A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 22. szám - Az epurácio

A JOG 173 469. §. A szakasz szövegében kifejezendő az is, hogy az ellenmondást a 135. §-ban megszabott számú példányokban kell benyújtani. 472. §. Kétségtelenül helyes az ellenmondás perjogi intézményét az uj perrendtartásba felvenni. De mindazon előnyök, a melyek ez által a bíróság és mulasztó félre háramlanak, nem enyésztethetik el ama méltánylandó hátrányt, a mely az ellentmondás rendszerével felperesre háramlik. Már pedig a tökéletességre törekvő prttsnak nem szabad egyoldalú álláspontra helyezkedni. A 467. §. szerint az igazolási kérelem benyújtásának a végrehajtásra nincs halasztó hatálya. Az igazolás e szerint nemcsak szigorúbb feltételekhez van kötve, mint az ellentmondás, hanem ezenkívül még halasztó hatálylyal sem bir. Az ellentmondást, melyet utóvégre alaptalanul és a végrehajtás elkerülése végett is lehet igénybe venni, talán még sem lenne célszerű, még kevésbé igazságos a felperessel szemben mindakét előnynyel felruházni. Ez a jogos érdekek megóvásának bizonyára hátrányára volna. A két érdeknek kiegyenlítése tehát elmaradhatatlan és ezt azzal lehetne létrehozni, hogy kimondatnék, miszerint a törvényes ellentmondás egymagában a megnem jelenés alapján hozott ítéletet nem helyezi hatályon kívül és hogy annak csupán a kielégítési végrehajtásra van halasztó hatálya. A fejezet végére a következő uj szakasz felvételét tartjuk szükségesnek: §• A 467. és 471. §§. értelmében hozott végzések ellen jogorvoslatnak helye nincs. XIX. Fejezet. Az eljárás félbeszakadása és felfüggesztése. 474. §. A felek valamelyikének elhalálozása esetén követendő eljárást a javaslat az eddigi gyakorlattól eltérőleg és igen complicáitan kiván^a reformálni. Az eddigi birói gyakorlat a perbeli jogutódlás kérdését igen egyszerűen és helyesen oldotta meg és nem adott helyt az örökösi minőség tekintetében a beismerésnek és még kevésbbé a beismerés fic ti ójának. Ha valamelyik peres fél elhalálozott, és az ellenfél, vagy a felek bármelyike az eljárás folytatását kívánta, az eset minőségéhez képest a fel- vagy alperes felhivatott, hogy az elhalt fél örököseit haláleset felvétel csatolásával jelentse be. És ismét a szerint, a mint az örökösök már bíróilag el voltak ismerve, vagy nem, a jogutódlás kérdését rendszerint minden tárgyalás nélkül a biróság eldöntötte akként, hogy az ismert örökösöket személyesen, az ismeretleneket pedig ha ennek szüksége fen forgott, ügygondnok kirendelése mellett perrendszerüleg a perbe idéztette. Nem volt szükség, — vagy csak a legritkább esetben tárgyalásra,nem közbenszóló ítéletre, — nem kellett várni az emelhető ellenmondásra, — a közbenszóló Ítélet jogerőre emelkedésére, — hanem a per letárgyalása után meghozta a biróság az érdemleges ítéletet. Hogy kik lehetnek örökösök és minő jogalapon, azt a magánjogi szabályok megállapítják. Perjogi szempontból ez a kérdés nehézségeket eddig sem okozott. A halálesetfelvételt bekivánták eddig, — be kell kívánni a tervezet szerinti eljárásnál is. Csakhogy, mig az eddigi gyakorlat szerint a jogutódlás kérdésének eldöntése végett rendszerint tárgyalás nem tartatott, mert az örökösi minőség beismerését, — ha az különben halálesetfelvétel, végrendelet vagy szerződéssel igazolva nem lett, úgysem acceptálta a biróság, — addig az uj reform folytán ebben a kérdésben egy külön mellékper letárgyalása és befejezésével kell előbb megküzdeni. Ez pedig teljesen felesleges. De különösen helytelen, hogy a javaslat szerint a biróság — ha a felvételre kitűzött határnapon a jogutód meg nem jelenik, az ellenfél kérelmére — bizonyára beismerés fictiója alapján az utódlást közbenszóló Ítélettel megállapítja. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a biróság az örökösi minőséget hivatalból vizsgálja. A 106. §-nál már beható discussió tárgyává tettük, hogy oly ügyekben, a hol az ügyvédi képviselet kötelező, mily eljárás követtessék akkor, ha a megbízó fél elhal. Az ott felhozottak megfelelőleg itt is alkalmazandók. Egyebekben pedig véleményünk az, hogy a jogutódlás kérdésében követendő eljárás az eddig kifejlődött birói gyakorlat alapján és annak megfelelőleg oldassék meg, minden közbenszóló itélet nélkül, hanem azon hozzáadással, hogy ha az ügyvéd által nem képviselt felperes pertársak közül azoknak egyike elhal, és a többiek ennek nem jogutódai, hogy akkor a felperestársak, a mennyiben az elhalt jogutódai ismeretlenek, vagy pedig az ismert jogutódok a pert folytatni nem akarják, jogositvák a pert a maguk nevében, s a mennyiben a követelés őket nem egyetemleg illeti, a saját részük erejéig tovább folytatni. (Folytatása következik.) Belföld. Az epurácio. A budapesti ügyvédi kamarának utóbb tartott rendes köz~ gyűlésén — irja a «Pécsi Jogi Közlöny* — heves vitát idézett elő az ügyvédi karepurációjának kérdése, a mit aktuálissá tett a Morz s á n y i-féle eset, a hol az országos képviselő, ki mint ilyen a kormánynál való befolyását áruba bocsátotta, ügyvédi minőségének köpenyével takarózott s azt mondta, hogy az üzletközvetítésért mint ügyvéd kötötte ki a busás províziót. Persze a napisajtó, mely szeret a felületesen gondolkodó közönség inye szerint irni, kapva-kapott ez alkalmon, hogy az ügyvédségen egyet üthessen, s ezek a támadások az ügyvédi kar ellen, szülték az ügyvédek támadását a kamara ellen, követelve, hogy a kamara kezdje meg már egyszer a kar epurációját, mert mindig egyes méltatlan tagok visszaélései miatt kell szenvednie az egész karnak a közönség szemében, sőt az irányadó körök előtt is, a melyek különben köztudomású általános bajok előtt is szeretnek szemet hunyni s mindig csak concrét eseteket kérnek, de egyes ügyvédek botlásait szeretik generálizálni s ezekből vonják következtetéseiket az egész karra. Ez méltán felháboríthatja az ügyvédi karnak tisztességes s büszkén mondhatjuk — túlnyomó nagy részét s annak is megvan a természetes magyarázata, ha az a felháborodás az ügyvédi kamarák ellen fordul: hisz mindenütt a világon, sőt még a mi ügyvédi törvényünk szerint is, az ügyvédi kamarák vannak hivatva az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvására, az ügyvédek jogainak megvédésére és kötelességeik teljesítésének ellenőrzésére. Csakhogy abban tévednek a támadó kartársak, hogy komolyan el is hiszik azt, mintha az ügyvédi kamarák mai szervezetükben, a mai ügyvédi törvény békói között képesítve is lennének a törvényben körülirt hatáskörük eredményes betöltésére, s nem látják be, hogy annak a szép hatáskörnek a betöltéséhez szükséges hatályos eszközök megvonása folytán, szükségképpen csak írott malasztnak, holt betűnek kell maradnia a törvénykönyvben. Az ügyvédi kar epurációjához kettős irányú működés szükséges : először is szigorú őrködés, hogy az ügyvédi magasztos hivatást kompromittálni képes elemek ne jussanak erre a pályára, és másodszor, hogy azok, kik már mint a kar tagjai tették magokat méltatlanokká ennek a bizalmi állásnak a további betöltésére, a karból eltávolíttassanak. Az ügyvédi kamaráknak azonban a törvényhozás mind a két irányban annyira megkötötte a kezét, hogy ezekkel a feladatokkal szemben csaknem tehetetlenül állnak. Az ügyvédfelvételnél a kamara az ügyvédi rendtartás 2. és 3. §-ainak szűkre szabott korlátai között mozog s csak akkor tagadhatja meg a felvételt, ha a jelentkező csőd vagy gondnokság alatt áll, ha bünfenyitő uton elmarasztalva lett vagy bünvizsgálat alatt áll, vagy ha az ügyvédségtől már el van tiltva ; mégis azzal a megszorítással, hogy az 1880 : XXXV11 t.-c. 28. §-a szerint a kiszabott szabadságvesztés-büntetés kiállásától, illetőleg a fegyelmi határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 év elteltével a büntetett ügyvédnek igénye támad a kamarába való felvételre. Hogy ezek a megtagadási okok nem merítik ki annak az erkölcsi appretiationak teljes fogalmi körét, a melynek mértéke szerint az oly kényes bizalmi hivatást képező ügyvédség megítélendő, azt az eddigi tapasztalatok sajnosán bizonyították. Hisz hányszor fordult elő, hogy az oly köztisztviselők, vagy birák, kiknek hivatalos állása tisztességtelen manipulációk folytán tarthatlanná vált, vagy éppen fegyelmi uton lettek hivatalaiktól elmozdítva, ügyvédi oklevelük alapján az ügyvédi kamaráknál kopogtattak felvételért, s az ügyvédi kamarák becsületére legyen mondva, hogy az ily jelentkezőket — bár a törvény rideg betűje nem nyújtott rá támpontot, mégis a kamara temészetszerü hatásköréből kiindulva — rendszerint elutasították, de a kamarák legfőbb őréül oda állított m. kir. Curia mindenkor elrendelte a felvételt, hiszen a Curia nem méltathatja figyelemre azt a mérhetetlen erkölcsi kárt, mondhatni megaláztatást, a mely az ügyvédi kart éri azzal, hogy az ügyvédi pályára jónak mondja azt, aki a közhivatalnoki pályán eljátszotta az ahhoz megkívántató bizalmat: a Curia csak a törvényre támaszkodhatik, a törvény pedig semmiféle erkölcsi appretiatióra, a ridegen felsorolt alaki kellékeken tul, tért nem enged. Nem sokkal különb helyzetben vannak a kamarák a fegyelmi uton való epuráció kérdésében is. Már maga az a nehézkes fegyelmi eljárás, a melyet a törvény inaugurált, a szükségessé tett előkészítő határozatok egész tömegével, a minden közbeszóló határozat ellen engedett haszontalan jogorvoslatokkal, lehetetlenné teszi, hogy a vétket nyomon kövesse a megtorlás, de másrészt tárt kaput enged az ártatlannak hosszú időn keresztül s minden fórumon való meghurcolására, a nélkül, hogy ezért aztán a roszhiszemü panaszló ellenében elégtételt is nyerhessen. Ennek a hosszas eljárásnak, a melyet a törvény rendelkezéseivel szemben megrövidíteni a kamaráknak nem áll módjukban, az ügyvédi kár reputátiójára mindig káros hatása van, akár vétkes a panaszlott, akár ártatlan. Mert ha vétkes, akkor a panaszos vádolja a kamarát részrehajlással, a minek az eljárás elnyujtását tulajdonítja ; ha pedig ártatlan szenvedi el a hosszas fegyelmi eljárást, az ismét csak a karra vet árnyat, mert ez okozza, hogy alig