A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 48. szám - A csödtömeggondnokságról. 1. [r.]

A JOG 347 vett ingatlant nevére átirathassa. De kétségtelen másrészt az is, hogy a szavatosság általános elveit a tkvi ingatlan eladójára alkalmazni nem lehet, illetőleg hogy a tkvi ingatlan eladójának szavatossága a közönséges eladó szavatosságától különbözik. Az ingó eladója szavatossággal tartozik az iránt, hogy a tárgy vevőtől nem fog oly alapon elvétetni, mely az átruházást megelőzőleg keletkezik. A tkvi ingatlan eladója szavatosságának nem lehet ez a tartalma. Következik ez az eladás tárgyát képező dolog jogi természetéből. Az ingó dologra a tulajdonjog átadás által szereztetik meg, az ingatlanra bekeblezés által. Az ingó dologra vonatkozólag az átadást megelőzőleg szerezhetett valaki jogcímet, pl. a tulajdon megszerzésére, azért azt a vevőtől elperelheti. Az ingatlanra vonatkozólag, ha valaki szerzett is előbb jogcímet a tulajdon megszerzésére, azt a vevőtől vissza nem perelheti, mert egyedül irányadó: ki adta be előbb a bekeblezési kérvényt, illetőleg kinek a nevére íratott az ingatlan. Másrészt ott van a telekkönyv, melyből vevő az ingatlan helyzetére nézve mindenkor meggyőződést szerezhet, mig az ingó vevője ily helyzetben nincs. Ennél fogva az ingatlan eladója szavatosságának tartalma csak az lehet, hogy az ingatlan tulajdona vevő nevére kitüntethető legyen, vagyis hogy vevő a tulajdonjogot bekebleztethesse. Tehát felelős az ingatlan eladója az iránt, hogy vevő oly helyzetbe jusson, miként a tulajdonjogot a maga javára bekebleztethesse. Hogy mikor van vagy juthat vevő ily helyzetbe, hogy a tulajdonjogot a maga javára bekebleztetheti, az különböző lehet, de mihelyt vevő azon helyzetben van vagy juthat, hogy a tulajdonjogot a maga javára bekebleztetheti és azt be nem keblezteti, illetőleg mind ama szükséges lépéseket meg nem teszi és ennélfogva az ingatlan előle elvonatik, ezért az eladó már nem lehet felelős. A leggyakoribb eset az, midőn valaki oly ingatlant ad el, mely nem képezi tkvi tulajdonát és az ingatlan a tkvi tulajdonos ellen az átruházás után bekeblezett adósságok miatt árverésen eladatik. Ha ilyen esetben az eladó az átháramlást igazoló okiratokat a vevő rendelkezésére bocsátotta vagy bocsáthatta volna, vevő azonban ezen okiratok felhasználásával vagy nem tett intézkedést az átíratás iránt, vagy nem is követelte az okiratokat, mert a tkvet meg nem tekintvén azt hitte, hogy az ingatlan eladó tkvi tulajdonát képezi, az eladó szavatossággal nem tartozik. Az első esetben azért nem, mert hisz eladó oly helyzetbe juttatta vevőt, hogy az ingatlant nevére átírathatta volna; a második esetben pedig azért nem, mert vevő juthatott volna oly helyzetbe, hogy az ingatlant a nevére átírassa, de mulasztást követett el, az ingatlan helyzetére nézve a tkvből meggyőződést nem szerzett és ez alapon mindazon cselekvények megtételét, melyek s zükségesek, hogy a tulajdon a vevő nevére kitüntethető legyen,— és okiratok kiadását vevőtől nem követelte. Ugyanis az ingatlan eladójának szavatossága nem a forgalmi igazmondáson alapszik, mert erre szükség nincs az ingatlan eladásánál, pótolván ezt a tkv., hanem csak csak az ügyleti hűségen alapszik t. i. hogy mindazt teljesíteni tartozik eladó, a mire magát az ügyletben kötelezte, a jelen esetben a tulajdon átruházására; ennek a kötelezettségnek pedig eleget tesz, ha vevőt képes oly helyzetbe juttatni, hogy az ingatlant a nevére irathassa. Ily helyzetben pedig nemcsak akkor van a vevő, ha az ingatlan eladó nevén áll, hanem akkor is, ha nem áll ugyan eladó nevén, de birtokában van az átháramlást igazoló okiratoknak illetőleg azokat vevőnek átadta. Szerintem téves az a nézet, hogy vevő ily esetben a szavatosság alól nem menekül, mert tartozott volna az ingatlant a nevére íratni. Téves azért, mert egyáltalán nincs jogilag indokolva az, hogy vevőre az ingatlan tulajdona csak akkor volna kitüntethető, ha az ingatlan eladó nevén áll, akkor pedig nem, ha nem áll ugyan a nevén, de az átháramlást igazoló okiratok birtokában vannak. Az eladó szavatossága csak akkor állhat elő, ha vevő az átháramlást igazoló okiratokat eladótól követelte vagy egyáltalán őt felszólította, hogy tegye őt oly helyzetbe, miszerint az ingatlant nevére átirathassa és az eladó ennek meg nem felel vagy nem tud megfelelni. Ekkor eladó vétett az ügyleti hűség ellen, részéről culpa vagy dolus forog fenn. Az a felfogás, hogy a tkvön kivüli tulajdonos eladó a szavatosságtól csak akkor menekül, ha az ingatlant a nevére irattá és mely szerint azon körülmény, hogy vevő a tkvet megtekintette-e vagy sem és ennek folytán látván, hogy az ingatlan nem képezi tkvi tulajdonát eladónak, felszólitotta-e vagy sem az átháramlást igazoló okiratok kiadására vagy azon cselekmények tejesítésére, melyek folytán lehetséges, hogy a tulajdon vevő nevére kitüntethető legyen, — teljesen közömbös, s mely szerint a tkvnek vevő általi megtekintését supponálni kell, — a tkvi intézmény céljának és a mai kötelmi jog lényegének félreértésén alapul. A tkvi intézmény egyik célja az ingatlan eladójának, mint minden eladónak, a forgalmi igazmondáson alapuló szavatossága helyett vevőnek hathatósabb eszközt nyújtani, melylyel jogai jobban vannak megvédve, mert a szavatosság a gyakorlatban sokszor vevőre nézve illusoriussá válhatik, pl. az eladó teljes tönkre jutása esetében. Ennél fogva azt, hogy vevő megtekintette a tkvet, supponálni nem lehet, hanem az anyagi jogi dogmának követelnie kell, hogy a tkvet tekintse meg, ha pedig ezt nem teszi, ezen hanyagságának következményeit maga viselje, (oszt. ptkv. 443. §.). A másik érv pedig, hogy a tkv. megtekintését supponálván, nem tartozik vevő eladót felszólítani, miszerint helyezze oly helyzetbe, hogy a tulajdonjogot nevére kitüntethesse, — a mai kötelmi jog teljes félreértésén alapszik. Ugyanis a mai kötelmi jog a római kötelmi jogtól lényegesen különbözik. Minden kötelemnek két oldala van: a szolgáltatásra való kötelezettség és a szolgáltatás követelhetésének joga. A római kötelmi jogban a kötelem előbbi oldala, a szolgáltatásra való kötelezettség áll előtérben, ott az adóst mintegy a kötelem tárgyául fogták fel. A modern kötelmi jogban a kötelem másik oldala, a szolgáltatás követelhetésének joga lép előtérbe. Ennél fogva a hitelezőnek követelni kell és csak akkor esik adós mulasztásba. Az ingatlan vevője is tartozik az eladótól az adásvevési szerződés teljesítését követelni, a mely teljesítéshez az is tartozik, hogy vevőt oly helyzetbe juttassa, miszerint az ingatlant a nevére irathassa és csak ha ezen felszólításnak eladó nem tud vagy nem akar eleget tenni, követ el mulasztást, szegte meg az üzleti hűséget és áll elő szavatossága. Ennek helyességét egy a praxisomban előfordult példával akarom igazolni. Egy ingatlant többen egymásnak egymásután eladtak a nélkül, hogy az ingatlan egyszer is csak átíratott volna, mint a vidéken majdnem mindig történik. Az utolsó vevő 4 évig volt már birtokban, midőn az ingatlan a tkvi tulajdonos ellen utóbb végrehajtás utján bekeblezett követelés kielégítése végett árvetésen eladatott. Az átháramlást igazoló szerződések megvoltak és ha ezek elvesztek is volna, a tkvön kivüli eladók élnek, csupa tisztességes emberek, kik szívesen kiállítottak volna egy bekeblezési engedélyt, hogy az ingatlan vevőre átírható legyen. Most már azt hiszem, nem igazságos dolog, hogy a vevőnek hanyagságát, ki 4 éven át az ingatlan tkvét meg sem tekintette és semmi intézkedést nem tett, hogy az ingatlan nevére átirattassék, — az eladó szavatosságával fizesse meg. A birói gyakorlat is inkább ezen felfogást követi, ámbár vannak felsőbirósági határozatok, melyek szerint az oly szerződés, melylyel valaki nem a tkvi tulajdonát képező ingatlanát adja el, nem is teljesíthető és ennél fogva eladó szavatossága áll elő a nélkül, hogy a vevőnek eladót a szerződés teljesítésére fel kellett volna szólítania. Ez a felfogás azonban tarthatatlan, mert abból, hogy az ingatlan nem képezi eladó tkvi tulajdonát, még nem következik, hogy eladó a szerződést nem teljesíthetné, vagyis, hogy vevőt ne juttathatná oly helyzetbe, hogy az ingatlan nevére átirathassék. Ez a jogi theoria tartha tatlan már azért is, mert a reális élet követelményeit teljesen figyelmen kivül hagyja, a jog pedig a reális életben él, és nem azon kivül, s azt figyelmen kivül hagynia soha sem szabad. A csödtömeggondnokságról. X iOlvasva t. Papp biró urnák e lapokban (39. sz.) megjelent i cikkének cimét, nem hittem, hogy oly érdekes dolgokat találjak j benne és íme megcsalt a külső ruha; mert a tartalom igené rdekes! | Különösen érdekel bennünket és némi tekintetben meglátjuk, hogy j a birói karban miként gondolkodnak felőlünk, ügyvédek felől. Egynéhány csődöt magam is levezettem. Volt közte jó is, vagyis a melyben munkám tisztességesen lett díjazva; de volt j rossz is; sőt mondhatom, hogy olyan is akadt, a melyikre tényleg reá kellett fizetnem, — volt olyan csődöm is, a hol a bíróság csődválasztmány hiányában tömeggondnoki dijaimat 10 krjával állapitgatta meg, nagyon spórolt a hitelezők részére. Véleményem szerint 10 krral ügyvédi vagy tömeggondnoki munkát díjazni csakugyan nem lehet! Ezt mind csak azért adtam elő, hogy igazoljam azt miként én is szoktam tömeggondnokságokat kapni és miután mindenféle fajtából részesültem, tehát a felvetett kérdéshez elfogultság vádja nélkül szólhatok. Én saját szempontomból igen helyesnek tartom, ha egy ügyvéd az áltála vitt perre reá fizetni nem akar. A mai nap, a mikor minden költséget felperesi ügyvédnek kell előlegeznie; sőt az Ítéleti illetéket is rajta keresik, igen nagy vigyázat mellett is könnyen reá | lehet fizetni egyik vagy másik perre. Már most különösen a csődnél majdnem teljesen meg lehet állapítani, az előzmények ismerete mellett, hogy lehet-e csődvagyont csinálni vagy sem. Számtalan esetben az összes vagyont már a hitelezők egy része mind előzőleg lefoglaltatta. Kérdés hogy sikerülni fognak-e a megtámadási perek vagy sem; mert ha nem sikerül a megtámadási perek által csődvagyont csinálni — ugy bizony könnyen megeshetik, hogy a tömeggondok összes munkája kárba vész és e mellett még reá is fizethet; mert a kiadásai sem térülnek meg. A csődbíróság a csődöt csak akkor rendeli el, ha csődvagyon van? Ez tisztelem alássan csak theória; mert elrendeli biz azt ha vagyon nincs is, ha a fél maga kéri a csődöt; sőt akkor is ha az 1 örökösök, mondjuk az elhaltnak leszármazói kérik. Azt ugyan nem vizsgálja a bíróság, hogy maradt-e vagyon, vagy sem, — hanem meghozza a csődnyitó végzést és a boldog tömeggondnok méltán gondolkodhatik, hogy most mit tegyen csődjével, a mikor mindenki és igy ő is igen jól tudja, hogy a leszármazók csakis azért kérték meg a csődöt, hogy az elhalt apa hitelezői őket ne zaklathassák. Azt is jól tudja, hogy az apai vagyont, a mi tulajdonképen a tömeget képezhetné, még az apa életében elhordták, le és felül foglalták a hitelezők. Ezen eset fent forgásakor magam is a költségek biztosításáért folyamodtam; de ismét csak azt kell mondanom, hogy