A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 46. szám - A végrehajtási kérvény példányainak száma 2. [r.]

A JOG 331 reá nézve semminemű jogsérelemmel, ha jogai ezen későbbire törvény szerint átszállanak. Minélfogva a törvényhozás olyan esetekre, a midőn a korábbi hitelező a későbbinek beváltási szándékát figyelemreméltó okokból visszautasíthatná, nem is provideált. A fentebb vázolt jogesetből pedig kétségtelen, hogy a gyakorlati élet igenis teremthet olyan helyzeteket, a melyekben épen oly méltánytalan, mint veszélyes megvonni a korábbi hitelezőtől azon lehetőséget, kogy a jus offerendi gyakorlásának ellentmondjon s követelése mikénti kielégítésére nézve saját akaratát érvényesítse. Igaz, hogy a fejtegetéseim alapjául vett ügyben a takarékpénztár (előző) követelésére nézve teljes kielégítést nyert; de csakis «k ö v e te 1 é s é r e» nézve, mert szembeötlő és bizonyítást alig igénylő dolog, hogy itt oly vitális érdekek is érintve és veszélyeztetve vannak, melyeknek megvédését jogállamban a törvényhozástól és judicaturától méltán elvárhatni. Adott esetben ugyanis a kezesek azon tudatban és feltevéssel léptek be a kölcsönügyletbe, hogy a pénzintézet alapszabályai szerint csak ügy és annyiban fog a kölcsönösszeg rajtuk követeltetni, ha és a mennyiben az az egyenes adóson megvehető nem volna. És ha az alapszabályokban s az igazgatóság erre alapított ígéretébe vetett ilyetén bizalmukban csalatkoztak: kézen fekvő dolog, hogy megrendülhet az intézet szolid, reális voltában vetett eddigi bizalmuk is; a mi ismét hogy nagyon is mélyen érinti a közönség bizalmára utalt nyilvános pénzintézet érdekeit, senki tagadásba nem veheti; nem is említve azt, hogy anyagi jogunk szerint a hitelező sok esetben felelős a kezesnek azon káráért, melyet annak az adósság behajtása körüli mulasztás vagy késedelmezés által megtérítési visszkeresetében okoz. Jól ismervén a végrehajtási eljárás sajátos természetét s tudván azt, hogy végrehajtási törvénykönyvünk «nem annyira elveknek felállítását, mint feltett eshetőségekre szóló szabályoknak összeállítását foglalja magában». A judicaturának némi szolgálatot véltem teljesíthetni akkor, midőn a fentebbi, a törvényelőkészítők által annak idején «fel sem tételezett eshetőség»-et e helyen ismertettem és mintegy alkalmat szolgáltattam a jogászközönségnek azon kérdés megvitatására, hogy hasonló visszaélések miként volnának törvényhozás ütján legcélszerűbben megelőzhetők. Véleményem szerint az előző jelzálogos hitelezőnek megadandó volna a jog, hogy midőn a jus offerendi gyakorlása által érdekeit veszélyeztetve látja, annak ellentmondhasson, vagyis a tett ajánlat figyelmen kívül hagyása iránt előterjesztéssel élhessen. Távol van azonban tőlem, mintha az előző részére biztosítandó eme jogot, mint feltétlent kívánnám odaállítani s ekként a beváltási jogot kizárólag az előző akaratától függővé, teljesen kétes értékű jogositványnyá törpiteni szerencsés újításnak tartanám. Épen azért nemcsak azt óhajtanám, hogy kötelező szabály vétessék fel a törvényben arra nézve, hogy az ellentmondással (előterjesztéssel i élő tartozik kimutatni vagy legalább valószínűvé tenni: miszerint a jus offerendi gyakorlása az ő érdekeit közvetve vagy közvetlenül veszélyezteti; hanem ezzel kapcsolatban főként azt tartom célravezetőnek, hogy ama kérdés, vájjon az ellenmondás a fentiek szerint eléggé indokolt-e, birói cognitió és döntés tárgyává tétessék, és e végből a végreh. törv. 165. és 178. §-ainak analógiájára kimondatnék, hogy az ily tárgyú előterjesztés felett — szükség esetén a többi érdekeltek meghallgatása után — a tkvi hatóság határoz, s az ezen határozattal meg nem elégedő fél részére egyfokú felebbvitel biztosíttatnék. A végrehajtási kérvény példányainak száma * Irta : dr. PLOPU GYÖRGY, gyulai kir. törvényszéki bíró. y II. A végrehajtási törvény 139. §. világosan rendeli, hogy a [ végrehajtást rendelő végzés a végrehajtást szenvedőnek is kézbeI sitendő; a 140. §. pedig azt rendeli, hogy a végrehajtást elrendelő ] végzés ellen beadható felfolyamodáshoz a felfolyamodó részére | kézbesített végrehajtási kérvény példánya csatolandó. Ezen két szakasz rendelkezéseiből kétségtelen: a) hogy a végrehajtást elrendelő bíróság nemcsak a végrehajtást rendelő végzés kiadmányát, hanem ennek kapcsán a végrehajtási kérvény egy példányát is közvetlenül kézbesitteti a végrehajtást szenvedettnek; mert b) a végrehajtást szenvedett, ha a végrehajtást elrendelő végzés ellen felfolyamodást ad be, ezen felfolyamodásához a részére kézbesített végrehajtási kérvény példányát csatolni tartozik. Az I. cikkemben emiitett általános gyakorlat a törvény 139. és 110. §§. rendelkezéseivel összhangba alig hozható; mert ezen elterjedt gyakorlat szerint a végrehajtást szenvedett a végrehajtás elrendeléséről közvetlenül a végrehajtást elrendelő bíróság által egyáltalában értesítve nem is lesz. Igaz, hogy a végrehajtást szenvedett az ingóira foganatosítandó végrehajtás alkalmával megkapja a kiküldöttől a végrehajtást elrendelő végzés kapcsán a végrehajtási kérvény vonatkozó példányát is, és igy felfolyamodási joga nem szenved csorbát; azonban ezen eljárás még mindig nem elegendő garantia végrehajtást szenvedővel szemben, főleg tekintettel az idézett 13^. §. rendelkezésére. Feltűnő és kirívó lesz az anomália akkor, midőn az ingóban csak végrehajtató jelentkezésére foganatosítandó végrehajtás nem íoganatosittatik azért, mert a végrehajtató a kiküldöttnél nem jelentkezik és az ingókra a végrehajtás foganatosítását nem szori galmazván, a kiküldött a neki kiadott végrehajtási példányokat a kiküldő bíróságnak visszamutatja; ellenben a megkeresett telekkönyvi hatóság, telekkönyvi akadály nem lévén, a végrehajtási zálogjogot végrehajtást szenvedett ingatlanaira bekebelezted, — s erről végrehajtást szenvedettet végzésileg értesiti. A végrehajtást szenvedett ezen eljárás mellett a telekkönyvi j hatóság végzéséből nem csekély meglepetésére arról fog értesülni, hogy ellene végrehajtás lett elrendelve, a nélkül, hogy ő arról a *Eló'ző cikk a i i. számban. bíró Nayve hercegnőtől egy hosszú levelet kapott, melyben ez felfedezi, hogy férje, Nayve herceg volt a gyermek gyilkosa. Ezen levélben a hercegnő az igazságszolgáltatás pártfogását kéri férje ellen, ki dacára nagy hozományának őt nélkülözni engedte s ki őt konokul kínozta. Előadta továbbá, hogy a herceg épen olyan brutális volt gyermekei iránt, kik valósággal rettegték őt, ha leckéjüket meg nem tanulták, csúful elverte s megöléssel fenyegette őket, s gyakran nevelőjük közbelépése mentette meg a l(i és 18 éves fiúkat a veréstől. Elmondja a levélben, hogy volt egy természetes fia, ki 1871-ben Havreban született s kinek létezéséről tudott a herceg, midőn őt nőül vette, s kit ez 1885. évi nov. havában a castellamarei úton a mélységbe lökött s igy a gyermek gyilkosa lett. A cselekmény indokát a hercegné abban látja, hogy a gyermek részére nagyanyja 60 ezer frankot szánt, melyre fájt a foga a hercegnek; továbbá mert az ő követelését gyermeke után megunván, ilyen módon akart nyugalmat szerezni. Nayve herceg egy tengerésztiszt fia volt, anyja egy keztyüvarró leány volt s csak később, utólagos házasság által törvényesíttetett, ki apja halála után mitsem örökölvén, boldog volt, hogy Voironban az adóhivatalban ellenőri állást kapott, de nem tudván megszokni a hivatalos életet, fővágya volt, hogy gazdagon nősüljön s a hivatalból kiléphessen. A hercegi cim, bármily alantas gondolkozású legyen annak birtokosa, mindig elegendő arra, hogy gazdag házastárs akadjon. Nayve herceg Lyonban egy házasságközvetitőhöz fordult, kinek 25 ezer frankot ígért, ha neki nagy hozománynyal bíró menyaszszonyt szerez. Pár héttel ezután a közvetítő lépéseket tett a Ba udreuille-családnál, hol egyetlen leány volt s kinek 600 ezer frank hozománya volt kilátásba helyezve. Azonban a Baudreuille kisasszony compromittálva volt; ugyanis 16 éves korában egyik szolgájuk elcsábította, minek folytán anyjává lett azon fiúnak, kit a család titokban Hyppolite M e n a 1 d o álnév alatt Orleansban neveltetett. Nayve herceg — bár ez tudomására hozatott — elfogadta az ajánlatot, a fényes hozomány ellenállhatatlan indokul szolgált; a hivatalban beadta lemondását s nőül vette a dúsgazdag B. kisasszonyt. A házasság első évei meglehetősen csendesen folytak, 3 gyermekük született; a két fiú, kiről fentebb szóltúnk s a most 12 év körüli leányka. A fiatal M e n a 1 d o Orleansban nevelkedett C h a i x Mária nevü varrónő gondjaira bizva, ki meghagyás folytán a gyermekI nek anyjáról említést soha nem tett s kit teljes gyöngédséggel 1 halmozott el. Időről időre meglátogatták M e n a 1 d o t anyja és ' nagyanyja, de ezekről csak azt hitte, hogy két jó és szeretetre; méltó néni, kik érdeklődnek iránta. Miféle különös kíváncsiság vagy érdekből történhetett, hogy a házasság 8. évében a herceg meg akarta ismerni mostoha fiát, ezt nem tudjuk, elég az hozzá, hogy 1883. év szept. havában a herceg, a nélkül hogy nejét erről értesítette volna, váratlanul megjelent Orleansban C h a i x Máriánál s jelentette neki, hogy a gyermeket tőle elviszi s nevelő-intézetbe adja. A következő hó elején újból megjelent s a fiút, ki keservesen zokogott, beadta a beauvoisini tanintézetbe; a nevelőanya ajándék cimén 3,000 frankot kapott s ennek fejében írásban kijelentette, hogy a B. család ellen mi igénye sincs többé. Hogy minő volt a kis növendék sorsa, azt levelezéséből tudjuk meg. Az intézet igazgatója, páter Ve sin, szigorú utasítást kapott, hogy a gyermek semminemű látogatást ne fogadjon. Egyedül Nayve herceg és nejéhez Írhatott levelet, kiknek nevét nem tudta s kiket «kedves jóltevők»-nek címzett s az intézet igazgatója adta postára a gyermek által irt leveleket, s a herceg által aláírás nélkül küldött válaszokat szintén az igazgató vette ! elébb kezéhez. Igy telt el két esztendő. Eleinte úgy látszott, hogy komoly hivatást érez a papi pályára s tanárai biztatták őt erre, később bizonyos beteges komorság vett rajta erőt s igen gyakran irta a herceghez szóló leveleiben, *hogy nem vagyok ugyan szerencsétlen, de rendkívül unatkozom, mikor jön már meglátogatni ?» I S minthogy hasztalan könyörgött, hogy a szünidőt az intézeten