A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 11. szám - A német polgári törvénykönyv javaslata a magyar jogász - egyletben. A Jog tárcája

82 A JOG az elsőfokú bíróságnak végzését panaszlóknak felebbezése folytán vizsgálja felül, s hozzon érdemleges határozatot. A curiai végzés indokolásának lényege az, hogy felebbezök vádlottak ellen csalárd bukás büntette miatt emeltek panaszt, s ezt a panaszukat a felebbezésben is fenntartják; hogy a csalárd bukás büntette, a vétkes bukás vétségétől lényegesen eltérő minősítést képez; hogy végül bűnvádi eljárási gyakorlatunk szerint, a bármi tekintetben közvetlenül sértett feleket nem csak büntetendő cselekmény fenforgását, hanem a bűnösség megállapítását illetőleg is, az egész bűnvádi eljárás folyamán, a közvádlótól külön is megilleti a felebbezés. A közölt curiai végzés ez által a magánvádnak és pedig nem csak a pót magánvádnak, hanem a legújabb bűnvádi eljárási javaslatban s nézetem^ szerint helyesen mellőzött konkuráló magánvádnak intézményét akarja a lehető legtágabb keretben meghonosítani, sőt ezt az intézményt bűnvádi eljárási gyakorlatunk által ily terjedelemben jnár elfogadottnak jelenti ki. A végzés azért két irányban fontos: először a bírói gyakorlaton nyugvó törvénykezési eljárásunk fejlesztése, másodszor a most tényleg érvényes bírói gyakorlat szempontjából, vagyis alkalmazva a birói gyakorlatra a lexnek elnevezését, de lege ferenda és de lege lata szempontjából. Az első szempontból tekintettel arra, hogy a bűnvádi perrendtartásnak tervezete már, s ezúttal reménylhetőleg a siker kilátásával a parlament előtt fekszik, a már megállapodott gyakorlatnak ha mindjárt célszerű reformok s újítások által bolygatása időszerűtlennek látszhatnék. Sietek annak kijelentésével, hogy én ezt a nézetet feltétlenül legalább nem helyeselhetem. A kodifikált törvény közelségének reménye eltekintve attól, hogy ebben a reményben már ismételten csalódnunk kellett, — eljárásunknak valódi, szükséges, a modern bünper követelményeinek megfelelő reformokkal való gazdagítását nem akadályozhatja. Felismert, s talán sürgős orvoslást igénylő hiányokat arra való tekintettel orvoslás nélkül hagyni, hogy hiszen ma-holnap ugy is uj törvényünk lesz, nézetem szerint éppen nem volna helyeselhető. Bis dat qui cito dat. Sőt ellenkezőleg: a törvény közelsége a birói gyakorlat jogfejlesztő tevékenységének különösen hálás területet nyit, a törvényjavaslatban letett s előreláthatólag törvénynyé válandó elvek számára a talajnak kellő előkészítésében, s ez által az átmenet nehézségeinek elhárításában. A mi különösen a magánvádnak intézményét illeti, részemről ellene vagyok, itt bővebben ki nem fejthető okoknál fogva a konkuráló magánvádnak, a mely mig egyrészt az eljárást kellő ellenérték nélkül nehezíti, másrészt teljesen felesleges annak az elvnek elfogadása mellett, hogy a bíróság a minősítés s a büntetés kiszabása tekintetében a vádló indítványaitól független, a mely elvet a kormányjavaslat is elfogadott. De a mint ellene vagyok a konkuráló magánvádnak, ép oly híve vagyok a subsidiarius, a pótmagánvádnak, mely nézetem szerint az ügyészi monopóliummal járó bajoknak és veszélyeknek legbiztosabb remediuma és palládiuma, s a helyesen szervezett közvádnak nélkülözhetlen kiegészítése és koronája. A népvádról a popularis actioról nem szóllok. Egészséges s gyakorlati érzésünk mellett nem fenyeget bennünket ez az intézmény, a melyről a szabadelvüség fáradhatlan bajnoka Carrara azt mondá: «adjátok nekem a TiberiusokatésaGracchusokat, s én megadom nektek a népvádat»; s a melyből esetleges hivei legjobban s legkönyebben kiábrándulhatnak, ha a panaszosoknak eljárását a gyakorlatban megfigyelik. Rármennyire helyeslem is azonban a pót magánvád intézményét, s bármennyire szabadelvűén óhajtok is eljárni a magánvádló jogkörének meghatározásában, odáig már nem terjed a szabadelvüségem, hogy a magánvádlónak még a felebbezési jogot is megadjam. A közvád érdekeinek legmesszebb menő tekintetei TÁRCA. A német polgári törvénykönyv javaslata a magyar jogász-egyletben. \ A «Jog» t;'i roáj e\. Nagyszámú, előkelő jogászközönség előtt ismertette és birálta — a mint ezt utolsó számunkban jeleztük — mult hó 29-én este dr. Barna Ignác, a budapesti kereskedelmi akadémia jogtanára, a német javaslatot a magyar jogász-egylet teljes ülésében. Szabad szóval tartotta az előadását, a melyet a szakközönség rendkívüli tetszéssel fogadott és habár közel két óráig tartott, mind végig feszült figyelemmel kisért. Előadó előadásának bevezetésében mindenek előtt előre bocsátja az úgynevezett elidegenítési tilalmak tárgyában tavaly hozott 59. számú curiai döntvénynek bírálatát, mint a mely teljes ülési határozat a legsajnálatosabb példa arra, hogy magánjogi törvénykezésünk, még a legmagasabb fokozatban is, mennyire a sötétben botorkál s ennél fogva nem ritkán mily valóságos csodabogarakat termel a közforgalom legéletbevágóbb érdekeinek súlyos rovására, ugy, hogy az idézett döntvény egyúttal egyike a legerősebb bizonyságoknak arra, mennyire fontos és égetően sürgős a magyar polgári törvénykönyvnek végre valahára megalkotása. A Curia döntvénye ugyanis kimondta, hogy az elidegenítési tilalommal terhelt ingatlan birtokra a tulajdonos későbbi hitelezői a birtok állagát illető végrehajtási zálogjogot nem szerezhetnek, mig a birtokbiróságnál indítandó praejudiciális per utján az esetleg sem igazolhatják azt, hogy teljesen szemet hunyunk a vád ottnak jogosult érdekei, s a bíróságok tul s felesleges megterheltetesevel járó érzékeny hátrányok előtt. A társadalom meg nem bízik teljesen a közvádnak hivatalos képviselőjében a kir. ügyészben, s azért a kir. ügyésznek esetleges tétlensége s tévedései ellen a pót magánvádlóban keres biztosítékot. Idáig helyesen teszi. De a midőn az ügyben már nem csak a kir. ügyész, hanem a bíróság is nyilatkozott; nemcsak a közvádló, ha,ícm a bíróságok is kimondották, hogy vádlott nem bűnös, vagy a reá kimért büntetés bűnösségének megfelel, a magánvádlónak még azt a jogot is megadni, hogy az elsőbiróság ítéletét felebbezhesse, s két hatóság által alaptalannak felismert igényével még a felsőbb bíróságokat is molesztálhassa: ez már nem szabadelvüség többé, hanem a magánvádlónak becézgetése és más fontos, érdekeknek feláldozása oly emberre való tekintettel, a kit a vád képviseletében nem a közérdek, hanem saját magánérdeke, s nem ritkán a bosszúvágy vezérel. Ismétlem, hogy a pót magánvádnak hive vagyok, de egyáltalán nem azért, mert a magánvádlóban azt a vir probust látnám, a ki a társadalom közérdekében száll sikra, ily idealizmusra képtelen vagyok, hanem azért, mert a magánérdek, mely kizárólag vezérli a magánvádlót, a közérdekben sikeresen felhasználható. A magánvádló saját érdekében jár el, de eljárásával — habár az ő célja nem is az — a közérdeknek is jó szolgálatot tesz. Ezért kell a pót magánvádló. I )e két hatóságnak, az ügyészségnek és a bíróságnak egyhangú kijelentésében a társadalom megbizhatik, a közérdek biztosítva van; a magánvádlóra szükség nincs. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. A perrendtartási javaslatnak azt a pontját, mely a felmentő ítélet ellen a magánvádlónak is felebbezési jogot ad, törlendőnek tartom. De tovább mentem már fejtegetéseimben, mint eredetileg céloztam, s tulmentem soraim cime által megjelölt határokon. Azért soraim bevezetésében emiitett első szempontra nézve csak azt jegyzem meg. hogy birói gyakorlatunk oly irányban történt fejlődésével, mely a pót magánvádlói intézménynek meghonosítására vezetett, mind a mellett a magánvádlónak engedett felebbezési jognak kivételével — részemről teljesen egyetértek. A pót magánvádlói jogkörnek a megbeszélés tárgyát képező végzéssel inaugurálni óhajtott kiterjesztését ellenben processualiter teljesen jogosulatlannak, alapjában elhibázottnak, a gyakorlati szükség által nem indokoltnak s azért olyannak tekintem, a melynek joggyakorlatunkban meghonosodása annál kevésbbé ajánlható, minthogy épen a kodifikált törvény közeli reményére való tekintettel ennek a gyakorlatnak napjai már előre meg volnának számlálva. A javaslat ugyanis a pót magánvádlói jogkörnek ily kiterjesztését el nem fogadta, s annak elfogadására kilátás nincs is, mert ennyire kiterjesztett jogkör a modern perjogokban mindeddig ismeretlen és mindeddig az elmélet kívánalmai és postulatumai között sem szerepel. A mi pedig a második szempontot illeti, azt t. i., hogy a közölt curiai végzésben meghatározott jogkör birói gyakorlatunkban érvényes jogot képez, erre nézve határozottan ellenkező véleményben vagyok. Törvény s törvényerejű rendeletek hiányában bűnvádi eljárásunknak egyedüli élő jogforrása a Curia gyakorlata; a döntvényileg eldöntött jogkérdésekben pedig a curiai döntvények, a melyek az alsóbiróságokra nézve a mennyiben nem kötelezők, minden esetre irányadók, magát a Curiát pedig mindenesetre kötik annyiban, hogy a döntvény megváltoztatása nélkül s megváltoztatása előtt attól el nem térhet. Hogy máskülönben a döntvény holt betű, irott malaszt, melynek nincs célja, nincs értelme, azt ugy hiszem, bizonyítani felesleges. A pót magánvádlónak felebbezési jogkörét a mindeddig magánjogilag érvénytelen elidegenítési ti alomnak törlését keresztül nem viszik. Kézzel foghatóan helytelen e döntvény már azért, mert nem foglal a lehető legerélyesebben állást különösen az úgynevezett szerződéses elidegenítési tilalmak ellenében, mint a melyek homlokegyenest ellenkeznek az ujabb jogfejlődés egész szellemével, mely szellem épugy nem veszi be az elidegenítési tilalmakat, mint a hogy nem kellenek neki a családi hitbizományok, a hitbizományi helyettesítések, a családi vagy más magánérdekű, esetleg beláthatlan időkre szóló alapítványok. De a Curia döntvénye valósággal közveszélyes is, mert a legkönyebb szerrel módot nyújt az eladósodott fortélyos adósnak arra, hogy valósággal hozzáférhetetlenekké, forgalom kivüli dolgokká — a szó legridegebb értelmében - tehesse birtokait a fenyegető végrehajtások küszöbén, bármennyire igaz jussu hitelezőivel szemben is. Az elidegenítési tilalom által érdekelt magánszemélyek jogainak megóvása éppenséggel nem is kívánja a döntvénynek végletes álláspontját, mert hisz az ő érdekük csak annyit kiván okszerűen, hogy az ingatlan állaga az ő érdekük sérelmével ne legyen elárverezhető; ez pedig könnyen elérhető vagy oly képen, hogy az ingatlan csak az elidegenítési tilalom fentartásával bocsáttatik árverés alá, vagy pedig oly képen, hogy az ingatlan teljesen tehermentesen szállíttatik ugyan át az árverési vevőre, de az árverésen befolyt vételár rebus sic stantibus birói letétbe megy, a mely expediensek mindegyike igen jól összegyeztethető telekkönyvi rendtartásunk 53. §-ának, valamint végrehajtási törvényünk 163-ik és 191-ik §-ainak ugy szavaival, mint még inkább azoknak a curiai döntvénynél sokkal szabadabb és méltányosabb szellemével. Arra utalni a későbbi hitelezőket, a mire ugy látszik a döntvény céloz, hogy az ingatlannak csupán c^ak a haszon vételeit mint ilyeneket vegyék