A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 18. szám - A királyi Curia sajtóügyi gyakorlatából

138 A JOG Ellenvetésül, s a kúriai álláspont igazolásául azt hozhatná fel valaki, hogy a commissiv és omissiv cselekvények criminalistikai szempontból azonos tekintetek alá esnek, s ép ezért, mivel a két csoport között a büntető jogtudománynak a határt megvonni eddigelé nem sikerült, azért mondja a B. T. K. 1. §» «büntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez . . .> Ámde nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy a büntető jogtudomány csak akkor vonja a commissiv és omissiv cselekményeket egy fogalom alá, a mikor meg van bennök a legfőbb criminalistikai kellék: a dolus malus, a gonosz szándék. A mi esetünkben az indítványnak a nyomdatulajdonos elleni elő nem terjesztése semmi actiot, semmi ténykedést nem tételez fel. Sőt még csak mulasztást sem, legalább a büntetőjog értelmében vett mulasztást nem, mert az indítvány elő nem terjesztése nem volt magánvádlónak kötelessége, csak joga, a melylyel ő tetszése szerint élt vagy nem élt. Mindezekből látható, hogy a vád elő nem terjesztése és annak visszavonása egymástól teljesen különböző fogalmak, s még a büntetés megszűnésére nézve sem synonimok, mert abban az esetben, ha a magánvádló nem tett indítványt az összes közreműködők, hanem csak azok némelyike ellen, ez okból miga büntető eljárás elől a mellőzött sem szabadul meg, mert az reá a B. T. K 115. §. értelmében hivatalból fog kiterjesztetni: addig az előterjesztett indítvány visszavonásának positiv és elmaradhatlan következménye — természetesen csak a kizárólag magánvádra üldözendő delictumoknál — a büntető eljárás azonnali megszüntetése. Minő lényeges és fogalmi különbség van tehát az indítvány elő nem terjesztése és annak visszavonása közt, és pedig ép a büntetés megszűnésére nézve is ! A curiai határozatban van még egy passus, a mely a criminalistát méltó csodálkozásra ragadja. Azt mondja ugyanis, hogy mivel az eljárást a kiadótulajdonos ellen a vizsgálóbíró nem terjesztette ki, «sőt eme mulasztást magánvádlók elfogadva vádlevelüket is, csak a közreműködők ellen adták be, mi által a kiadótulajdonos elleni vádjogukról lemondottak.* Ebből a mondatból per argumentum a contrario azt lehet következtetni, hogy abban az esetben, ha magánvádló vádlevelét a kiadótulajdonosra is kiterjesztette volna, ekkor az ellenkezője következik be annak, a mi a konkrét esetben bekövetkezett: a birósáe nemcsak hogy nem szünteti meg a büntető eljárást a többi 'llen, de sőt inkább elrendelte volna azt még a kiadóulaj i ellen is. Mi legalább az idézett kijelentésnek más értelmet tulajdonítani képesek nem vagyunk. Ha valaki más értelmet tud abból kimagyarázni, szívesen meghajlunk előtte, de addig nem tudunk a szorongó érzésnek egy nemétől szabadulni, mikor arra gondolunk, hogy a királyi Curia, ez a nagytekintélyű jogászcollegium, Ítéletében egy jogi képtelenséget deklarál. Avagy nem jogi képtelenség azt állítani, hogy akkor, a midőn a rágalmazó nyilatkozatok utolsója 1895 augusztus 12-én lett sajtó utján közzé téve, s magánvádlók arról legkésőbb a következő napon már tudomást szereztek, s midőn a rágalmazó újságcikkek szerzői és a lap kiadótulajdonosa előttük már korábban ósmeretesek volI tak az 1896. évi június végén benyújtott vádiratban meg az eredményre való kilátással emelhettek volna magánvadat a kiadótulajdonos ellen? . .. Avagy talán nincs-e már többe érvényben a B. i. K. 11<5. g. mely határozottan megmondja, hogy: «a magánfél indítványa azon naptól számított 3 hó alatt terjesztendő elő, a mely napon az elkövetett bűntett vagy vétség és annak elkövetője az indítványra jogosítottnak tudomására jutott . . . »? így tehát világos, hogy magánvádlók az 189;>. evi augusztus havában elkövetett rágalmazásért, minthogy előttük a vétség elkövetői és a laptulajdonos személye is ugyanazon időben márisme] rétesek voltak, nem tehettek volna eredménnyel kecsegtető indítványt a kiadótulajdonos ellen, kinek cége minden lappéldányon rajta volt, 1896 évi június havában, tehát 10 hó múlva. A király Curia határozata még azt a kijelentést is tartalmazza, hogy magánvádlók: «vádlcvelüket is csak a többi közremüködőellen adták be, miáltal akiadótulajdonos elleni vádjogukról lemondottak*. Azt hisszük, hogy ez a kijelentés ismét ellenkezik a törvénnyel. A B. T. K. 115. §. ugyanis ép az ellenkezőjét tartalmazza annak, mint a mit a kir. Curia dekretál. A törvény azt mondja, hogy: «ha a bűnvádi eljárás valamennyi ellen csak a magánfél indítványára indítható meg: az indítványnak előterjesztése azok egyike ellen, az eljárásnak megindítását valamennyi ellen maga után vonja.» E szerint magánvádlók nem hogy lemondtak volna a kiadótulajdonos elleni vádjogukról, de sőt bizva a törvényben, várták, hogy az eljárás erre is hivatalból kiterjesztessék De menjünk tovább és lássuk, hogy mennyiben felel meg a kúriai határozat indokolása a részesség tanának a melyet a magyar büntető-törvénykönyv elfogadott? Tudjuk, hogy az Erdélyben érvényes sajtórendtartás (1852. május 27-én kelt császári pátens) 34. §-a a sajtó utján elkövetett delictumokra nézve az 1848 : XVIII. t.-c.-el ellentétben az együttes felelősséget állapítja meg, s következő intézkedéseket tartalmaz: «a büntetésre méltó nyomtatvány szerkesztésénél, nyomtatásánál vagy terjesztésénél közremunkáló személyek a büntetésre méltó tartalomért egyidejűleg felelősek, és a köteles figyelem és gondosság elmulasztása miatt az alább következő határozatok szerint büntetendők és pedig: a) a szerkesztő, forditó vagy kiadó; b) a lapon megnevezett mindegyik szerkesztő; c) a kiadótulajdonos.» Ezek a pontok azok, melyekre a jelen értekezés tárgyát I képező curiai határozat hivatkozik, s minthogy a sajtórendtartás a fenntebbiek szerint a sajtóvétségekért a szerzőt, fordítót, szerj kesztőt és kiadótulajdonost együttes felelősséggel sújtja, a curiai | határozat ezekből a személyekből tettes társakat, vagy bünsegé| deket csinált. A B. T. K. 69. §. szerint bűnsegéd az «a ki a bűntett vagy vétség elkövetését szándékosan előmozdítja vagy könnyíti.A 70. §. szerint pedig: TÁRCA. A cigány klarinétos Irta : EISERTH ISTVÁN, kir. ügyész Lőcsén. Még a nyolcvanas évek első felében történt, hogy N S . . . .-ban az ottani kis boltos kárára éjnek idején akként követtek el lopást, hogy a tettesek a zárt ajtót kifeszítették s így a boltba behatolva, onnét különféle, vagy 25—30 frt összértékű ingókat s egyebek között szivart is elidegenítettek. A csendőrség nyomozott s miután a tettes kilétére utaló biztos támpontja nem volt, összefogdosta az ottani cigánytelep három, lopás miatt ismételten büntetve volt s felette gyanús emberét, a kiket a fennforgó gyanuokok alapján s kivált azért, mert alibijüket igazolni nem tudtak — az a i törvényszékhez kisérte be. A vizsgálatnak gyors megejtése után a fogva tartott terheltek vád alá helyeztettek s a végtárgyalás megejtetett, melynek során a súlyosabbnál súlyosabb gyanuokok egész halmaza gyűlt ugyan össze a terheltek ellen; tagadásukkal szemben azonban a kir. ügyészség a bűnösség megállapithatására a kellő bizonyítékot helyreállítva nem találván, vádját elejtette. A kir. törvényszék ennek dacára lopás büntette miatt 2—2 évi fegvházra Ítélte a három cigányt. Én, ki akkor mint újdonsült alügyész ezen ügyben a vádhatóságot képviseltem, nem tudtam mire magyarázni a marasztaló Ítéletet s elpalástolva zavaromat, vártam a kifejlendőket. Megértettétek-e az Ítéletet? — Fejenként két évi fegyházra itélt benneteket a törvényszék, mert tagadástok ellenére is bizonyítottnak látja, hogy a boltost ti hárman loptátok meg, stb. szól a végtárgyaló elnök. ^ " És íme milyen nagy volt a meglepetésem, mert megnyugszunk kérem alásan volt a válasz, de csak akkor, ha Pista a klarinétos is be lesz csukva, mert a lopásbanő is részt vett, ő mászott be elsönekaboltba s avirginia szivart mind ő maga dugta el. Denique, miután a vádlottak az ítélet kihirdetése után töredelmes vallomást tettek, elejtett vádam dacára vádolnom kellett a napok múlva bekísért negyedik cigányt, s annak idején, miután az ügy még a megfelelő procedúrán keresztül ment, mind a négyen bekerültek a fegyházba. Bevallom, resteltem a dolgot, de a referens megnyugtatott, kijelentvén előttem, hogy bizony nézetem szerint is', a felső bíróság felmentette volna a cigányokat, de ő mint ottani régi praktikus már igen jól ismeri a n . . . . s . . . i cigányok tempóját stb. Hónapok múlva egy régebbi, de csak később feljelentett lopás miatt cigányjaimmal megint a törvényszék termeiben találkoztam. A bíróság súlyosabb összbüntetést szabott rájuk; sírtak alkudoztak, s esküdöztek, hogy ha elengedünk valamit a büntetésből, sohasem lopnak többé. És mi történt ez alatt ? A keservesen zokogó klarinétos megpillantván a biró ujdonat uj szopós kájából kandikáló szivart, oda sompolyog közelebb az ablakhoz, s oly ügyességgel lopja el a szivart szopókástól, hogy egyikünk sem vette észre, pedig a lopást 2—3 lépésnyi távolságra ép szemünk előtt követte el a gézengúz cigányja, a ki e miatti felelősségre való vonatása alkalmával azt hozta fel mentségül, hogy a nagy büntetés miatt ebben a kis tajték szopókában és szivarban keresett vigasztalást. Azt ma is állítom, hogy a cigányokat a bizonyítási eljárás szolgáltatta adatok alapján tagadásuk ellenére elitélni nem lehetett volna, s magát az érdekes rég mull időkből való esetet anélkül, hogy az ezen ügyben működött bíróság vagy ügyészség álláspontjának helyességét, esetleg kevésbé helyes voltát kritizálni akarnám -- csak azért közlöm itt: mert az ilyesvalami vajmi ritkán fordul mar ma elő, és mert reménylem, hogy e sorok olvasójának az arcán mosolyt csalok ki; ha ez sikerül nekem, igazán orulni fogok. &