A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 23. szám - A bányatulajdon jogi minősége

A JOG 1:79 kent, addig a hátralék 1895-ig másfélezer szaporulatot tüntetett fel Ennek természetesen lényeges befolyása volt az elmtézendök összegének alakulására. Az elintézendök összege 10 év alatt megkétszeresedett. 1887-ben 1,504 ügyszámot képviselt. 1896-ban pedig 3,192-őt. Előbbi években még nagyobb volt; IMi.Vben 3,332; 1894-ben 3,430; 1893. évben 3,220. így, ámbár az elintézések száma is nagyobbodott 1896-ig közel ezerrel — levén 1887-ben 1,377 és 1896-ban 2,212: a váltó-kereskedelmi jogszolgáltatás a Curián kielégítő alakulást különösen a gyorsaság tekintetében — még nem nyerhetett. A hátralékok s elintézendök nagy emelkedettsége következtében ugyanis ugy alakul az ügyforgalom, hogy mig 1887. évben 1,199 bejövetelből 1.070: és 1888-ban az 1,364-ből 1,100 lett elintézve: addig az 1891-iki 1,613-ból s 1892-iki 1,891 beérkezett ügyekből ti 6 száz intéztetettel ;az 1893-iki 1,950 bői 410; az lS94-iki 1,920-ból 370: sőt az 1S95. évi 1,781 beérkezésből csupán 11 ügy nyerhetett elintézést. A lefolyt évben azonban az ügyforgalom kedvezőbbre változása folytán az 1.422 bejövetelből 472 ügy lett elintézve. Eszerint az itt annyira szükséges gyorsaság ki nem fejlődhetett. Még egy intézmény mozzanatairól kell megemlékeznünk, a melyet legújabb reformjaink léptettek életbe — a sommás f e 1 ü 1 v i z s g á 1 a t i ügyekről. Kiemelendőnek tartjuk azt. hogy itten is az ügyszaporulat van kilátásban. Mig ugyanis 1895. évben 307 volt a bejövetel, addig 1896-ban az 501-re emelkedett; s igy az elintézendök összege majdnem kétszereződött; 1895-ben volt 368 és 1896-ban 631. Az elintézés gyorsasága azonban, dacára, hogy ezen sommás ügyeknél a Curián is a közvetlenség elve alkalmaztatik, — szép haladást jelez. 1895-ben 238 ily ügy intéztetett el. 1896-ban pedig 540: minek megfelelöleg alakult a hátralék is; 1895 ben 130 és 1896. évben csak 91. A bányatulajdon jogi minősége. Irta: LÁNYI BERTALAN igazságügyi ministeri tanácsos. A főbb fontosságú bányajogi problémák közzé tartozik annak a jogi formának megválasztása, a melyben a bányamivclési jog tartalmát megalkotó egyes jogosítványok egységes fogalommá tömörülnek. E részben az a kérdés magva, hogy a jog, melyet a bányavállalkozó a bányahatóságtól nyert bányamivelési engedély iadományozás, engedélyezési alapján szerez, a jogok melyik neméhez tartozik ? A régibb jogfelfogás kizárólag az általános jogelvek alapján igyekezett a kérdést megoldani, és különböző eredményre jutott ahhoz képest, a mint a bányamivelési jogot vagy a földtulajdonból vagy az államnak, illetőleg az államhatalom birtokosának jogköréből deriválta. A földtulajdonhoz Való viszonyában a bányamivelési jogot nem tekintették egyébnek mint jus in re aliená-nak, mely a római jogi «servitus lapidis eximendi> mintájára — ebben a minőségben legközelebb áll a szolgalomhoz. A mi pedig a bányamivelési jognak az államhoz való viszonyát illeti, e részben az a felfogás jutott érvényre, hogy a bányamivelési jog az ásványok tekintetében az államot vagy a fejedelmet megillető tulajdoni jognak a bányamivelési engedély által közvetített megosztása következtében keletkezik, akként, hogy a bányavállalkozó csupán a haszonvételi tulajdont (domínium utilej szerzi meg, mig a fő1 ulajdon (domínium directum) továbbra is az államé marad. Voltak olyanok is, a kik a bányamivelési jogot az államhatalom részéről nyert egyszerű felhatalmazásnak vagy kiváltságnak minősítették. Azonban már az 1810. évi francia törvényhozás felismerte, hogy a bányajogi intézményeket az általános sablónok közé szorítani nem lehet, s hogy a tévedések és ellenmondások csak ugy kerülhetők el, ha a törvény a bányajog alapvető fogalmait a bányászat különszerü érdekeinek megfelelő önállósággal szerkeszti meg és ily alakban illeszti be a jog általános rendszerébe. így történt ez a bányamivelési jog fogalmával is, melynek minősítéséhez magának Napóleonnak genialitása szolgáltatta a vezéreszmét. Napóleonnak az államtanács 1809. évi november hó 18-ki ülésében telt ama kijelentése, hogy a bányamivelési jog a tulajdon minden attribútumával ruházandó fel, uj korszakot nyitott meg a bányajog és különösen a bányatulajdon történetében. Az 1810. évi francia bányatörvény 7. és 19. art.-ban minden kétséget kizáróan kimondatott, hogy a bányászati engedély (concession) uj tulajdont teremt, mely az engedély megadásának pillanatától kezdve jogilag különválik a föld feletti tulajdontól, s melyre a további dologi jogszerzés szempontjából a földfeletti tulajdonra vonatkozóan megállapított szabályok alkalmazandók. A francia bányatörvényben egy egészen uj felfogással találkozunk. E szerint a felfogás szerint azoknak a jogosítványoknak az összege, melyekkel az állam a bányavállalkozót a koncesszió erejénél fogva felruházza, a speciális bányajogi szempont szerint konstruált bányatulajdon fogalmában egyesül. Az alapgondolat, mely e részben kiindulási pontul szolgált, a bányászat részére nyújtandó biztosítékok szükségességében gyökerezik, s e biztosítékok megvalósításának módozata ugy van kontemplálva, hogy a bányamivelési jog ne tekintessék többé tetszés szerint visszavonható felhatalmazásnak vagy kiváltságnak, hanem a polgári jog általános elveinek megfelelően védett és garantirozott tulajdonnak, melyek tárgya, tartalma és jogi hatálya a bányászat közgazdasági jelentőségéhez képest a bányajog speciális intézkedései által van meghatározva. Ezen a nyomon haladt tovább a többi államok bányajogi törvényhozása. Mindinkább tért hóditolt a törekvés, hogy a bányamivelési jog a közönséges polgárjogi tulajdonnal egy színvonalra helyeztessék. Sőt az elv keresztülvitele, jelesül a bányatulajdon realizálása körül egyes tulhajtások sem maradtak el. így pl. az 1854. évi ausztriai bányatörvény 100. §-a az adományozott bányamértékeket, a határközöket, a segédvájásokat és a megyetárnákat, e szerint tehát magukat a bányamivelési jog gyakorlására kijelölt területeket jelöli meg az ingatlan bányatulajdon tárgyaiul, s ez által a bányalulajdont akként tünteti fel, mintha annak már a tulajdontárgy testi qualitásánál fogva is azonosnak kellene lennie a polgárjogi értelemben vett dologi és annyi más nélkül, C h a r c o t r ó 1 nem is szólva f A statistika a belga Anatoletnek köszönheti tudományos megállapítását. Ami a törvényszéki orvostant illeti, abban is Tardieu, Brouardel, Lacassagne adták az irányt a jelenkori tudósoknak. Miga a sociologia igazi atyja pedig Comte Ágost. Még ennél is tovább megy azonban p. o. Tar de, és ő egyenesen rábizonyítja a turinói tudósra, hogy az ö büntettestypusa nem egyéb, mint Morei degeneráltja, ép ugy, a hogy az -uomo di genio csirája is megtalálható M o rea u de T o u rs n á 1, mig a <I)elitto politico* egyenesen J a c o b y t ó 1 van kölcsönözve. Az i gazi systematikusok az olaszok közt Ferri és Garofalo a I kiket legelsó'kül követtek a franciák közül Lacassagne, Corre és I maga Térde, utóbbi kettő letévén alapját egy uj segédtudománynak, a büntető archeológiának. Ilozzájok sorakozik még Henry J oly is, mint statistikus, a fegyenc-élet mély látású tanulmányozója és finoman elemző psychologusa. Ami Lombrosót illeti, ő még arra sem gondolt, hogy a bűntettes eszményi typusának valódiságát az eszményiesen erkölcsi ember ellenkező typusának próbáján mutassa ki: Lombroso tudományos felfogása ma már legbuzgóbb csodálás előtt sem bizo- ' nyúlt egyébnek merő intenciónál, a tapasztalat által még be nem I igazolt, rosszul leplezett metaphysikai hypothesisnál. Lehetséges, hogy a degenerált gyakorta válik bűntettessé, de vájjon következik-e ebből, hogy a bűntett okozati összefüggésben áll a degenerativ állapottal ? Hiszen számos degenerált van, ki sohasem követ el bűntényt, pedig lélektani alkata nem külön- J bözik a bűntettes degeneráltakétól, sőt a recidiválókétól sem. Ugy látszik, hogy a criminologistak igen könnyen tultették ! magokat azon a kérdésen, hogy mi a bűntett ? Pedig ez egy előzeles kérdés, mely még nem nyert megoldást s igy az egész theoria hypothetikus alapokon épült, maga is csak hypothesis, I bárminő legyen tudományos és positiv látszata. Született bűntettesről beszélni annyi, mint azt mondani, hogy az ember oly cselekmények elkövetésére való hajlamokkal jő világra, mely cselekmények értékére nézve egyáltalán nincs megegyezés. S ebben benne van az is, hogy a született bűntettes tulajdonképpen nem létezik. Ebben áll a Lombroso-féle tan tévedése. Mindezekhez járulnak még Gcddes és Thompson, de különösen Weissmann oly nagy hirre vergődött vizsgálódásai.melyek az átöröklés rejtélyébe a legmélyebben hatolnak bele s a darwinismus rendszerének legújabb betetőzését nyújtják. Bármilyenek legyenek is az ellenvetések, melyeket a Weissmann-féle theoria, a szerzett tulajdonságok átruházhatlansága tárgyában önmaga ellen kihívott, a kutatásokból mégis kitűnik, hogy a fejlődésnek két neme, két teljesen különálló és független, biológiai menete van, a petéké, melyben az alsóbbrendű állati lét repi oductiója keltéoszlás és összeállás utján megy végbe, és a testsejteké, melyek a levált petéből képződve, folytatják gyarapodásukat és fogyásukat. Valóban Weissmann felvilágosított arról, hogy nem szabad a pete virlualitását máskép fognunk fel, mint egy algebrai formulát, mely szorosan körül van ugyan irva, de a különböző számjegyek végtelenségére alkalmazható, a nélkül, hogy azért lényegében változnék. Például igen hihető Weisszmann szerint is, hogy az ikrek, tekintve meglepő hasonlatosságukat, egy petéből származnak, de azért mégis lényeges testi és lelki eltéréseket mutatnak, egyebet nem említve, például, csak nemi tekintetben is. Ebből következik, hogy a tagok formája, az orr profilja, a fülek idomai, sőt a koponya idoma sem fejezhetik ki pontosan és szabatosan, az individuatio homályos elvét; ezek méreteiből képtelenség az egyéni természet legbensőbb titkát akarni kifürkészni, épen ugy, mint a hogy akkor, mikor ez az egyéni természet a társadalmi környezet hatása alatt bizonyos állandó irányt vesz, önálló