A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 18. szám - A magyar házassági jog nemzetközi vonatkozású rendelkezései 1. [r.]

A J • tetteseknek tekintendők mindazok, kik a büntettet vagy vétséget együtt vagy közösen követik el.* Melyik tétel alkalmazható a mi esetünkre? Lehet-e azt mondani, hogy a kiadótulajdonos, a kinek alap szellemi részéhez tulajdonképen semmi köze, a rágalmazást a szerzőkkel együtt követte el ? vagy lehet-e róla azt mondani, hogy a rágalmazás elkövetését szándékosan előmozdította vagy könynyitette. Bizony nyal nem! Tettes az, a ki saját működésével, saját tevékenységével a büntettet létrehozta. Tehát nemcsak elősegítette, hanem egyenesen létrehozta. A ki a bűntettnek valami constilutiv elemét képező eredményt létre hozott, a ki valamely elkövetett cselekményt toganatositott: az tettes. Hogy ennek az elkövetési cselekménynek szándékosnak kell lennie, azt a 15. T. K. 70. §. kétségtelenné teszi. A mi esetünkben bizonyos az, hogy a nyomdatulajdonos a rágalmazó cikkek megírásában, nyomtatásában és terjesztésében szándékosan közre nem működött, s igy mint tettes nem szerepelhet. Legfeljebb a köteles figyelem és gondosság elmulasztása miatt érhetné őt felelősség, de azt nem állithatni, hogy ő ezen mulasztása által a rágalmazás elkövetését szándékosan előmozdította, vagy megkönnyítette volna. És pedig azért nem, mert a köteles figyelem és gondosság elmulasztása culposus cselekmény, culposus bűnsegéd pedig nem létezik. A részességhez a büntető jogtudomány határozott elvei szerint dolus kívántatik meg. A köteles figyelemnek és gondosságnak elmulasztása lehet önmagában véve büntetendő cselekmény, de ekkor is önálló delictumot képez, a mely a rágalmazó cikk közzétételétől különbözik, s egészen más elbírálás alá esik. A B. T. K. 115. azonban határozottan valamely bűntett vagy vétség elkövetésénél közreműködőkről szól, sőt nagyobb v ilágosság kedvéért zárjelben még a tetteseket és részeseket külön is felemlíti, s minthogy a kiadótulajdonos, nyomdász ily tettesnek vagy részesnek nem tekinthető, nem habozunk abbeli meggyőződésünknek kifejezést adni, hogy sem magánvádlóknak nem volt kötelessége ellene is indítványt tenni, sem pedig a többi közreműködők ellen megtett indítvány nem volt a kiadótulajdonosra hivatalból kiterjesztendő, s igy magánvádlók semmi mulasztást el nem követvén, vádjogukról le nem mondhattak, s ez okból az eljárás nem lett volna az indítványba foglalt szerzők ellen megszüntetendő. A magyar házassági jog nemzetközi vonatkozású rendelkezései. Irta : TÓTH GÁSPÁR budapesti ügyvéd. I. Az egységes magyar házassági jog megalkotásának egyik nyíltan kifejezett célja az volt, hogy megszűnjenek azo'< a bonyodalmak, melyek a külföldön kötött házasságok érvényességének elbírálása körül felmerültek.*) E bonyodalmak kutforrását abban a visszásságban találhatjuk fel, mely szerint bíróságaink a kötés érvényességének megbirálásánál soha sem vették figyelembe a kötés helyén és idején fenállott törvényeket: ellenben a bírósági illetékességet szigorúan a lakóhely szerint állapították meg; még pedig a polgári bíróságok előtt az 1868. L1V. t.-c. 36. §-a értelmében az utolsó együtt lakásnak, a szentszékek előtt pedig alperes lakásának bírósága volt illetékes, tekintet nélkül arra, váljon a házasfelek magyar honosok-e vagy külföldiek. — Viszont aztán külföldön is, különösen Ausztriában szintén ítélkeztek a bíróságok az ott lakó magyar honosak házassági pereiben. — A mi bíróságaink természetesen az itt érvényes törvények alapján, az ottani bíróságok az ő törvényeik alapján jártak el és ítéltek. Az itt érvényben volt felekezeti házassági jogok értelmében keresztény és nem keresztény között házasság egyáltalán nem állhatott fen; ha tehát ily személyek külföldön házasságot kötöttek, biztosan számíthattak arra, hogy e kötésük itt házasságnak tekintetni nem fog. — Megtörténhetett, hogy a házasfelek külföldön polgári módon érvényes házasságra léptek és ennek megtörténte után Magyarországba költözvén, itt házasságban élőknek nem tekintettek és ha e személyek magyarok voltak, vagy magyar honosságot szereztek, itt szabadon köthettek uj házasságot, mert a mi törvényeink szerint az ö polgári kötésük nem volt házasság. H a cél a bonyodalmak megszüntetése volt, ez okszerűen csak ugy lehetett elérhető, ha megszűnik a forrás, melyből a bonyodalmak eredtek. Minthogy a felekezeti jogok érvényének fentartása már eleve útját vágta volna a bonyodalmak megszűnésének, mert a katholikus intransigens álláspont a kötés érvényességére nézve a locus regit actum elvét perhorreskálja, ezen elv elfogadása nélkül pedig a házassági jog nemzetközi vonatkozó rendelkezéseit okszerűen és célszerűen megállapítani nem lehetett: ennélfogva csakis az az egy ut volt választható, melyet a törvény igen helyesen választott, t. i. a felekezeti házassági jogok mellőzésével az állami házassági jog megalkotása. *) Általános indokolás 58—60 lap. A különböző felekezeti jogok helyébe tehát a házasságnak állami törvény által való szabályozása lép, melylyel összhangba hozható a jogegyenlőség követelményeként az is, hogy a vallás megszűnik házassági akadály lenni és a nemzetközi érintkezésben érvényesülhet az az általános jogszabály is, mely szerint a jogi ügyletek megkötésének érvényességét általán a kötés helyén és idején fenálló jogszabályok alapján kell elbírálni. Házassági jogunk VII. fejezete öleli fel e kérdést ^ a maga egészében; itt találjuk meg szabályozását annak, miként kell a házasságkötésnél eljárni, ha külföldiek Magyarországon, ha magyarok külföldön kötnek házasságot, és itt találjuk a magyar bíróságoknak ily házasságok feletti hatáskörének megállapítását is. Korunk egyik jellemző sajátsága, hogy a forgalom könnyűsége eltünteti a távolságot; a jólét utáni törekvés mozgásba hozza az egyes államoknak mobil elemeit, azokat a lakóit, akik sorsukkal megelégedve nem levén, jobb állapotokat és ennek következtében jobb hazát keresnek, minek következtében aztán, a ki és bevándorlás mind nagyobb mérveket ölt. — Ez a körülmény teszi nyomósakká a házassági jog VII. fejezetének rendelkezéseit, ebben rejlik azok gyakorlati fontossága.Midőn tehát házassági jogunk nemzetközi vonatkozású rendelkezéseit tárgyalom, ezt első sorban gyakorlati szempontból teszem, és csak mellékesen fogok azzal a kérdéssel is foglalkozni, kiclégitők-e házassági törvényünknek a nemzetközi házassági jogot felölelő szabályai ? Mielőtt azonban a VII. fejezet egyes §-ait megbeszélés tárgyává tenném, felemlitendőnek tartom a törvény 29. és 31. §-át, melyekben a területenkívüliség joga nyer szabályozást. A 29. §. szerint: «A házasságot polgári tisztviselő előtt kell megkötni* s ily polgári tisztviselő a §. e) pontja értelmében az osztrák-magyar monarchia diplomáciai képviselője, consula és ezek helyettese is, a magyar kormánytól nyert meghatalmazás korlátain belül. E polgári tisztviselők a házasságkötésnél csakis a hivatalos hatóságuk alá tartozó területen járhatnak el. Hatósági területük valamely külföldi állam, esetleg valamely külföldi államnak egy bizonyos meghatározott területe. Annak dacára azonban, hogy e tisztviselők működési területe a külföldön van, az előttük kötött házasság olyannak tekintendő, mintha azt Magyarországon kötötték volna. (31. §.) A törvényben előirt feltételek, melyek alatt az ily módon kötött házasság törvényesnek tekintendő, következők : a) a magyar kormány felhatalmazása, mely a diplomáciai képviselőt vagy consult a házasságkötésnél való közbenjárásra följogosítja; b) hogy a vőlegény magyar állampolgár legyen. (31. §.) Ha a vőlegény is, menyasszony is magyar állampolgár, akkor a házasságkötés ugyanazon anyagi és alaki jogszabályok megtartása mellett jő létre, melyek Magyarországon is ily személyek házasságának megkötésénél szem előtt tartandók. Ha csak a vőlegény magyar állampolgár, a menyasszonyra nézve azon szabályok irányadók, melyek Magyarországon is ily személyek házasságának megkötésénél követendők, s a melyekről majd később részletesen szólok. Ha azonban csak a menyasszony magyar, vagy ha ;asságot kötő személyek mindketteje külföldi: akkor a tt .etenkivüliség joga meg nem állapitható, miért is a diplomáciai képviselő vagy consul ily személyek házasságkötésénél közreműködni nem jogosult. A magyar házassági jog érvényességi területének meghatározásánál figyelembe kell még vennünk Horvátországot és ennek Magyarországhoz való viszonyát is. Tudjuk, hogy Horvátország a XI. században Magyarországgal egyesült, és azóta ezzel együtt egy államot képez; a XVI. és XVII. század alatt tartott török uralom ezen együvé tartozást tényleg ugyan igen, de jogilag nem alterálta és a karlovitzi béke (1699-) helyreállította az előbbi állapotot,mit az 1868. évi XXX. t.-c. 1. §-a akként fejez ki: hogy Magyarország s Horvát-Szlavón- és Lalmátországok egy és ugyanazon állami közösséget képeznek, mind az ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok mind más országok irányában. Az együvétartozás dacára meghonosodott autonómiát pedig ugyanezen törvény 47. és 48. §-a akként szabályozza, hogy mindazon tárgyakra, melyek a közös országgyűlésnek és a központi kormánynak fentartva nincsenek, Horvát-Szlavon és Dalmátországokat teljes önkormányzati jog illeti. Ezen önkormányzati jog pedig mind törvényhozási, mind kormányzati tekintetben kiterjed azon országok beligazgatási, vallási és közoktatási ügyeire és az igazságügyre, ideértve a tengerészeti jog kiszolgáltatásán kivül a törvénykezést is minden fokozatán. Habár tehát Magyarország és Horvátország egy állam, habár a magyar korona összes országaiban az állampolgárság egy és ugyanaz (1879. L. t.-c. 1. §.) mindazonáltal az autonómia körébe eső viszonyok Horvátországban is akként alakulhatnak és alakulnak is, mint bármely más külföldi államban. Az igazságügyi autonómia révén ily különlegesen alakulhalnak a horvátországi községi illetőségű magyar állampolgároknak összes magánjogi viszonyaik, melyek közé a személyi állapotra vonatkozó viszonyok is tartozván, Horvát-Szlavonországok területére a magyar házassági jog érvénye ki nem terjedhet.