A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 1. szám - A mulasztás orvoslásának rendszere polgári perrendtartásunkban

A JOG 3 nélkül nem is voltak ilykép csoportosíthatók; minthogy továbbá a mulasztás következményeinek és az orvoslás rendszerének az érvényben levő két peres eljárás szempontjából való feltüntetésére és kapcsolatba hozatalára tudtommal ez ideig senki sem vállalkozott: azt hiszem, nem végezek felesleges munkát, ha az eljárási törvények alapelveit egymással szembe állítva, az Írásbeli és szóbeli perben előállható mulasztásokat némi rendszerbe foglalom és ha e közben az uj sommás eljárás vonatkozó szabályaira és a szóbeliség rendszerére különös figyelmet fordítok. Üe szerencsésnek érezném magamat, amennyiben igénytelen értekezésemmel egyes, még eléggé ki nem deritett kérdések tisztázásához némileg hozzájárulnom sikerülne és ha ennek folytán a polgári törvénykezés érdekeinek bármily csekély szolgálatot tehetnék. Az Írásbeli perben, hol a határidőket a felek cselekvése állapítja meg, a mulasztás sokkal ritkábban fordul elő, mint a szóbeli perben, mert az írásbeli eljárás rendszere hosszadalmas lefolyásával, a periratok elkészítésére, a határnapokon való megjelenésre és a felek megegyezéséhez képest többnyire tetszés szerint meghosszabbítható határidők betartása oly sok időt nyújt, hogy itt a mulasztás egy kis pontosság mellett könnyen elkerülhető. A tárgyalási elv alapján álló 1868. évi perrendtartás ennélfogva csakis a fél külön kérelmére lefolytatott külön eljárás következtében engedi meg a mulasztás orvoslását és az ilykép helyrehozható mulasztások számát oly szűkre szabja, hogy a törvény betűje szerint a rendes eljárásban voltaképen csakis a határnapok és határidők be nem tartásából, úgyszintén a tényállítások, nyilatkozatok és bizonyítékok előterjesztésének a törvényben előirt helyen és időben való elmulasztásából származó joghátrányok orvosolhatók. De az 1868. évi LIY. t.-c. a most megjelölt mulasztások következményeinek elhárítását is a lehető legszigorúbb feltételekhez kötötte, midőn az igazolást, az «el nem hárítható akadádályok- bizonyításától tette függővé, a vétlen mulasztás orvoslását, valamint a kellő időben elő nem terjesztett bizonyítékok utólagos igénybevételét és az ügyvédi mulasztás reparálását pedig csakis perújítás utján engedte meg. Ámde a tapasztalat csakhamar igazolta, hogy az 1868. évi perrendtartás — mely megalkotóinak szándéka szerint sem bírhat létjogosultsággal és csakis az akkori helyzet kényszerítő hatása alatt jött létre — mint ideiglenes alkotás sem volt fentartható. Az «cl nem hárítható akadályok* bizonyítása a legtöbb esetben lehetetlenné vált, vagy legalább is oly nehézségekbe ütközött, hogy a mulasztó fél az igazolástól gyakran elesett és csak költséges perújítással kereshetett orvoslást. Ezért a kifejlődött birói gyakorlat a törvény szigorát már kezdettől fogva lényegesen enyhítette, az elháríthatatlan akadályok helyett elégségesnek tartván annak a bizonyítását, hogy a mulasztás a fél hibáján kivül történt; utóbb pedig a törvényhozás is szükségesnek találta az igazolást novellaris uton szabályozni és elvképpen kimondani, hogy a vétlen mulasztás minden esetben igazoltnak veendő. így jöttek létre az 1881. évi LIX. t.-c. 61—73. §-ai, melyek közül a 61—Ii8. szakaszok az igazolás fogalmának meghatározása után az e tekintetben követendő eljárást és a 69—73. szakaszok a szintén módosult perujitási jogorvoslatot szabályozzák. t De a tárgyalási elv rideg fentartása ezenkívül a rendes perek eldöntésénél is, kivált az elsőfokú biró teljes passivitása miatt bizonyult hátrányosnak, mert az 1868. évi perrendtartás szigorú értelmezése minden oly perben, a hol a felek képviselői tényállásaikat és kérelmeiket szabatosan s világosan kifejteni elmulasztották, a birót arra kárhoztatta, hogy a joghátrány megállapítására és következményeinek kimondására volt kénytelen szorítkozni, holott a lényeges körülmény tekintetében felmerült kétely eloszlatása és annak alapján a vita érdemleges eldöntése sokszor egyszerű felvilágosítás következtében könnyen vált volna lehetővé. A törvényhozás ezt a visszás állapotot belátva, az első fokon itélő bíróságokat is feljogosította arra, hogy a feleknek ítélethozatal előtt a perrendtartási novella 17. g-a alapján elmulasztott nyilatkozataik megtételére és nevezetesen a ki nem deritett tényállás kifejtésére, valamint erre vonatkozó bizonyítékaik utólagos előterjesztésére a szükséghez képest és a rendes eljárás alapelveinek megsértése nélkül alkalmat nyújthassanak. A bíróságok azonban a nyomozó rendszer köréből átvett e jogukat nem gyakorolhatják oly terjedelemben, hogy ennek folytán a per vezetésére közvetlen befolyást nyerjenek s ezért a ftlek mulasztásainak elhárítását is csak annyiban segíthetik elő, a mennyiben a peranyag hiányos előterjesztése okából a jogvita alapos eldöntése végett egyes körülmények utólagos tisztába hozatalát okvetetlenül szükségesnek találják. Ha tehát nem forog fenn ok arra, hogy a pernek érdemleges eldöntése előtt a felek előadásaik és kérelmeik felvilágosítása végett meghallgattassanak, ha a bíróság a felek álláspontját az ügy érdemleges elbírálását gátló hiányok dacára megértette és a hiányos peranyag kiegészítése a felek kérelmeinek korlátai között nem lehetséges, úgyszintén ha a mulasztás oly természetű, mely az igazolási eljárás vagy a perújítás sz ibályai szerint csak a felek kérelmére orvosolható: akkor a bíróság a félnek elmulasztott cselekményei pótlására alkalmat nem nyújthat. A bíróság szükkörü nyomozási jogát ehhez képest nem terjesztheti ki, másrészről oly ténykörülmények tisztázására sem, melyek az írásbeli keresetben vagy a viszonkeresetben előadott kérelem keretén kivül esnek; intézkedési joga e tekintetben legfeljebb odáig terjedhet, hogy a nem egészen szabatosan szerkesztett kérelmek felvilágosítása végett rendelheti el a felek meghallgatását. Ha tehát a íél keresetének szerkesztése vagy kereseti kérelmének szövegezése alkalmával bármily csekély hibát vagy mulasztást követett el, mely az 1808. évi perrendtartásban nagyon is korlátolt kijavítással és a sommás eljárási törvénynek a rendes eljárásban s alkalmazandó 17. §-ában körülirt külső hiánypótlással helyre nem hozható, illetve helyre nem hozatott, úgyszintén, ha viszonkeresetét elleniratában elő nem adta és ellenfele annak későbbi előterjesztésébe bele nem egyezett, — mulasztásának elhárítása ugyanabban a perben teljesen lehetetlenné válik. Az előadottak szerint a bíróság csakis az igazolási eljárás megindítása folytán és az 1881. évi LIX. t.-c. 17 §-a alapján ta álhat módot arra, hogy a fél egyes mulasztásait az eljárás folyamán elháríthassa; ezenkívül az önképviseletre jogosított és szabályszerűen megidézett, illetve értesített félnek a rendes perben elmulasztott cselekményei az eljárás során egyáltalában nem orvosolhatók. Tagadhatatlan, hogy az Írásbeli eljárásnak a birói működési kör korlátoltságából származó hátrányai annál érezhetőbbek, a minél teljesebb a szóbeli per sikere és ezért igen természetes, miszerint a sommás eljárásról szóló törvény életbelépése óta az irásos per a szóbeli perhez mindinkább hozzá idomul; de az Írásbeli eljárásnak ezen mondhatni önkéntelen átalakulása csakis annyira terjedhet, a mennyire az a tárgyalási rendszer főelveinek szem elől tévesztése nélkül lehetséges és ezért a rendes bíróságok szabadabb irányú törekvése a két rendszer között fennálló korlátoknak csak némi tágulását eredményezheti, a nélkül, hogy a szóbeliség elve a rendes perbe átszivároghatna. És valóban nagyon nehéz azt a határvonalat helyesen megállapítani, a melyen belül, annak alapján, hogy a sommás eljárási törvényben megalkotott uj bizonyítási jogszabályok s egyes más eljárási szabályok a reny ^ des perekre is kiterjesztettek, a bíróság pervezetési joga az irás-j _ beli eljárásban az ügymenet megbolygatása nélkül érvényesülhetni Ez pedig a mai birói gyakorlat egyik leglényegesebb feladatát képezi, mert az igazságügyi kormánynak fokozott arányban megindult rendszeres törvényelőkészitési tevékenységétől sem várhatjuk azt, hogy a szóbeliségre és közvetlenségre alapított polgári törvénykezési eljárás már a közel jövőben az egész vonalon életbeléptethető legyen. A rendes perek felülbírálására hivatott felső bíróságok, hivatásuk magaslatára helyezkedve, dicsérendő buzgalommal azon igyekeznek, hogy a helyes birói meggyőződés megalkotása végett a peranyagba minél mélyebben behatolhassanak, a mi annyival szükségesebb, mert a sommás törvény életbeléptetése előtt letárgyalt rendes pereknek nagy részében (melyek elintézésénél ma már egy felvilágosodott szakember sem kívánhatja azt, hogy reájok nézve a törvény ama rendelkezése, melynél fogva azok a régi eljárás szabályai alapján folytatandók, szó és betű szerint alkalmaztassék) a felek képviselői több súlyt helyeztek az alakiságok betartására, mint az anyagi igazság kifejtésére és ezért a peranyag tisztázását sok esetben elmulasztották. A mennyiben ily perekben az első folyamodásu bíróság a mulasztások pótlásához a novella 17. §-a alapján hozzá nem járult, a felsőbíróság feloldó határozata feltétlenül indokolt intézkedés; csakhogy a felsőbíróságok egyébként méltánylást érdemlő törekvése néha a hivatkozott szakaszban körülirt elsőbirósági jogkör legszélesebb határait is túlhaladja 's ezzel a sommás felebbezési ügyek elintézésével amúgy is túlterhelt kir. törvényszékekre olykor nagyon terhes és eredménytelen munkát ró. Áll ez különösen akkor, midőn az alsóbiróság a per érdemleges eldönthetése reményében a tárgyalás és bizonyítás felvétel kiegészítését ismételve elrendelte, a felek képviselői pedig a felhívásnak meg nem felelvén, a pert elvégre is csupán a rendelkezésre álló adatok alapján alaki szempontból vagy egyes kérdések érdemleges elbírálása nélkül el kellett dönteni; valamint akkor is, ha a kérdés csak a sommás eljárási törvénynek valamely oly rendelkezése alapján lenne elbírálható, melynek alkalmazását a rendes per rendszere kizárja. Az elsőbirósági ítéletnek ily esetekben való feloldása a kir. törvényszékek ügymenetében valóságos megrázkodást idéz elő mert az alsóbiróságot idejének felesleges elforgácsolására és oly kisérletek megtételére kényszeríti, melyek többnyire eredménytelenek, melyek foganatosítására törvényes eszköz rendelkezésre nem áll, ha pedig kivételesen a várt eredményre vezetnek, a harmadfokú bi óság szigorú törvény alkalmazása folytán halomra dőlnek. Mindez azonban csak a kezdet nehézségét igazolja és nem renditheti meg a jogászközönségnek azt az erős meggyőződését, hogy a felső forumok bölcsesége e tekintetben az elválasztó vonalat mielőbb ki fogja jelölni. Az uj sommás eljárásról szóló törvény fentartotta ugyan a perrendtartási novellának az igazolási eljárást szabályozó rendelkezéseit és a mulasztás következményeképen fentartotta a praeclusio alkalmazását is; de a mulasztás megítélése tekintetében az előbbi perrendről sok tekintetben eltérő jogszabályokat alkotott, az igazolás esetein kivül előállítható mulasztások elhárítását nagyon jelentékenyen megkönnyítette és e végből a bíróságok tevékeny-