A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 1. szám - Az egyházi esketésekhez szükséges kihirdetési bizonyitványok bélyegmentessége - A limito be nem tartása a bizományos által

A JO ségi körét az uj rendszer elveinek megfelelően széles alapokra terjesztette ki. A szóbeliség és közvetlenség rendszerén alapuló sommás eljárásban a pervezetés joga a bir ót illeti, a ki a felek által előállított peranyagot saját activ közreműködésével olyképen köteles tisztázni, hogy az anyagi igazság érvényre juthasson. E kötelességének pedig csak ugy felelhet meg, ha az ő intézkedési jogköre a felek cselevősége folytán túlságosan korlátozva nincs. A felek cselekményei a szóbeli tárgyaláson gyors, mondhatni rögtönös egymásutánban folynak le ; a cselekvés irányát maga a tárgyalás adja meg és a félnek a legtöbb esetben csak a tárgyalás során nyilik alkalma ellenfele kérelmei, nyilatkozatai és bizonyítékairól tudomást szerezni. Ezért nagyon természetes hogy a mulasztás itt könnyen elkövethető és igy az anyagi igazság kiderítése céljából okvetlenül szükséges, miszerint a mulasztások elhárítása a feleknek megkönnyítessék és hogy a bíróságnak joga legyen a mulasztást a tárgyalás folyamán hivatalból észlelni és ott, a hol az az eljárási szabályokba és a felek cselekvési szabadságába nem ütközik, a következmények elhárítása iránt külön kérelem nélkül is hivatalból intézkedni. A mulasztások között következményeire nézve legfontosabb az elsőtárgyalási, illetve aperfelvételi határnap elmulasztása, mely a praeclusión kívül a mulasztó félrenézve még azzal a hátrány nyal is jár, hogy ellene Ítélet hozható. Ezen — úgynevezett makacssági — Ítélet tekintetében rendes és sommás eljárásunk szabályai lényegileg egyezők, mert mind a két eljárás szerint csaiv a tárgyalás (vagyis rendes perekben a perfelvételi és sommás perekben az első tárgyalási határnap) teljes elmulasztása esetében hozható meg úgy felperes mint alperes ellen a makacssági ítélet, melynek célja az, hogy a megjelent fél a mulasztó fél elleni jogát további eljárás és érdemleges döntés nélkül érvényesíthesse. Egyezők az eljárási szabályok abban a tekintetetben is, hogy a mulasztó fél ellen a makacssági Ítélet csak annyiban hozható meg, a menynyiben a bíróság a megjelent fél előterjesztéseit az ő saját adataival és bizonyítékaival megerőtlenitve nem találja. A makacssági Ítélet meghozatalának anyagi feltételeire nézve tehát a két eljárás közötteltérés nincs és a további tárgyalások elmulasztása is mind a két eljárásban egyaránt azt eredményezi, hogy mind a két fél álláspontjának figyelembe vétele mellett contradictorius eljáráson alapuló érdemleges ítélet hozandó, melynek a korábbi tárgyalások eredményére és a szolgáltatott bizonyítékok mérlegelésére is kell terjednie mi a német birodalmi törvénynek a s z ó b e li e 1 j á r á s b a n elfogadott azon alapelvével szemben, mely szerint a mur lasztó fél ellen bármely tárgyalási határnapról való elmaradása esetén mindig makacs sági Ítélet hozandó, írásbeli eljárásunkban már évtizedek óta üdvösnek, bizonyult jelentékeny haladást képez. De annál nagyobbak az ellentétek a makacssági ítélet alaki feltételeit és az elmulasztott cselekmények következményeinek elhárítását illetőleg, melyekre nézve a sommás eljárásról szóló törvény szabatos és részletes rendelkezéseket tartalmaz. Miután az Írásbeli perben előállható mulasztásokat a két rendszer főelveive! kapcsolatban az előadottakkal kimeritehi törekedtem, legyen szabad most már a sommás eljárási törvény ide tartozó rendelkezése t tüzetesebben feltüntetni. sek. A polgári házasságkötésnél tehát az illetékszabályok kezdetben idézett intézkedése alkalmazásba nem jóhet. Felmerül most már a kérdés, vájjon a tárgyalt rendelkezés érvénye nem marad-e fenn továbbra is azokra a kihirdetési bizonyítványokra nézve, a melyek az egyházi esketéseknél megkívántatnak. Hogy a kérdésre helyes feleletet adhassunk, az azon időben fennállott körülményeket kell tekintetbe vennünk, a mikor az illetékszabályok többször idézett rendelkezése életbe léptettetett, abban az időben pedig- a házasságból eredő összes polgári és csaAz egyházi esketésekhez szükséges kihirdetési bizonyitványok bélyegmentessége. Irta : LAS1TZ PÁL. p.-ü.-ministeri titkár. Az illetéki díjjegyzék 60. tételének hatodik bekezdése szerint az esketéshez használt kihirdetési bizonyitványok annyiszor esnek 50 kros bélyegilleték alá, ahány házasulandó pár kihirdetését igazolják. Az illetékszabályoknak ez a rendelkezése kifejezetten sehol sincs hatályon kivül helyezve, s igy a betűszerinti értelmezés mellett most is érvényben állónak kellene tartani, azonban egyéni véleményem szerint az illetékszabályoknak ez az intézkedése ma már egészben érvényét vesztette. Az állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. t.-cikknek a polgári házasságkötés körül szükséges iratok bélyegmentességét kimondó 50. §-a a kihirdetési bizonyitványok bélyegmentessége iránt nem intézkedik, hanem csakis a házasságkötés céljából kiállított anyakönyvi kivonatot, beleegyezési nyilatkozatot, gyámhatósági jóváhagyást és ennek kinyerése végett beadott kérvényt és fölvett jegyzőkönyvet jelenti ki bélyegmentesnek. Ez a körülmény azonban szerintem csak abban találhatja magyarázatát, hogy az 1891. évi XXXIII. t.-c. 48. §-a értelmében a kihirdetésről, ha az nem csupán a házasság megkötésénél közreműködő anyakönyvvezető kerületében foganatosítandó, ez az anyakönyvvezető azoknak az anyakönyvvezetőknek részéről, a kik által a kihirdetés szintén teljesítendő, a megtörtént kihirdetésről hivatalból értesíttetik s igy a polgári házasság kötésénél a kihirdetésről bizonyítvány kiadásának szüksége nem forog fenn. Az anyakönyvvezetőknek egymás közötti hivatalos iratváltásai pedig az idézett 1894-. évi XXXIII. t.-c. 32. §-ának első bekezdése értelmében bélyegmenteelőtt szabályszerűen létrejött házasságkotéhelyzet azonban a házassági jogról szóló életbe lépte óta teljesen megváltozott, miuzdve a házasságból eredő összes polgári és a polgári hatóság elölt megkötött házasság ázi házasság csakis vallás tekintetben bir ládjogok az egyháza! sen alapultak. Ez ; j891. évi XXXI. t.-c tán ettől az időtől k családi jogok alapját képezi, mig az egy következményekkel. Az a körülmény pedig, hogy többször emiitett kihirdetési bizonyitványok bélyegkötelezettségének alapja nem az egyházi ténykedés, hanem az illetékszabályok 1. §-ából levonható elvekből kifolyólag az egyházi esketéseknek polgárjogi hatálya volt, kétséget kizárólag kitűnik abból, hogy az illetékszabályok, az illetéki díjjegyzék 60. tételének idézett rendelkezéseivel párhuzamosan oly rendelkezéseket is tartalmaznak, a melyek szerint a tisztán egyházi ténykedésekre s a tisztán egyházi kötelezettségek teljesítésére vonatkozó s csakis vallásfelekezeti célokra kiállított bizonylatok, a milyeneknek pedig ezután az egyházi kihirdetésről egyházi célra szükséges bizonylatok is tekintendők, bélyegmentesek. Ily intézkedéseket tartalmaznak az illetéki díjjegyzék 22 tételének g) hj és i) pontjai, továbbá 85. tételének 16. pontja, a mely pontok az utolsót kivéve csak egyes speciális esetekre vonatkoznak ugyan, de a mely speciális, de különösen a 85. tétel 1 6. pontjában foglalt általános intézkedések csakis arra a fentebb kifejezett elvre vezethetők vissza, hogy a hívőknek vagy az egyházi hatóságoknak oly ténykedéseire vonatkozó bizonylatok és kiadványok, amelyek tisztán a vallási kötelezettség és fegyelem keretébe tartoznak, s melyek semmiféle oly actussal kapcsolatban nincsenek, a mely a polgári jogot is érinti, kezdeitől fogva ki voltak véve a bélyegkötelezettség alul. Alimito be nem tartása a bizományos által. Irta: Dr. GARAI BENŐ bpesti ügyvéd Ezen cím alatt e lap egyik előző számában egy cikk jelent meg, melynek a keresk. törvényben különösen jártas irója arról panaszkodik, hogy most a ktkönyv 20 éves fennállása után oly ellentmondást fedezett fel abban, melyet teljesen képtelen akár jogászi, akár gyakorlati érvekkel megmagyarázni és melynek megmagyaráztatása végén hasztalanul kutatott a norinbergi protocollumokban, Goldschmiedt, Hahn, Grünhut s egyéb nagynevű szerzők munkáiban. Ellentmondás egy codificált törvényben ! Bizonyára súlyos vád, mely nemcsak megérdemli, de egyenesen követeli, hogy komoly megvitatás tárgyává tétessék. Egy codexben lehetnek célszerűtlen intézkedések, lehetnek impractikus rendelkezések, lehet benne olyan is, mely casuistikára ad alkalmat, de hogy egy codificált törvényben a 370. §. lerontsa egyenesen azt, a mit a 369. §. decretál, hogy a 369. §. megadjon valamely jogot, melyet a 370. §. rögtön ismét megtagad, az oly képtelenség, mely ha igaz volna, nem lenne 2-i óráig sem eltűrhető. Talán nem veszi rossz néven a cikkíró ur, ha vádját alaptalannak jelentve ki, annak kimutatására vállalkozom, nem ugyan a nürnbergi protocollumok, hanem a ratio legis alapján, hogy a ktk. 369. és 370. §-ai nincsenek egymással ellentmondásban, hogy a 370. §. nem vonja meg azt a jogot, melyet a 369. § ad és hogy a 370. nemcsak nem «szükségtelen, célszerűtlen és indokolatlan » és nem «áll útjában annak, hogy a megbízó törvényben gyökerező jogával korlátlanul élhessen*, hanem, hogy ellenkezőleg a 370. §. szükséges, célszerű és a gyakorlati élet követelményeivel nagyon is indokolt. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a német ktk. 362. §-a, mely a mi törvényeink 36 '. §. 2. bekezdésének, felel meg, emennél szabatosabb. Mig ugyanis a német ktk. 362. §-a a nem a megbízás értelmében eljáró bizományos ellenében első sorban a kártérítési kötelezettséget állapítja meg és csak másodsorban, subsidiariter adja meg a megbízónak azt a jogot, hogy az ügyletet, mint nem saját részére kötöttet visszautasítsa, addig a mi törvényeink első sorban a visszautasitási jogot emiitik és csak azután a kártérítési kötelezettséget. Nem hiszem azonban, hogy a meglevő szövegezés mellett is a 369. §. 2. bekezdését helyes hermeneutikával ugy lehessenmagyarázni, hogy a megbízó bármely esetben visszautasíthassa az ügyletet, ha a bizományos bármi tekintetben nem a megbízás értelmében járt el. Hogy a törvényhozónak nem lehetett intentiója ily értelmet tulajdonítani a 369. §. 2. bekezdésének, világos mindenekelőtt abból, hogy a kártérítési kötelezettséget «minden esetre» megállapítja, holott a visszautasitási jogot csak általánosságban emliti. Ha a törvényhozó a visszautasitási jogot a 369. § 2. bekezdésében minden esetre akarta volna kiterjeszteni, akkor