A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 32. szám - Közegészségügyi törvényhozási kérdések - Rendes perekben a másodbirósági végzés ellen felfolyamodás hány nap alatt adandó be?

230 A JOG az 1865—68-iki törvényhozás vállait mily sok, minden oldalú teendő nyomta; hogy az 1848-iki törvényhozás által egész társadalmi rendszerünk egyszerre felszabadult összes bilincseiből, a rá következett reactio után pedig a törvényhozás a legsürgősebb teendőket is alig volt képes rendezni. Ily körülmények közt legyünk méltányosak és ne vessük szemére a törvényhozónak a stylaris tévedést, mert régi, de bölcs mondás: hominis est errare, nullius, nisi insipientis, in errore perseverare! Más részről azonban a legnagyobb jogtalanság volna a magánfelet kártérítési igényétói megfosztani a 9. §. alapján azért, mert e szakasz azt rendeli, hogy bűncselekményből eredő kártérítési per mindaddig nem indiitható meg, mig a büntető bíróság a bűncselekmény fölött jogérvényesen nem határozott; — a bűncselekmény pedig büntető uton már egyáltalában nem üldözhető! Ha a bűnös elhalt, péld. az ő gondatlansága folytán meggyúlt saját házában elégett, — szomszéd ház tulajdonosa ne követelhessen most már kártérítést az ennek folytán meggyúlt és szintén elégett háza értéke erejéig! ? Ezt a törvényhozó a 9. §-beli rendelkezésével sem nem akarta, sem nem akarhatta. Bizonyosan nem akarta, mert ezt ki nem jelentette; a 9. §-nak azon rendelkezése pedig, hogy a kártérítési per mindaddig meg nem indítható, mig a büntető bíróság jogérvényesen nem határozóit, feltétlenül megköveteli, hogy a bűnvádi eljárás megindítható legyen* és csak akkor van felfüggesztve a polgári eljárás a büntető eljárás befejezéséig. Hol azonban a bűnvádi eljárás egyáltalában meg nem indítható, ott a polgári eljárás felfüggesztéséről szólni sem lehet. A 9. §-ban tehát csak felfüggesztő feltétel foglaltatik. Az a magánjogi igényt sem nem támadja meg, sem meg nem szünteti. Csak ez a felfogás tartható logicusnak és jogelméletileg helyesnekAzt hiszem sikerült az eddigiekben kimutatnom, hogy a 9. §-ban lefektetettnek látszó merevség nem alterálja a magánfél kártérítési igényét, hanem az egyszerűen stylaris tévedés. Az ujabb irány szakított is ezen régi állásponttal. Sommás eljárási törvényünk (1893 : XVIII. t.-c.) 44. §. és ezzel mindenben egyezően a 1893. évi Plósz-féle «Magyar polgári perrendtartási törvényjavaslat* 240. §. a bíróságra bízza azt, hogy a folyó polgári pert felfüggeszsze-e a büntető bíróság határozatának jogerőre emelkedéséig; és esetleg hogy a büntető eljárás megindításáról hivatalból gondoskodjék. Szóval: a sommás törvény és az uj perrendi törvényjavaslat a magánjogi igény érvényesítését nem teszi függővé a büntető eljárástól, miként ezt a 9. §. teszi, mely a polgári per megindítását sem engedi meg a bünper végeldöntéséig. A sommás eljárási törvény javaslatának 78. lapján és az 1893. évi magyar polgári perrendtartási törvényjavaslat indokolásának 163. lapján a hivatkozott 44. illetve 240. §-hoz a következő indokolást találjuk. «A 44. illetve 240. §. törvénykezési rendtartásunknak sok tekintetben kifogásolható és homályos 9., 10., 12. és 13. §§-t az ujabb törvényhozásokkal megegyezőleg megfelelőbb intézkedésekkel helyetesiti. Bármennyire célszerűnek mutatkozzék is gyakran hogy valamely perbeli ténynek a büntető bíró által, vagy egy másik polgári biró, avagy a közigazgatási hatóság által eszközölt eldöntése felhasználható legyen, e tekintet még sem indokolhatja, hogy a polgári per ily esetekben feltétlenül felfüggesztessék, és az igazságszolgáltatás utja megakasztassék.* «Elvileg a perbíróságnak hatásköre kétségtelenül kiterjed mindazokra a mellék és előkérdésekre, a melyeket a hozzá tartozó főkérdés eldönthetése végett meg kell oldani; a gyakorlatban pedig e kérdések megoldása sokszor épen nem jár nehézséggel.«A tervezet ezért az eljárás felfüggesztését nem rendeli el feltétlenül, hanem a bíróságra bízza azt, a mikor annak szükségét látja.Végül még csak röviden óhajtok megemlékezni arról, hogy a 9. §-nak merevsége a jelen perjogi rendszerünkben meg van törve és alkalmazása nagyon is problematicussá vált; nevezetesen: sommás perekben már az uj perrend (1893 : XVÍII. t.-c.) 44. §. világosan törölte a jelen fejtegetésem tárgyává tett 1868 : LIV. t.-c. 9. §-át; a sommást eljárás törvény 215—220. §§. azonban a 44. §. rendelkezését nem terjesztik ki a rendes eljárásra is. Ebből most már azon anomalicus helyzet állt elő, hogy perrendünkben egy és ugyanazon elvre két ellentétes jogszabályunk van, a mi, hogy nem megfelelő, bizonyításra nem szorul. Miért legyen szabad a sommás bírónak hathatósabban és a magánfél érdekeire előnyősebben, sőt talán alaposabban is eljárnia, mint a rendes eljárás kötött és nehézkes elveit alkalmazni köteles társas bíróságnak!? Alkalmazzuk tehát továbbra is a rendes eljárásban az 1868 : LIV. t.-c. 9. §-ának rendelkezését, mert alkalmaznunk kell; de a büntető eljárás meg nem indithatása esetében a 9. §. nem zárván ki a magánjogi igény érvényesítését, ezen 9. §. homályos stylizatióját ne tartsuk indokul arra, hogy akadályokat gördítsünk a magántél kártérítési igénye érvényesítésének útjában. Rendes perekben a másodbirósági végzés ellen felfolyamodás hány nap alatt adandó be? Irta: Csík Jenőfalvi GYENGE MIHÁLY kir. tszéki biró Zilahon. A polgári perrendtartást módosító és kiegésittő 1881. évi LIX. t.-c. ól. §-a megjelöli azokat az első bírósági végzéseket, melyek ellen felfolyamodás perorvoslatnak van helye; és eme szakasz második alienaja meghatározza azt, hogy a felfolyamodás a végzés kézbesítésétől vagy kihirdetésétől számítva hány nap alatt adandó be. Az idézett törvénycikk 59. ^-a pedig elősorolja azokat az eseteket, melyekben a másodbirósági végzés ellen további felfolyamodásnak van helye, de sem ebben a szakaszban, sem más szakaszban nincsen megállapítva az, hogy a másodbirósági ^ végzés ellen megengedett felfolyamodás hány nap alatt adandó be. Most tehát az a kérdés, hogy rendes perekben a másod bírósági végzés ellen megengedett felfolyamodás hány nap alatt adandó be ? Egyik kir. törvényszéknél azt a birói gyakorlatot tapasztaltam, hogy rendes perekben a másod bírósági végzés ellen 15 napon belül beadott felfolyamodás elfogadtatik s eme birói gyakorlat azon elvre alapittatik, hogy a mennyiben a fentebb idézett törvénycikk 32. §-a rendes perekben a felebbezési határidőt a határozat kézbesítésétől számított 15 napban állapítja meg, ezen perekben a felfolyamodás is a végzés kézbesítésétől számított 15 nap alatt adandó be. Én azonban ezt a birói gyakorlatot nem tartom helyesnek és törvényesnek és azt állítom, hogy rendes perekben is a másodbirósági végzés elleni felfolyamodás a II. b. végzés kézbesítésétől számított 8 nap alatt adandó be, s az ezen határidő elmultával bár 15 napon belül beadott felfolyamodás az 1881. évi LIX. t.-c. 27. §-a alapján hivatalból visszautasítandó — mert bár az idézett törvénycikk 51. §-a az első bírósági végzésekről szól: annak második alienaja az első bírósági végzésekre való minden vonatkozás nélkül rendeli: A felfolyamodás a végzés kézbesítésétől vagy kihirdetésétől számított nyolc nap alatt adandó be, amiből tekintve azt, hogy az idézett törvénycikk egyetlen szakaszában sincs említés téve a másodbirósági végzés elleni felfolyamodás határidejéről, csakis az következtethető, hogy ugy a sommás mint a rendes perekben ugy az első, mint a másodbirósági végzés elleni felfolyamodás a végzés kézbesítésétől számított 8 nap alatt adandó be. Hogy tudjam,vájjon eme következtetésem helyes-e vagy sem? felkérem jogász társaimat, hogy az általam felvetett kérdésre vonatkozólag néztteiket e lap hasábjain előadni szíveskedjenek. Közegészségügyi törvényhozási kérdések. Irta: Dr. ALTMAN BÉLA debreceni orvos. A fenti cim alatt a «Jog» c. szaklap július 18-án megjelent 29-ik számában egy a közegészségügyi törvényekről szóló cikk jelent meg. A mily örvendetesen érint bennünket orvosokat azon körülmény, hogy ugy a társadalomban, mint a törvényhozásban nagy számban és többé-kevésbé előkelő positiókban élő jogászok közül egyesek foglalkoznak — vagy legalább ezt tenni megkísérlik — az orvosok ügyével is, éppen olyan kellemetlenné válik azonban beavatkozásuk akkor, ha hibás megfigyelések, malitiosus feltevések után hasonló cikkek megírásával akarnak a kérdésben javításokat eszközölni. Föltétlen igaza van Dr. Gáspár ügyvéd urnák abban, hogy az 1876. évi XIV. t.-c. alapos revisióra szorult; érzi ezt a közegészségügy, tudják ezt az orvosok és ismerik a törvénymagyarázó jogászok is. Ha cikkíró ur a sok fától meglátta volna az erdőt is, bizonyára megtalálta volna ugy a 76-iki XIV. t.-c, mint a 86-iki XXII. t.-c.-ben azokat a hibákat és hiányokat, melyeket javítani, illetőleg pótolni ma már szükséges, és ha tisztán ezekre fektette volna a fősúlyt, ha rámutatott volna azokra a törvényfogyatkozásokra, ugy mint szakértő cikkíró előtt mi orvosok elismeréssel adóztunk volna. E helyett azonban az általa felemiitett lényegtelen és a legnagyobb mértékben igazságtalan, olykor-olykor az igazság rovására tett rectificaló törvénypótlásait oly megjegyzésekkel kiséri következtetéseit oly annyira téves logika utján vonja le, hogy a tiszta igazság és a helyes irány megjelölése végett főbb vonásokban reflektálnunk kell a bennünket akár mint privát, akár mint hivatalos orvosokat közelebbről érdeklő cikkére. Mindjárt cikke elején olyan szarvas logikáról indul ki, mely helyén való lehet ugyan egy mindenkép vesztett ciminalis ügy érdekében elmondott védelem vagy beadott fellebbezésben, de semmikép sem ott, a hol ő alkalmazta. Szerinte az orvoskamarák csak annak ártanának, kik azt meg is érdemelnék, tehát a kik attól félnek, azok ellenzik is a kamarák felállítását; miután pedig ugy a vidéki, mint a fővárosi orvosok túlnyomó többsége a kamarák ellen nyilatkozott:," ebből ő azt látja, hogy e többségnek volt oka valamitől tartani és éppen tiltakozó szavazatuk bizonyíték a kamarák felállítása mellett. Erre az okoskodásra felelni nem kell; megcáfolja ez maga-