A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 8. szám - A tanuhallgatás a rendes eljárásban

60 A JOG ez a cselekménynek közvetlen eredménye, hatása, az általa a külvilágban előidézett változás. Az alanyi és a tárgyi elem oly szorosan függnek össze, annyira elválaszthatlanok egymástól, mint az éremnek két oldala. Mert a cselekménynek fogalma elválaszthatlan a causalitás fogalmától; mert emberi cselekmény és emberi causalitás azonos fogalmak. De a cselekmény materialitására súlyt helyező felfogás félreismeri a büntetőjognak lényegét. Az első érv a cselekmény bölcsészeti fogalmán alapszik, ez utóbbi tisztán jogi érv és azért annál fontosabb. A büntetőjognak célja és feladata a jogrendnek védelme. A büntetőjogot azért áz emberi magatartás csak annyiban érdekli, a mennyiben a jogrendet sérti vagy veszélyezteti; v. arra alkalmas. A miből következik, hogy az emberi magatartás nem önmagáért, hanem valóságos effectiv vagy lehetőleges potentialis cáuzalitásánál fogva bir büntetőjogi jelentőséggel.Péter Pálnak fejére célozva süti el pisztolyát. Az eredményhez képest bevégzett vagy megkisérlett szándékos emberölésért fog felelni. De ugyanaz a materialis cselekmény, a pisztolyt tartó karnak felemelése; a célzás a ravasz megnyomása büntetőjogilag közömbös, ha a pisztoly nem volt megtöltve; s megtöltött pisztoly esetében is közömbös lenne, ha az emberi test oly anyagból volna, a melyről a golyó károkozás nélkül visszapattan, mint p. a falra hányt borsó. Büntetőjogilag tehát nem a materialis cselekmény lényeges, hanem annak Kauzalitása; s ha ez igy van, akkor ha egy lövés két embernek haláláokozta, nem lehet belátni, miért ne büntetnék a tettest, ki tényleg két embert megölt, kétrendbeli szándékos emberölésért, feltéve természetesen, hogy mindakét embernek megölését előre látta, s akarta; vagy egy rendbeli szándékos a egy rendbeli gondatlanságból okozott emberölésért, ha a tettes csak az egyik embernek halálát látta előre és akarta, de kellő gondosság mellett a másiknak halálát is előreláthatta volna; vagy végre gondatlanság által okozott kétrendbeli emberölésért, ha a tettes egyiknek halálát sem látta előre, de kellő gondosság melett mindkét eredményt előre láthatta. Ha a tettes az eredmények egyikét, vagy mindakét eredményt sem előre nem látta sem előre nem láthatta, akkor az előre nem látott és előre sem láthatott eredmény természetesen be nem számitható, mert fennforog ugyan e beszámításnak egyik feltétele: a cauzalitás, de hiányzik annak másik feltétele: a bűnösség (szándék vagy gondatlanság). Hogy miért legyen ily esetben a tettes csak egy eredményért felelős, dacára annak, hogy több eredményt okozott, s dacára annak, hogy az okozott eredmények mindegyikére vonatkozólag őt bűnösség terheli, azt elfogadható módon még senkinek sem sikerült bebizonyítani, s nem is sikerülhet, mert büntetőjogi szempontból a cauzalitás a lényeges; a materialis cselekmény a cauzalitásnak csak közvetítője, vezetéke. Az elmélet, mely a cselekmény egysége által az anyagi bűnhalmazatot kizártnak tekinti, abból a látszólag helyes elvből indul ki, hogy minden bűntetthez két elem szükséges ; materialis elem (a cselekmény) és morális elem (bűnösség ; szándék vagy gondatlanság), cselekmény-egység esetében bűnhalmazatról ennek folytán nem lehet szó azért, mert a morális elemek többsége fenforog ugyan (a szándék p. o. több ember megölésére irányult), de materialis elem csak egy van ; ha tehát ezt az egyik bűntettnek megalakítására egészben felhasználtuk, több büntettet nem construálhatunk, mert nincs több materialis elemünk. Ugyanazt a materialis elemet pedig több bűntett megalakítására nem fordíthatjuk, mert egy cselekményt csak egyszer lehet beszámítani. A látszólag plausibilis érvelésnek az a hibája, hogy a büntetőjogilag közömbös subjectiv magatartást összetéveszti a büntetőjogban egyedül irányadó causalitással. Az alany magatartása a causalitás közvetítője, s hogy egy magatartás több causalitást közvetíthet az kétségtelen. Bizonyítéka az eredménytöbbség. A helyes tétel tehát nem az, hogy a materialis egység az anyagi halmazatot mindig kizárja, hanem a helyes tétel az, hogy: »A materialis egység az anyagi halmazatot soha sem zárja ki.* E két nézet között, a melyek közül az egyik egészen igaz, a másik egészen hamis, van egy középnézet, mely részben az egyiknek, részben a másiknak ad igazat, és azért szükségszerűen részben igaz, részben hamis. Ezzel a nézettelis röviden le kell számolnunk, és pedig annyival inkább, mert annak is akadnak még számbavehető hivei. E nézet szerint a materiális egység csak bizonyos esetekben kizárja az anyagi halmazatot, más esetekben nem zárja ki. Kizárja jelesül az u. n. »Concursus necessarius» nem zárja ki az u. n. <Concursus facultativus» eseteiben. Mi a különbség a kettő között ? Egy két példa előkészíti a feleletet. Concursus facultativus esetén két embernek meglövése egy lövéssel, gyújtogatás által elkövetett gyilkosság, hatóság elleni erőszakkal elkövetett testi sértés. Concursus necessarius klassikussá vált példája: a férjnél levő nővéren elkövetett erőszakos nemi közösülés. Mindkét rendű esetek közös jellemvonása az, hogy mindegyikben egy cselekvés in abstracto elkülönített több büntetendő tényálladékot létesített. A különbség ellenben a két eset között az, hogy amott a tettes szorítkozhatott volna csak egy embernek megölésére vagy megsértésére; a gyilkosságot nem szükségszerűen gyujtogatással, a hatóság elleni erőszakot nem szükségszerűen testi sértéssel kellett volna elkövetnie, míg emitt a tettes nem követhette el nővérén az erőszakos nemi közösülést a nélkül, hogy egyúttal vérfertőztetést és házasságtörést is el ne kövessen; vagyis amott a konkurráló büntettek in concreto elkülöníthetők, emitt in concreto elkülönithetlenek, azért a bűnhalmazat amott a tettes tetszésétől függ, facultativ; emitt szükségszerű necessarius. Ez a különbség kétségtelen. De ennek a különbségnek jogi hatást tulajdonítani nem lehet. Nem lehet jelesül elismerni azt, hogy a Concursus necessarius az anyagi bűnhalmazatot kizárja. Mindkét esetben jogsértő eredménytöbbség forog fenn; az embernek az eredményért való felelőssége kettőn fordul meg; azon, hogy azt okozta, s azon, hogy arra vonatkozólag őt bűnösség (szándék, gondolatlanság) terheli; mindkét esetben a felelősség mindkét feltétele egyaránt fennforog; a felelősség tehát mindkét esetben egyaránt meg van alapítva. A felelősséget nem zárhatja ki jelesül az, hogy a tettesnek, ha az egyik büntettet akarta, a többieket mint amattól elválaszthatlanokat szükségszerűen akarnia kellett. Ez nem oly kényszerhelyzet, mely a beszámítást kizárná. Buri és mások concursus necessarius esetében az anyagi halmazatnak kizárását a causalitás egységére és oszthatlanságára alapítják. Emitt azt mondják egy és oszthatlan a concursus facultativusnál több causalitás forog fenn. Ez nem egyéb mint a causalitás fogalmával űzött szójáték. A halmazat mindkét nemében vagy egy és oszthatlan vagy több a causalitás. Kétségtelen az utóbbi, mert a causalitások többségének csalhatatlan ismérve: az eredménytöbbség, mindkét esetben egyaránt fennforog. A felhozott példák egybevetéséből még azt a különbséget észlelhetjük, hogy az első a facultativ C. esetében materialis, a másik esetben immaterialis eredményekben testesült meg a jogsértés, de ez a kérdés megoldása szempontjából hasonlag közömbös, mert akár materialisak akár immaterialisak, mindkét esetben jogsértők az eredmények, mindkét esetben tehát egyaránt jogsértő eredménytöbbség forog fenn. A ki ebből a különbségből kifolyólag a C. necessariust enyhébb megítélésben akarná részesíteni, az azt állítaná, hogy az immaterialis javak feltétlenül kevesebbet érnek mint a materialisak. Pedig a családi vagy a házassági kötelék szentsége csak nem ér kevesebbet mint egy törött bögre. De az egész külömbség különben is csak látszólagos. A jogsértés maga, s a büntetőjogot csak ez érdekli, mindig immaterialis. A bűntettnek valóságos tárgya, — u. n. jogtárgya — soha sem az ember, vagy a dolog, hanem jog, tehát immaterialitás. A most tárgyalt közvetítő, középnézet alapul elfogadása mellett, a gondatlanság által okozott eredmény többség, mint a Concursus facultativus-nak esete anyagi halmazatot képez. Ez pedig gyakorlatilag ránk nézve azért bir kiváló fontossággal, mert a m. kir. Curia 28. sz. döntvényében ezt a közvetítő elméletet fogadta el és szentesitette. A megbeszélés tárgyátképező ítéletben tehát a Curia minden indokolás nélkül saját döntvényével ellentétbe helyezkedett. — Pedig ha a Döntvény alaki kötelező erővel bir, annak kötelező erejét csak ellenkező Döntvénnyel lehet megszüntetni. Mindaddig pedig, míg ez be nem következik, — a Döntvény érvényes. A tanú hallgatás a rendes eljárásban. Irta: Dr. DEUTSCH IGNÁC ügyvéd Kunszentmiklóson. A modern jogtudomány és ennek útmutatásai alapján az ujabb perrendek általában a legális bizonyítás mellőzésével a bíró szabad bizonyíték mérlegelése mellett foglalnak állást. S miután a biró a bizonyítékokat szabadon csak ugy mérlegelheti, ha a felekkel lehetőleg közvetlenül érintkezik, de különösen, ha az egyes bizonyítási eszközöket személyesen látta és illetve hallotta, ha az egyes bizonyitási okokat közvetlenül észlelte? a közvetlenség is mind inkább helyt foglalt a peres eljárásokban. Ujabb törvényeink a mi eljárásunkban is ezen végcél felé törekednek és különösen az uj sommás eljárásról szóló törvényünk: az 1893: XVIII. t.-c. jelent hatalmas lépést ezen irányában. Ezen végcélt szem előtt tartó intézkedései e törvénynek persze főleg a sommás eljárásban észlelhetők; néhány igen célszerű ujitást és változtatást hozott be azonban a rendes eljárásban is. Igen, ezen uj intézkedések a rendes eljárásban is igen célszerűek. Hasznosak azonban csak akkor lennének, ha agyakorlatban alkalmaznák is őket. Ez azonban — sajnos — igen gyakran nem történik meg. Általános volt már pl. a panasz az 1868: LIV. t.-cikknek a tanukkal való bizonyításra vonatkozó, páratlanul rideg szabályai miatt. A köznép körében példabeszéddé vált: Csak két tanú és felakasztanak. T. i. csak két tanú valljon ellened, legyenek azok bármi megbizhatlan firmák, a törvény annyi erőt ad vallomásuknak, hogy annak alapján nemcsak hogy elmarasztalnak, de még fel is akasztanak. Azt hiszem, hogy ez elég jellemző és nem kell perrendtartásunk e részbeni hibáit még külön commentálnom. Az uj sommás törvény nem is eszközölt sehol oly alapos változtatásokat, mint épen a perrendtartás negyedik címének a tanukról szóló IV. fejezetében. Egyik legnevezetesebb és jóformán az egész bizonyitási eljárásra legmélyrehatóbb ujitás az 1893. XVIII. t.-c. 64 §-ában kimondott szabad bizonyíték mérlegelés, melyet ezen törvény 215. §-a terjesztett ki a rendes eljárásra. Ennek a rendszernek csak következményét vonta le a törvényhozás, midőn a 217. §-ban kimondta azt is, hogy «a tanuk-