megtámadott jogos érdekem védelmét, nincs a birói nyomozásra szükségem, mert nem érdekem szerint történik. A hivatalos nyomozás polgári ügyekben kikoruságba helyezi az ügyfeleket; nagykorú egy éneket kiskorusit azoknak akarata ellenére. Magánjogi sérelmeit vagy elkeli, hogy titkon nyelje a polgár, vagy ha panaszol , feladott panasza következtében megszűnik vagyona fölött rendelkezni, a megkezdett perrel együtt az a biró rendelkezése alá jut. Tertium non datur. Pere fölött nem rendelkezik, vagy csak leteszi és ily esetben fizeti az ellentél költségeit, nem birván tovább a kiskorúság hordozását, a hivatalos és értelmetlen nyomozás céltalanságát kiállani — inkább fizet s káromkodik polgári jogának megszorítása miatt. Még az emberi társadalom kezdetleges állapotában is — a mikor a dolgok természetes kifejlődését láthatjuk — korántsem volt a biró funktiója egyéb, mint hogy ha hozzá folyamodott okai kifejtése mellett két vitázó fél — meghozta köztük az Ítéletet, akár mint béke-biró, akár mint választott biró, avagy akár mint hivatalos biró. A középkori társadalom egyes testületeinek, egyházi hivatalainak és hübérurainak az erőszakossága fejlesztette ki hatalmi terjeszkedésből és vagyoni speculatióból a nyomozási módszert; hollott polgárjogi kérdésekben az ős időktől kezdve máig csakis a tárgyalási módszer az egyedül természetes (nem ugy mint a bünfenyitő ügyekben), az egyedül helyes. A hivatalos nyomozás rendelkezésének azon eredménye, a mi miatt a nagykorú fél kiskorúságba esik és elveszti önrendelkezési jogát — származik azon föltevés hivatalos és törvényes elfogadásából mai nap, hogy a perlekedő felek tudatlanok. Polgárjogi ügyekben a nyomozási módszer egyedüli indoka és alapja az általános tudatlanság, a mely tudatlanság igazolja a kiskorúságba helyezést és másfelől a biró gyámkodását. Más alapot, indokot — ha igazán őszinte — nekem felmutatni senki se képes. De hát igaz ez a föltevés ? Bizony nem igaz ! A «nöi tartás» kérdéséhez. Irta : SPENGEL SÁNDOR ar.-maróthi kir. törvényszéki biró. A házassági jogot szabályozó 1894. évi XXXI. t.-c. régi judicaturánkat annyira átalakította, hogy e részben a felső bírósági gyakorlat még a naponta felmerülő leglényegesebb kérdésekre nézve sem juthatott teljes megállapodásra. Annál nagyobb az ingadozás akkor, ha a hivatkozott törvény alapelveit egyes oly külön törvényes rendelkezésekkel kell összhangzásba hoznunk, melyek szintén a házassági viszony szabályozására tartoznak, de a házassági perektől egészen elkülönített eljárás során jönnek alkalmazásba. Ilyen önálló, de a házastársak kölcsönös jogviszonyainak a rendezésével mégis szorosan kapcsolatos szabályokat tartalmaz az 1874-ik évi közjegyzői törvényt módositó és kiegészítő 1886: VII. t.-c. 22. §-a. Az eset, mely jelen közleményem alapjául szolgál, a következő: A há zas fe le k a házassági jogról szóló törvény hatálya alatt a kir. közjegyző előtt megjelenve, kijelentik: «hogy a közöttük felmerült házassági egyenetlenségek s azoknak mindkettőjükre nézve elviselhetetlen következményeit kikerülendők, közös elhatározássalágytól és asztaltól elvál na k». «A nő férje házát véglegesen elhagyja és a férj arra kötelezi magát, hogy nejének bizonyos havi összegben meghatározott tartást fizet*. A kir. közjegyző a házastársak megállapodását közokiratba foglalja, melynek a végrehajthatósága kiköttetik. A nő egynehány hónapra elhagyja férje házát, mely idő alatt a férj tartási kötelességét teljesiti; de a nő visszatér és a házasfelek az életközösséget több hónapra visszaállítják; a nő azonban férje házából ujabbi megállapodás nélkül ismét eltávozik, minek folytán a férj a havi tartási díjrészletek fizetését megtagadja. Erre a nő a lejárt díjrészletek erejéig végrehajtást kér és azt férje ellen foganatosítja; a férj pedig kifogásokkal él. Kifogásait arra alapítja, hogy a közjegyzői okiratba foglalt jogügylet már magában véve érvénytelen, mert a házassági életközösség megszüntetése házassági jogunk alapelvei szerint a házastársak akaratán felül áll; de ha a férj a tartási dij fizetésére nézve eredetileg érvényes kötelezettséget vállalt volna is, az hatályát veszítette akkor, midőn a felek az életközösséget visszaállították. A nő ezzel szemben az 1886: VII. t.-c. 22 §-ára hivatkozik, mely kifejezetten megengedi, hogy a házastársak a házasság tartama alatt közjegyzői okiratba foglalt életjáradéki szerződéseket kössenek. A felek között keletkezett jogvita kétségkívül nagyon érdekes és az eset sajátszerűségénél fogva megérdemli, hogy vele részletesebben foglalkozzunk, mert ugy a végrehajtató nő, valamint a végrehajtást szenvedett férj álláspontja mellett erős jogi érvek harcolnak. Ha az első benyomás után indulunk és az esetet a házasságjogi törvény életbe léptetése után is érvényében fenntartott 1886: VII. t.-c. 22. §-a szellemében s annak rendelkezéseit szorosan magyarázva abból a szempontból vizsgáljuk: vájjon a férjet a tartásdíj fizetésének a kötelezettsége a közjegyzői okiratba foglalt jogügylet alapján eredetileg terhelte-e ? és vájjon a végrehajtást szenvedett részéről az 1874: XXXV t.-c. 113. §-ának b) pontjára vagyis az okirat érvénytelenségére alapított kifogásoknak helye van-e vagy sem ? akkor a nő felfogása lép előtérbe, mert a törvénynek ama rendelkezéséből, mely szerint a házastársak között létrejött és közjegyzői okiratba foglalt életjáradéki szerződések (a kötelem alapjára való tekintet nélkül) érvényesek, szoros értelmezés mellett az következik, hogy a kérdéses közjegyzői okiratban a férj érvényes tartási kötelezettséget vállalt, és hogy a végrehajtást szenvedett férj kifogásainak törvényes alapja nincs. Igénytelen nézetem szerint sokkal gyöngébb a nőnek azon érvelése, hogy a férj tartási kötelezettségét az életközösség tényleges visszaállítása sem szüntette meg és hogy a férj kifogásai ebből a szempontból sem birnak törvényes alappal, mert már itt is előrebocsátandónak vélem, a mire egyébként még alább visszatérek — miszerint én azt, hogy az életközösség visszaállításával a férj tartási kötelezettsége elenyészett és ez a kötelezettség a nőnek ismételt távozása folytán újból fel nem éledett, már az általános kötelmi jogszabályok szerint is kétségtelennek tartom, minélfogva meggyőződésem az, hogy a végrehajtást szenvedett férj az 1874: XXXV. t.-c. 113. §-ának f) pontja alapján helyesen védekezik. Áttérve ezek után a férj álláspontjára, azt első sorban szintén a közjegyzői okiratba foglalt jogügylet keletkezésére vezetem vissza és a nőnek már előbb méltatott érvelésével szemben arra kívánom a fősúlyt helyezni: vájjon az 1886. VII. t.-c. 22. §-a dacára is jogosultsággal birhat-e ama felfogás, hogy a vitás jogügylet eredetileg érvénytelen? Szerény véleményem szerint e kérdés megítélésénél abból a tényből kell kiindulni, hogy a kérdéses jogügylet keletkezésének az okát és a férj részéről elvállalt tartási kötelezettség alapját a házastársaknak azon kölcsönös megállapodása képezte, melynélfogva ők «ágytól és asztaltól elválna k.»Ehhez képest tehát a férj tartási kötelezettsége a házastársi életközösségnek bíróságon kívül kötött egyezséggel lett megszüntetéséből keletkezett. Úgyde a házasság jogintézményének főleg erkölcsi alapokon nyugvó természete egyenesen kizárja azt, hogy a házasfelek az életközösséget bíróságon kívüli úton közös megegyezéssel megí szüntethessék, mert az életközösség mint a házasság erkölcsi és jogi alapja a házastársak között oly szilárd és benső viszonyt létesít, melynek fenntartását és ápolását a közérdek is követeli, s melynek a megszüntetése a felek akaratán felül áll. Ezért aházasságijogrólszólótörvén y nem csupán a házas felek között fennálló jogi kapcsolatnak vagyis a házassági köteléknek a felbontására nézve rendeli azt, hogy ahhoz az egyik házastárs halálának vagy holttá nyilvánításának esetén kivül az ezt kimondó birói ítélet feltétlenül szükséges (73. §); hanem az életközösségnek (a jogi kapcsolat felbontása nélküli megszüntetését is csak akkor tekinti ér-