A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 15. szám - Az örökösödési eljárás (1894: XVI . t.-c.)

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a «Jog» 15. számához. Köztörvényi ügyekben. A kir. Curia döntvényei (polgári ügyekben). 63. szám. Az egyházaknak ingatlan "vágjon szerzését tiltó, úgynevezett itoltkésről szóló törvények, nevezetesen az i4<)$: 55., 6$., — r; 647: i~. es it>. törvénycikkek hatályban vannak-e még? és ha igen. kiterjed e azoknak hatálya az önkormányzati joggá/ [autonómiával) biró egyhazakra r (3,941. P. 89 4. számhoz. 1 Határozat. Az egyházaknak, egyházi testületeknek s egyházi személyeknek ingatlan vagyon szerzését tiltó, u. n. holtkézröl szóló törvények, nevezetesen az 1498: 55. és 65., az 1647: 17. s az 1715: 16. törvénycikkek es különösen az ország erdélyi részeire vonatkozóan az Apr. Const. I. rész 1. címének 10., és I. rész 6. címének 2. cikke a változott viszonyoknál fogva elavulván, nincsenek hatályban. Indokok: Az 1647: 17- törvénycikk jóváhagyta I. Lajosnak 1351. évben II. András törvényének megerősítése alkalmával hozott törvényét, mely szerint világi birtokoknak egyházaik részére elidegenítése megtiltatott s ezzel kapcsolatosan megujittatott az 1498: 55. t.-c, miből nyilvánvaló, hogy a holtkézről szóló tiltó törvények eredete I. Lajos 1351. évi, II. András 1222. évi aranybulláját megerősitő végzeménye záradékának, az ősiségi intézmény alapját képező II. S-ára vezetendő vissza. A holtkézi törvényeknek az ősiségi intézménynyel közös forrásból eredete e törvényeknek s intézménynek szoros összefüggésére mutat; annál fogva nem szenved kétséget, hogy az említett törvények az ősiségi intézménynek védelmére és megerősítésére szolgáltak. De hogy a holtkézröl alkotott törvényeknek főcélja az ősiségi intézménynek s a korona háramlási jogának védelme volt, bizonyítja az 1542: 33. t.-c. is, melylyel a királyi és szabad városoknak nemesi birtokok szerzése, az ország szent koronája sérelmére levőnek nyilvánittatik azért, mert a községnek adományozott birtokok, örököseik soha ki nem halván, soha nem háromolhatnak a kir. ügyészre fiscusra); — valamint az ország erdélyi részére vonatkozóan az Apr. Const. L rész 1. címének 10. és I. rész 6. címének 2. cikke is, melyekben ingatlan javaknak az egyház vagy az egyházi rendhez tartozók számára szerzése, egyenesen mint a királyi jognak vagy valamely törvényes örökösnek sérelmére levő tiltatik. Régebb joggyakorlatunk is a holtkézről szóló törvények főcéljául az ősiség s a királyi jog (jus regiumi megóvását tekintette, így pl. a 481. sz. döntvényben ide causis ad. invalidationem fassionum ex praejuducio 481 annak okául, hogy világi jószágok holt kezekbe ne jussanak, az mondatott ki, hogy ilyen jószágok a kir. ügyész ifiscus) örökösödése alól örökre el ne vonassanak. Ezekből következik, hogy az ősiség s a koronát régibb törvényeink szerint illetett háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a tényleges viszonyok, melyeknek védelme a holtkézi törvények alkotásának főindoka volt, a mi egyszersmind e törvényeknek hatálytalanná váltát is maga után vonja. Igaz ugyan, hogy a holtkézi törvények a kir. kincstár s a vérés jogközösségben levő családtagoknak várományi igényein s az ezekkel kapcsolatos állami érr1 ekeken felül annak a célnak is szolgáltak, hogy az egyházi és világi rend közt a vagyoni egyensúly biztosittassék; — e legislativ politikai indok azonban az 1848. évi törvények által teremtett uj helyzet, s a magyar törvényeknek 1861. évben történt visszaállítása után jelentőségét veszítvén, a holtkézi törvények intézménye viszonyaink átalakulásával fejlődött mai jogrendszerünkbe nem illik többé. Kétséget nem szenved, hogy a holtkézi törvények a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek birtokszerzését korlátozták; ellenben minden más, a törvényesen bevett vallásfelekezetekhez tartozó felekezet egyházainak, egyházi testületei- s egyházi személyeinek birtokszerzési képessége semmiféle korlátozásnak alávetve nem volt. Okszerűen fel nem tehető, hogy az 1847,8 évi törvényhozás az ugyanez évi XX. t.-c. 2. íj-ának azzal a nagy horderejű kijelentésével, hogy a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve, különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg, épen a katholikus egyházzal szemben a jogegyenlőség elvét megcsonkitani, s a bevett többi vallásfelekezeteket a birtokszerzés tekintetében nálánál nagyobb jogosítványokkal kívánta volna felruházni Budapest, 1896 április hó 12-én. E feltevés nyilt ellentétben állana az 1847/8-iki törvények szellemével s az akkori nagy átalakulásokból szükségképen tolyó jogfejlődéssel. És habár a most idézett törvény csak elvet jelentett ki, annak hatása már az absolut korszak alatt 1852. évben kibocsátott ősiségi nyiltparancsban is nyilvánult annyiban, amenynyiben az a katholikus egyházak, egyházi testületek- s egyházi személyekre nézve nem tett kivételt abban az irányban, hogy az ezeknek az 1715: 16. t.-c. 4. §-a alapján is kezén levő s a nyiltparáncs szerint többé ki nem váltható számos elzálogosított birtokok is teljes tulajdonukká válhattak; — sőt az ősiségi nyiltparancs 20. §-a minden kivétel nélkül kimondotta, hogy az, aki az ált. o. p. törvénykönyv hatályba lépte után végrehajtási árverés utján nemesi fekvő javakat vesz, az a megvett jószág teljes tulajdonát szerzi meg. Az ált. o. p. törvénykönyv hatályba léptetéséről szóló nyiltparancsok utalnak ugyan egész általánosságban a magánjogokat korlátozó külön szabályokra s ezeket, valamint az egyházközségeknek s ezek tagjainak öröklési képességére vonatkozó külön szabályokat is épségben hagyják; az absolut korszakban sem tétettek azonban megfelelő intézkedések arra, hogy a holtkézröl szóló törvényeknek minden irányban érvény szereztessék, a mint 1818-ig sem gondoskotakarról, hogy a jogsérelemből (ex praejudicioi indított kereset esetén kívül a holtkézi törvények ellenére történt szerzések hatályon kivül helyeztessenek. Sőt az 1853. és 1854. évben kibocsátott legfelsőbb úrbéri nyiltparancsok, valamint a korábban érvényben volt és a későbbi törvények folytán történt birtokszabályozások alkalmával is a vagyonosabb volt földesurak a katholikus plébánosoknak és plébániáknak számos helyen illetőségükön felül jelentékeny ingatlanokat juttattak a nélkül, hogy az ekként eszközlött szerzések jogi érvénye bármely oldalról is kénlés tárgyává tétetett volna. Az amortisationalis törvényeknek az 1855. évben kötött, de az ország törvényei közé be nem iktatott concordatum által eltörlésének ténye jogilag nem bírhatott ugyan megszüntető hatálylyal; a hazai törvényeknek 1861. évben történt visszaállításával azonban a holtkézi törvények a visszaállított élő törvények sorába tartozóknak még sem tekinthetők: mert, a mint ez már fentebb kifejtetett, az ősiség és a királyi jogból folyó háramlási jog eltörlésével megszűntek azok a viszonyok, melyeknek védelme ezeknek a törvényeknek főcélja volt; és mert a hatályban fenntartott ősiségi nyiltparancs, ingatlan javaknak a korábbi hazai jogunk szerint szokásban volt elzálogitását jövőre jogérvénytelennek nyilvánítván, a telekkönyvi jelzálogrendszer behozatalával az egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek is utalva lettek arra, hogy pénzeiket jelzálogi biztosíték mellett helyezzék el; már pedig a jelzálogszerzéshez való kétségbe vonhatatlan jogosultságuknak csak ugy van gyakorlati értéke, ha egyúttal azzal a jogositványnyal is birnak, hogy a jelzáloggal terhelt ingatlanokat végrehajtási elárvereztetésük esetén megvehessek, a miből nyilvánvaló, hogy a jelzálogszerzési képesség szoros összefüggésben áll az ingatlanok tulajdonának szerzéséhez való képességgel. Az ekként alakult helyzetnek a hatása alatt képződött, 1861 után a telekkönyvi hatóságoknak az a gyakorlata, mely szerint a katholikus egyházak, egyházi testületek s egyházi személyek részéről történt tulajdonszerzések alapján részükre a tulajdonjogot a legfelsőbb jóváhagyás igazolása nélkül is bekebeleztették. A felsőbb bíróságok részéről is helyesnek talált e gyakorlat alapján a katholikus egyházak, testületek és egyházi személyek a legfelsőbb jóváhagyás kieszközlése nélkül jelentékeny értékű ingatlanok telekkönyvi tulajdonosaivá váltak a nélkül, hogy ez ellen bármely oldalról is felszólalás történt volna; mely bevégzett tényekkel szemben e tulajdonszerzések érvényessége, az adott viszonyok közt, többé kérdés tárgyává sem tehető. Fordultak elő ugyan esetek, melyekben az illető egyházak s egyházi testületek a részükről kötött jelentékenyebb adásvételi jogügyletek legfelsőbb jóváhagyását kieszközölték; ennek azonban az érvényesség magánjogi kérdésének felvetése nélkül annyiban volt és jelenleg is annyiban van jelentősége, a mennyiben a jóváhagyás iránti kérelem a legfőbb kegyúri jogból, illetve az abban foglalt főfelügyeleti és ellenőrzési jogból folyó szempontokban találja indokát. Végül megjegyeztetik, hogy a jelen határozat csakis a holtkézről szóló törvényeken alapult szerzés-képességi hiány megszűnésére vonatkozván, ezzel némely szerzeteknek saját rendszabályaikból, vagy egyáltalában a befogadás közjogi hiányából folyó szerzési képtelensége nem érintetik.