A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 46. szám - A kir. közjegyzőhelyettesek congressusához

332 A JOG 139. §-hoz képest értesítve lett volna és anélkül, hogy ő az ellen a 140. §-ban megengedett felfblyamodási jogorvoslattal élhetne; mert: a telekkönyvi végzés vétele nem lévén ugyanazonos a végrehajtást elrendelő végzés kézbesítésével, a végrehajtást szenvedett az ellene elrendelt végrehajtásról mi tudomással sem bír, azt nem látván, bírálat tárgyává sem teheti, s igy nem tudja, hogy helyesen lett-e ellene a végrehajtás elrendelve. A törvényadta felfolyamodás jogától akaratán kívül meg van fosztva; a telekkönyvi végzés ellen pedig hiába fog felfolyamodni, mert abban nem panaszolhatja a végrehajtást elrendelő végzés elleni kifogásait, hanem csak azt, hogy a telekkönyvi állapotnak megfelelőleg helyesen történt-e ellene telekkönyvi bejegyzés; — holott ezt végrehajtást szenvedett panasz tárgyává tenni nem is akarja! Mit tegyen ily esetben azon végrehajtást szenvedett, ki csak a telekkönyvi hatóság végzéséből vett tudomást arról, hogy ellene végrehajtás lett elrendelve és a ki a végrehajtást elrendelő végzést sérelmesnek tartván, azt megfolyamodni akarja? Vájjon jogositott-e a magát jogaiban sértve érző végrehajtást szenvedett akár a végrehajtást elrendelő, akár végrehajtást foganatosító bíróságtól kérelmezni, hogy kézbesittesse neki a végrehajtást elrendelő végzést és annak kapcsán a vonatkozó végrehajtási példányt ? azért mert ő az ellen jogorvoslattal akarván élni, méltán követelheti, hogy azt előbb megtekintse!; — és különösen: köteles-e a végrehajtást szenvedett ily, rá nézve méltánytalan, kényelmetlen, erőltetett és költséges kérelmezési expedienshez folyamodni? — akkor, midőn a végrehajtási törvény idézett 139. és 140. §§. oly praecise és világosan rendelik, hogy a végrehajtást szenvedő közvetlenül a végrehajtást elrendelő bíróság által értesítendő a végrehajtás elrendelésekor erről! Avagy midőn a végrehajtást szenvedett a telekkönyvi hatóság végzését kézhez vette, köteles-e ő a végrehajtást elrendelő bírósághoz, illetve és esetleg a foganatosító bírósághoz is elmenni — a melyek többnyire különböző helyeken vannak az ő lakhelyétől — azért, hogy ott a szükséges iratokból magának a szükséges adatokat megszerezze, hogy igy felfolyamodási jogával élhessen?; — vagy pedig jogositott-e a végrehajtást szenvedett a végrehajtást elrendelő bírósághoz egyáltalában felfolyamodást beadni ? Mind oly fontos és lényeges ferde következményei a helytelen és törvényellenes általános praxisnak, azért, mert a végrehajtató kényelemből nem tesz eleget a törvény 139. és 140. §§nak s nem nyújt be elegendő számú végrehajtási példányt, hogy végrehajtást szenvedett közvetlenül is értesíttessék; és mert a végrehajtást elrendelő bíróság a helytelen praxissal szemben nem szerez érvényt a törvény rendelkezéseinek és végrehajtatót nem kényszeríti törvényes eszközökkel arra, hogy végrehajtási kérvényét a kellő számú péklányokban adja bc. Ha megengedjük is azt, hogy végrehajtást szenvedett jogosított volna a végrehajtást rendelő végzés kapcsán a vonatkozó végrehajtási kérvény példányának kézbesítését kérelmezni, kérdéses hogy nem-e megtagadja ezt az illető bíróság még pedig talán nem is egészen jogtalanul azon indokból, mert azt 1881: LX. t.-cikk idézett 12, 19. és 24. §§. rendelkezése szerint a végrehajtási kérvény példánya és az azon kérvényre hozott yegzes a kiküldött által a foganatosításkor kézbesítendő végrehajtást _ szenvedettnek, ki tehát ezt bevárni tartozik, mert mig ellene végrehajtás nem foganatosittatík, addig az rá nézve nem is létezik; es főleg mert az említett 12, 19. és 24 §§-ban a kézbesítés neme és módja törvényileg lévén meghatározva, attól a foganatosító bíróság sem nem akar eltérni, sem el nem térhet. ^ Ha pedig végrehajtást szenvedett az elrendelő bírósághoz a végrehajtási kérvény neki nem kézbesített példányával fel sem szerelhető fel folyamodást nyújtana be, — könnyen elutasító végzést kaphatna azon indoklással, hogy: értesítve nem leven, felfolyamodni sem jogosított; és mivel felfolyamodása nincs az idézett 140. 8. értelmében felszerelve, mely pedig parancsolólag rendeli azt ho^y végrehajtást szenvedett épen a részére kézbesített végrehajtási "kérvény példányát tartozik a felfolyamodáshoz csatolni. Imc a méltán és könnyen beállható zavarok és következmények! Hogy pedig végrehajtást szenvedett nem köteles sem kérelmezni, sem költekezni azért, hogy ő szerezze meg az ellene elrendelt és őt sokszor a tönkretevéssel, sőt csőddel fenyegető végrehajtási kérvény példányát — ez oly természetes, hogy erre a szót kár volna szaporítani. De méltán kérdhető, hogy miért is volna szükséges a különben is zaklatott végrehajtást szenvedettet még ilyesfélékkel is zaklatni és öt törvényadta felyfolyamodási jogának gyakorlatában erőszakosan és törvényellenesen gátolni, midőn a törvény 139. és 110. §. egészen világosan rendelkezik arról, hogy a végrehajtást szenvedettet a végrehajtásról az elrendelő bíróság a végrehajtási kérvény vonatkozó példánya kapcsán a végrehajtás elrendelésekor közvetlenül értesíteni tartozik?! A felvetett két ellentétes vélemény érveivel és az ingadozó judicatura egy két kijelentéseivel röviden a következő befejező közleményben fogunk foglalkozni. (Befejező cikk köv.) XA. kir. közjegyzöhelyettesek congressusához Irta : Dr. ROSENTHAL MÓR nagyváradi ügyvéd. Csak a napi lapokból olvastam, hogy a kir. közjegyzőhelyettesek congressust tartottak azon célból, mert a közlött határozat a célt kimondja, hogy az 1886. évi VII. t.-c. 1. §. e) pontja megváltoztatását és annak kimondását kieszközöljék, hogy kir. közjegyzői állásra kizárólag közjegyzői helyettesek legyenek kinevezhetők. Azt hiszem, hogy a napilapokban közlött «határozat* hiteles és ténynek kell azt is vennem, hogy a congressuson hozott határozatot, egy deputatió az igazságügyminister ur távollétében dr. Plóss Sándor államtitkár urnák adta át. Hitelesnek tartom végül azon közleményt is, hogy a minister urat helyettesítő államtitkár ur a deputationak megígérte, hogy a törvény keretén belül a helyettesek érdekeit támogatni fogja. Az államtitkár ur ezen kijelentése örömmel tölt el, mert az állam magasabb érdekeivel oly rövidlátóan elbánó helyettes urakkivül tölthesse, s minthogy nevelőanyja említést tett neki édes anyjáról, ezt óhajtotta megismerni. Egy vasárnapi séta alkalmával megszökött az intézetből s a szerzetesekhez fordult, kik két napi vendégelés után visszavezették az i.itézetbe. Hat hónappal ezután újból megszökött, de a lyoni úton rendőrök elfogták s kérdésökre azt mondta, hogy Lyonba akart menni, hogy ott állást szerezzen s anyját felkutassa, mert akarja tudni, hogy ő kicsoda tulajdonképen; a rendőrök visszavitték az intézetbe. Ezután határozottan azt irta levelében, hogy ő nem érez semmi kedvet a tanuláshoz, tehetnek vele, a mit akarnak, de minden költség kidobott pénz, mit tanítására fordítanak. Ez 1884 év végén történt, ettől fogva a gyermek ellenszegülése folyton növekedett, úgy hogy 1885. évi okt. 29-én az intézet igazgatója azt irta a hercegnek, hogy lehetetlen a fiatal M e n a 1 d o t tovább ott tartani s hogy jöjjenek el érte. Ezután néhány nappal találták a szikla tövében a gyermek holttestét. Az igazgató levele után N a y v e herceg a szomszéd községbeli plébános tanácsára azt ajánlotta nejének, hogy elmegy a gyermekért s elviszi Amerikába a jezsuiták egyik intézetébe. A hercegnő azonban ezt ellenezte és semmi áron sem akart hallani ilyen száműzetésről, mert azt hitte, hogy ezáltal örökre elválasztatik gyermekétől. De a herceg hajthatatlan maradt, elutazott a fiúhoz és 12 napig mi értesítést sem küldött nejének. Végre a 13. napon kapott levelet a hercegnő, melyben arról értesiti férje, hogy M e n a 1 d o megszökött. A valóság azonban az volt, hogy a herceg kivette a fiút az intézetből s vele együtt Martin álnév alatt Olaszországba utazott, itt bejárta Turin, Genua, Róma és Nápoly városokat s nov. 10-én tette meg a castellamarei úton a végzetes kirándulást, mely a gyermek elpusztulásával végződött. Véletlenség, gyilkosság vagy öngyilkosság forog-e fenn? A herceg később következetesen azt felelte, hogy néhány pillanatra egyedül kellett hagynia M e n a 1 d o t az úton és mire viszszajött, őt többé nem találta. A véletlenségnek nem eshetett áldozatúl a gyermek, mert ez esetben a herceg bizonyára az ottani hatóságnak bejelentette volna az esetet, vagy a helyszínén kiabált volna a gyermek után, hisz mintegy 100 lépésre volt egy parasztkunyhó, oda bekopogtathatott s kérdezősködhetett volna; kocsisokkal találkozott, kik mellett szó nélkül elhaladott, sőt még elfordult tőlük, hogy arcát ne láthassák; de a mi a leggyanúsabb, a kérdéses nap vissza se tért a herceg a szállodába, hanem nyomban a vonathoz sietett s mint egy szökevény hirtelen haza utazott. Öngyilkosságról sem lehet szó, mert a fiatal gyermek vallásos érzülete ellentállt ilyen eszme megvalósításának, s most, midőn elérte vágyainak netovábbját, a rég óhajtott arany szabadságát azáltal, hogy az intézetet végleg elhagyta, ez róla fel sem tételezhető. Nincs tehát semmi kétség, hogy a herceg, mint a gyermek mostoha apja, volt a gyilkos. Erre mutat ideges viselkedése a cselekmény elkövetése előtt és után, ezt bizonyítja az álnév alatti utazása Olaszországban s az a sajátságos fárasztó kirándulás az esteli órákban a castellamarei sziklákon, holott módjában lett volna ily hosszú utat kocsin megtenni. A herceg haza érkezte után nyomban összehívta a családot tanácskozásra, melynél a plébános és két bíró barátja is részt vett. Itt a fiú eltűnését úgy mondta el, mint neki tetszett s az összes jelenlevőket felkérte, hogy a család jó hírneve érdekében hallgassanak az ügyről. Azonban a Menaldo tetemét másnap feltalálták s az olasz lapok hosszas közleményeket irtak a gyászos eseményről, majd a «tigaro» is a legapróbb részletességgel ismertette áz esetet s elsorolva a jelenségeket, azt irta, hogy a gyermek fehérneműjén levő 57-es szám arra mutat, hogy valamely intézet növendéke volt az illető s ez a nyom rá fog vezetni az illető személyazonosságának fehsmerhetésére. A herceg ezt olvasván, ijedtségében nyomban a beauvosini sem.narium igazgatójához, páter Vesinhez utazott s ott térden állva könyörgött neki, hogy adja az 57-es számot, melyet Me-