A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 46. szám - Egy herceg gaztette - A végrehajtási törvény 190. §-ához

330 A JOG még sem lesz ^ munka úgy és akkor elvégezve, a mint és a mikorra azt a közönség kívánná. Munkaerőt kérünk hát mi egyes birák, ha már ez idő szerint egyebet nem kaphatunk. A végrehajtási törvény 190. §-ához. Irta: TÖMÖRY JÓZSEF, székesfehérvári kir. törvényszéki biró. Eléggé megvitatott dolog, hogy az egyetemes jelzálogi rendszer mennyiben fér össze a telekkönyvi intézmény rendszerével; e tekintetben a szakférfiak egymással szemben álló két tábora már a sajtó útján is annyira kimerítette de lege ferenda figyelemre méltó érvei tárházát, hogy az ezen kérdéssel hivatásszerűig foglalkozók megalkothatták véleményüket arra nézve, hogy melyik irány vezethet egyenesebben a tkvi nyilvánosság követelményeinek megvalósításához, az absolut igazság megközelítéséhez, úgy a hitelviszonyok fejlesztéséhez és megszilárdításához r Nem is szándékozom e helyen eme thcmával tüzetesebben foglalkozni, szerény igényű felszólalásomnak csupán az a célja, hogy egy eló'ttem felmerült s alább ismertetendő' jogeset alkalmával végrehajtási törvénykönyvünk 190. §-ának revisiójához adalékot szolgáltasson s a novelláris módosítás küszöbén ismét felhívja a közfigyelmet törvénykönyvünknek ezen — a jogászok általános véleménye szerint — pótlandó és helyesbítendő szakaszaira. A gyakorlati jogászok előtt ugyanis kezdettől fogva érezhetővé tette a tapasztalat azt, hogy a felhívott §. jelenlegi alakjában és alkalmazásában nem felel meg a törvényhozás azon intentiójának, melynél 'fogva ezen szakasz volna hivatva az egyetemes jelzálogokkal űzött temérdek visszaélés megszüntetésére vagy legalább korlátozására. A végr. törv. 190. §-ának 4. bekezdése szerint: «a későbbi jelzálogos hitelezőknek jogukban áll az előttük levő jelzálogos követelést az árfelosztásig készpénzzel kifizetve magukhoz váltani* — az utolsó pont szerint pedig: «. ... a ki valamely követelést bevált, a beváltott követelés tekintetében a hitelező jogaiba lép». Egy vidéki takarékpénztár — mely szigorúan és jól felfogott érdekében mindenkor következetesen ragaszkodni szokott alapszabályainak azon utasításához, melyszerint addig, mig az egyenes adóson a követelés behajtható, a különben egyetemlegesen kötelezett kezesek jelzálogúl szolgáló ingatlana a végrehajtástól megkímélendő — kölcsönt ád A.-nak, s követelését ennek ingatlanán első helyen (C. 1. alatt) és egyszersmind elővigyázatból a készfizető kezeseknek, B-nek és C-nek nagy értékű ingatlanain is kedvező rangsorban biztosítja. Az A. tulajdonát tevő ingatlan értéke alig haladja meg a pénzintézet biztosított kövelelését. A. később — a legnagyobb valószínűség szerint — D-vel összejátszva, ennek javára fekvőségére második helyen (C. 2.) zálogjogot enged bejegyeztetni oly összeg erejéig, melynél az egész ingatlan tiszta értéke sem nagyobb. A takarékpénztar kénytelen A és kezesei ellen végrehajtást vezetni s legelső sorban A. ingatlanát elárverezteti s ezen árveréskor úgy a hitelező, valamint a kezesek ügyeltek arra, hogy a jelzálog megfelelő árban üttessék le s hogy a C. 1. alatti követelés teljes kielégítést nyerjen. A sorrendi tárgyalás alkalmával D. előáll és azon jogát kívánja gyakorolni, hogy a takarékpénztár előző követelését beváltja; a pénzintézet éber figyelmű képviselete azonban egyfelől alapszabályainak tiszteletben tartása folytán, de másfelől azért is, mert a csaknem kézzelfogható visszaélés bűnrészesévé lenni nem akar, visszautasítja az ajánlatot s nem vette fel a készpénzben letett összeget mindaddig, mig a bíróságok jogerejüleg ki nem mondották, hogy tartozik a tett ajánlatot elfogadni s ennek folyományaként jogait D-re engedményezni. D. végre is a pénzintézet jogaiba lépve, a feMiivott törvényszakasz 3. pontja alapján kellő időben és helyen kijelentette, hogy C) 1. alatti — más helyen is biztosított — követelését ezen ingatlan vételára ellen nem kívánja érvényesíteni, minélfogva C. 2. alatti színlelt követelését itt teljesen megkapta; a beváltott követelést pedig B. és C. kezesekkel elégítette ki, azaz röviden: az egyenes adós A* (kinek csak alteregója D.) ingatlanának vételárát is visszakapta, adósságától is megszabadult, mig a kezesek — minden elővigyázatuk mellett — áldozatul estek. Az itt vázolt esetből tehát világos, hogy az egyetemleges zálogjoggal való visszaélés azáltal vált elkövethetővé, hogy az előző jelzálogos hitelező kényszeríttetett átengedni követelését s arra vonatkozó jogait az azt beváltani akaró későbbi hitelezőnek. Itt önként előtérbe lép azon kérdés, hogy a tkvi hatóság kényszerítő intézkedése alapitható-e a végreh. törv. 190. §-ára és illetve hogy ezen §. nem fogkal-e magában oly rendelkezést, melynek alapján a bíróság nem lett volna kénytelen egy úgy a méltányossággal, mint az igazsággal merőben ellenkező törekvéshez sanctióját adni? Véleményem szerint a törvény grammaticai magyarázására utalt bíróságok nem tehettek egyebet, minthogy kötelezték az előzőt jogai átengedésére; mert midőn a törvény ezen kitételben: a későbbinek «j o g á b a n áll* az előbbi követelés magához váltása, eme jogot mint feltétlent és semmi által nem korlátolhatót állítja oda, ezáltal implicite kimondja azt is, hogy az előző a későbbinek ajánlatát respectálni és elfogadni köteles; mivel a mi egyik részről feltétlenül mindenkivel szemben «j ogos, annak gyakorlását másrészről mindenki feltétlenül tűrni köteles. Ezen magyarázat helyessége mellett szól különben a hivatkozott §. 5. pontja is, a mely azon analóg esetben, midőn több jelzálogos hitelező kiván a beváltási joggal élni, már expressis verbis úgy intézkedik, hogy <a később bejegyzett jelzálogos hitelező a beváltási jogot a korábbi jelzálogos hitelező ellenében is érvényesítheti. Ugy látszik, hogy a jus offerendinek ekként történt törvénybe igtatásakor a törvényhozó előtt azon elv és feltevés lebegett, hogy az egyetemleges zálogjoggal biró hitelező többre, mint teljes kielégítésért igényt nem tarthat; és ha ezen teljes kielégítést neki a későbbi jelzálogos hitelező megszerzi, nem járhat TÁRCA. AEgy herceg gaztette. Közli : RÓNAI SÁNDOR, budapesti törvényszéki jegyző. • -y/ A (iJog» eredeti tárcája. A bourgesi esküdtszék f. évi október 28-án olyan érdekfeszítő és sensatiós bűnügyet tárgyalt, melynek anyaga igen érdekes regénynek képezhetné tárgyát. Az eset röviden az, hogy Nayve francia marquis mostoha fiát, a 15 éves Hyppolite Menaldot, ezelőtt tíz évvel a Castellamare úton egy magas szikláról a mélységbe lökte, ki ott szörnyet halt. Már-már elévült az ügy, midőn a herceg neje feljelentette az esetet. Lázas érdeklődést s a müveit világ kíváncsiságát keltette fel ez a valóban «cause célébre»-nek nevezhető per, melynek egyes phasisai úgy jogi, mint psychologiai szempontból felette érdekesek. 1885. évi nov. 11-én vicoequenti halászok a castellamarei úton egy 15 évesnek látszó gyermek holttetemére bukkantak, az áldozat mintegy 60 méternyi magasból esett a sziklás hegyről a kövek közé. Különös ismertető jel volt a gyermek harisnyáján az 57-es szám, melyből azt következtették, hogy valamely tanintézet bentlakó növendéke, azonkívül a nyakán függő francia feliratot tartalmazó két medaille. Az előnyomozat során kihallgatott néhány tanú vallomásából nem merült fel megbízható indicium. Az egyik tanú, Faverete kocsis azt vallotta, hogy ő látott a kérdéses napon 4 óra tájban egy 40 éves körüli pápaszemes urat egy fiúval arra sétálni. Egy másik kocsis szerint ugyanezen ember a fiúval este 7 óra körül a vicoequenti villa körül járkált, tehát épen azon a helyen, honnan a fiú a mélységbe zuhant. Kaeione és Balsamo kocsisok szintén látták e két egyént, sőt egyikéjük felajánlotta, hogy üljenek fel a kocsijára, de az ember válasz nélkül gyorsan tovább ment és egy fél óra múlva ezen kocsisok újból találkoztak ezen ismeretlen úrral s nem kis meglepetésökre ekkor már egyedül jött, s a mint kocsijok felé közeledett, kabátja gallérját felhajtotta s arcát elfordította, hogy a lámpa fényénél arcát ne lássák. Ezen kocsisok másnap a közszemlére kitett gyermek tetemén felismerték azon fiút, ki ezen emberrel előző napon ott járkált. De azon férfiúnak, ki a gyermeket kisérte, semmi nyoma. A Castellamareből Nápolyba menő vonat egyik ellenőre ugyanazt vallotta, hogy a kérdéses napon este volt az utasok közi egy mogorva arcú idegen, ki a jegyét minden szóváltás nélkül mutatta fel s ki izgatottnak látszott. A nápolyi rendőrség lelkiismeretesen felkutatta az összes vendéglőket s csak a «Minerva» szálloda egyik pincére tudott valami gyanúsat, t. i. hogy a kérdéses este egy nyugtalan, izgatottnak látszó utas jött hozzájuk, ki másnap hirtelen eltűnt. A legszorgosabb kutatás dacára sem tudott a rendőrség az ismeretlen férfi nyomára jönni. Hónapok s évek multak, mialatt kósza hírek több ízben merültek fel. A nápolyi rendőrség hirdeti az eltűnt gyermekek névsorát s őrzi azok arcképét. Egy Campanile nevű zenész 1887-ben minden áron elveszett saját gyermekére akart ráismerni a kérdéses fiu arcképében, azonban egy szépnanon a zenész ha megjelent a nápolyi hatóság előtt. Majd az a hir keringett, hogy ez azon Tourville francia grotnak ha ki ugyanezen időben Tirolban nejét lökte le a szikláról s ki el is ítéltetett. Ugyanis Tourville asszonynak első házasságából egy fia született és ezen fiú eltűnt, azt hitték tehát, hogy az ismeretlen áldozat ez lesz; azonban a szorgos kutatás kiderítette hogy ezen fiú idegen név alatt Franciaországban a család barátai által jó neveltetésnek örvend Eredménytelen lévén tehát a vizsgálat, a peres akták a nái -WKnySZek Irattál'ába helyeztettek; kilenc évig feküdtek azok bekében, mígnem mult év nyarán a saint-amandi vizsgáló-