A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 44. szám - Magánlaksértés és halmazat (Döntvénybirálat)

A JOG 315 általános birói ügyviteli szabályok tárgyában kiadott rendelet 25. §-ában foglalt esküminta szerint az itélőbirák. kik közzé a fentiek szerint az albiró is tartozik, esküjében benfoglaltatik, hogy a biró lelkiismerete és meggyőződése szerint szolgáltatja az igazságot. Kérdem már most, hogy egyeznek össze ezen törvény­szakaszok és ezen esküforma a büntető ügyviteli szabályok többször idézett 15. § ával, mely szerint a kirendelt albiró mint a vizsgálóbíró segédje, ennek vezetése és ellenőrzése és felelőssége mellett működik és köteles utasításait teljesíteni, ugyanaz az albiró, a ki ha a járásbíróságokhoz, melyeknek hatásköre tudvalevőleg az űj sommás eljárás életbelépte óta rendkívül nagyobbodott és melyek úgyszólván alapkövei az igazságszolgáltatásnak, neveztetik ki önállóan és függet­lenül itélkez'k. A mi igazságszolgáltatásunk és szervezeti törvényeink a segéd birói intézményt nem ismerték, mert az albiróra is ítélkezés van bizva, a melyiyel pedig együtt jár a teljes és kizárólagos egyéni felelősség is, a mely az u. n. segéd­birói tevékenységnél ki van zárva. Már pedig a fentidézett szakaszai a büntető ügyviteli szabályoknak nemcsak hogy segéd-birói tevékenységet ruháznak az albiróra és őt teljesen alárendelik a vizsgálóbírónak, hanem egyenesen segédnek is nevezik. Könnyen elképzelhető és megmagyarázható, hogy a vizs­gálóbírói segéddé degradált albiró az ö megkötött és a vizs gálóbiró belátásától, tetszésétől, esetleg önkényétől függő mű­ködési körében nem fejthet ki oly eredménydús tevékenységet, mint ha tisztán az egyéni felelősség érzete alatt és az ezzel karöltve járó ambitiótól is sarkaltán, önállóan és függetlenül járhatna el. A mostani ügyviteli szabályok módot adnak a vizsgáló­bírónak — nem mondom, hogy ily esetek már gyakran elő­fordultak ; de minthogy mindnyájan gyarló emberek vagyunk, előfordulhatnak — oly intézkedésekre az albirákkal szemben, a melyek a helyett hogy gyorsítanák az ügymenetet, arra csak bénitólag hatnak ; teszem fel azt, ha például a vizsgáló­bíró a mellé rendelt albiróval irálygyakorlatokat végeztet, visz­szaadván és újból fogalmaztatván vele jelentéktelen végzéseket, megkereséseket stb., egyszerűen azért, mert ezek irálya az ő, t. i. a vizsgálóbíró szája izének meg nem felel. De némely apróságok és külsőségek miatt — bár ezek is elkedvetleníthetik az illetőt, a kivel szemben alkalmaztat­nak — hanem főkép mert a Lirói függetlenség csorbítását látand benne, nem tarthatom szerencsés gondolatnak az albirák­nak vizsgálóbírói segédekként való kirendelését. Ha a járásbíróságoknál polgári és bűnügyekben teljesen önállóan és függetlenül ítélkező albiró az igazságügyi kormány nézete szerint nem bír azon tapasztalattal és gyakorlattal, hogy reá a törvényszékek hatáskörébe tartozó egyes vizsgála­tok önálló és független vezetése bizható lenne, akkor szerény nézetem szerint az albiráknak a törvényszékeknél vizsgálati teendőkkel való megbízása inkább teljesen mellőzendő volna, semmint hogy belőlük vizsgálóbírói segédek teremtessenek, I A segédi teendőket a jegyzők és aljegyzők is elvégezhetik. Végül még csak a2t kívánom megjegyezni, hogy a tapasz­j tálat legalább itt a fővárosban azt mutatja, hogy a vizsgáló­birák a nekik kiosztott temérdek vizsgálat és a sok admini­strativ teendők mellett, amúgy sem tehetnek eleget az ügyviteli szabályoknak, különösen az albiráknak kiosztott vizsgálatokra vonatkozó felügyelet és ellenőrzés tekintetében ; mert ha az albirák minden egyes vizsgálatát figyelemmel kisérnék, nem maradna physikai idejök arra, hogy a bonyolódottabb vizsgá­latokat magok foganatosítsák. Végeredményében tehát oda lyukad ki a dolog, hogy az albirák a legtöbb esetben tény­leg önállóan és saját belátásuk szerint járnak el, a nélkül azonban, hogy ezen önállóságban örömük telhetnék ; mert ők ennek dacára megmaradnak vizsgálóbírói segédek és a nekik juttatott feltételes önállóság mellett könnyen megtörténhetik, hogy az esetben, lia a vizsgálat hibásan van vezetve, ezért ők vonassanak felelősségre, ellenben ha a vizsgálatok vezetése megfelelő, ez nem nekik, hanem a vizsgálóbírónak tudassék be érdemül. Magánlaksértés és halmazat. V (Dőntvénybirálat). Irta : Dr. HEIL FAUSZTIN bpesti kir. táblai biró. A halmazat kérdésében a helyes felfogásnak mindinkább ter­jedő érvényesülését judicaturánkban általában tagadni nem lehet. A judicaturából mindinkább eltűnik az u. n. eszmei halmazat fo­galma, mely csak arra való, hogy a legvilágosabb kérdéseket elho­mályosítsa, s a legegyszerűbb dolgokat valóságos jogi talányokká tegye s melyet különben btkvünk nem is ismer, mert a btkv. 95. §-a eszmei halmazatot nem is emiitvén, az abban tárgyalt esetet eszmei halmazatnak elkeresztelni nem is lehet. A helyes felfogás érvényesülése azonban bizonyos mértékben még mindig ösztön­szerű inkább mint öntudatos. Ez alól a szemrehányás alól a judi­caturát felmenteni nem lehet. Ezt bizonyítja a judicaturában, — nemcsak az egyes esetek eldöntésében, — hanem az indokolásban észlelhető ingadozás és ellenmondás. Különösen alkalmas ennek illusztrálására a magánlaksértésre vonatkozó judicatura. Az elvi álláspontnak helyes és öntudatos felismerése az ingadozásnak lehe­tőségét a priori kizárja s biztosítaná nem csak a döntéseknek, hanem azok indokolásának is — az ítélkezésben annyira kívánatos — egyöntetűségét és stabilitását. Hogy ettől a judicatura mennyire távol áll még, s hogy ennek oka nem más, mint az egység és többség elvi külömbségnek öntudatos, s határozott felismerése, és a felismert elvnek gyakorlati érvényesítése, azt a magánlaksértésre vonatkozó judicaturának rövid áttekintése, kommentár szüksége nélkül is kézzelfoghatóan be fogja bizonyítani. Az ebből a célból kiszemelt esetekben a magánlaksértésnek: a) testi sértéssel; b) szándékos emberöléssel; c) személyes szabadság megsértésének külömböző eseteivel; d) becsületsértéssel; e) kihágást képező fe­nyegetéssel; f) vagyon elleni bűncselekményekkel; gi vagyonron­gálással való összetalálkozásánál van szó. Az esetek egy részében pedig lassanként átváltoztak női ruhanemüekké, ügy hogy Fanny nagy kofferje, melyet csupa elővigyázatból a szobaasszonyánál tartogatott, szinte duzzadt a sok szép abroszok, nagykendők és egyéb hasznos női holmiktól, melyek mind a Károly szerelmének pénzzé átváltozó értéke ellenében lettek beszerezve. Az idő haladt s egy szép napon, mely azonban jóval meg­előzte azt a bizonyos ismert határidőt, a melyben Károly joggal számíthatta magát egy születendő gyermek atyjának, beköszönt a gólya s Károly, ki e szép nap előérzetében annyit áldozott az anyára, kétségbeesve constatálta, hogy ő tulajdonképen egy bol­dog előzőnek az áldozata, s a féltékenysége folytán előidézett szemrehányással telt pillanatok egyik leggyengébbikében a szép Fanny maga is beismerte, hogy a csecsemőnek semmi joga sincs Károlyra hasonlítani. Károly ezen nagyon elbúsulta magát, elcsapta Fannyt s elkeseredésében oly szórakozottá vált, hogy egy szép napon I elvesztette a borravalókhoz való jogát s a kávéházból kitéve, jó ideig űj helyre nem tudott szert tenni. Lassanként az összes frakkok, sőt a saccók is a zálogházba vándoroltak, s egy szép napon Károly egy krajcár pénz nélkül állt, s hogy a végső szükség valami bűnre ne csábítsa, felkereste i az ő Fannyját s felhozta előtte az érte hosszű hónapok során hozott áldozatokat és megalázva magát kérte, hogy segítsen rajta pár krajcárral, mig álláshoz jut. Fanny azonban sohasem szerette a kicsavart citromokat s miután Károly ez idő szerint legjobban hasonlított egy darab száraz citromhéjhoz, természetesen kénytelen volt belátni, hogy Fannyt erőszakkal kell megtanítani arra az erényre, a mely «hála> név alatt található meg a lexiconok- és szótárakban. Fanny egyszer nem volt otthon s ő elővette az ö már rég üresen álló kofferjének kulcsát és felnyitotta az ő pénze árán megtöltött bőröndjét a Fanny leányzónak s elvitt belőle annyit, hogy közös ismerősünk, «Kohn úr», egy teljes forintot és egy lejárathoz kötött sárga cédulát adott neki érte. Iszonyattal értesült azonban Fanny a «büntetőtörvény ••> 333. §-ába ütköző és a 33G. §. 4. pontja szerint minősülő lopás bűntettének elkövetéséről, a melyben — a méltányos és igazságos panasza folytán — bűnösnek is Ítéltetett a szegény Károly és ezért 6 havi börtönnel lett sújtva. Mikor ezt meghallottam, rémülettel eltelten sikoltottam fel, mintha csak én lettem volna a vádlott. Az elnök rendreutasított, s mikor az indokokat felsorolta, azt hallottam, mikép ezen itélet csak a büntetőtörvény ügynevezett lelkiismereti §-a, azaz a 92. §. alkalmazása mellett volt így meghozható s hogy a törvény alap­ján kisebb büntetést kiszabni Károlyunk esetében absolute nem lehetséges. Elszörnyüködtem s eszembe jutott az előbbi bűneset derék csalója, a kinek ugyanezen törvény, valami kis dátumbeli tévedés alapján elévitette a bűnét s ki most már rég űj hirdetéseket toncipiál a kölcsönöket közvetítő bureaujában, mig a szegény pincér Ű havi börtönt kapott, mert nem akart lopni s járatlan volt annak megállapításában, hogy az ő pénzén vett «ingó» reá nézve még a végszükség esetén is «idegen». Nem akartam a következő bűnesetet is meghallgatni, s mi­dőn nyomott kedélylyel lesiettem a nagy lépcsőházban s kiértem az utca fülsüketítő zajába, szinte megbántam, hogy pár órával ezelőtt oly igaz áhítattal nézegettem a palota díszes épületét s még méltó csendről is óhajtottam gondoskodni körülötte. Most már jobb szeretem igy. Jobb ha abból, a mi ott bent történik, nem is hallatszik ki semmi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom