A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 42. szám - Szerzetesek végrendelkezési képessége s hagyatékukban való öröklés joga. Befejező cikk

300 vezet legalacsonyabb fokán álló kolduló szerzetesek — fratres clericorum fraternitatum — (Szt László törvénye szerint: fratres calendarem) az emiitett tartományi zsinatok értelmében, szabad végrendelkezési joggal birtak, melyet nemcsak a tridenti zsinat tartása közben, hanem a tridenti zsinat után is alkotott 1557: X. t.-c. 5. §-a, illetve az 1647: C1I. c. 6. §-a mindenben biztosított, az 1795. évi május 30-án kelt kir. rendelet pedig csak a szegénységi fogadalmat tevő, vagyonnal nem bírható «kolduló» szerzeteseket tiltotta el a végrendelkezéstől, nyilván annak jeléül, hogy a kolduló szerzetesek még ezen korban is végrendelkezési joggal éltek, ellenben a conventekkel biró s tanárkodással foglalkozó és illően díjazandó s ekként vagyonnal bírható szerzeteseket nem, mert ezeknek az 1812. évi kir. rendelet, III. Sándor pápa constitutiója, ősi jogszokás és régibb hazai törvényeink értelmében fennálló jogát sem az idézett nyiltparancsnak rendelkezése, sem a törvényhozás nem szüntette meg, sőt jogviszonyaik körét nemcsak nem restringálván, hanem kibővitvén s őket az 1875: I. t.-c. 3. §-ával a teljes polgárjogok gyakorlatára feljogosítván, ezen nagyobb jogosítványban a kisebbik benfoglaltnak tekintendő. Az 1875: 1. t.-c. 3. §-ában nem sorolt szerzeteseknek az emiitett pápai rendelet által kijelölt úton szerzett vagyon feletti végrendelkezési képessége ellen sem lehet kifogás hazai külön jogunk szempontjából, mert 1705 május 30-ka óta ezeknek személyjogi státusa is és polgári intézményeink, tanodáink szervezete annyira megváltozott, hogy az ezen rendeletben kiadott tilalomnak ez idő szerint annál kevésbbé lehet értelme, mert a polgári törvényhozás, mely a személyjog, vagyonszerzés, végrendelkezési s a törvényes öröklési jog szabályozását szorosan vett államügynek tekinti, az egyházinál szigorúbb nem lehet, ez pedig az említett minőségben szerzett vagyon feletti rendelkezést elismeri; hazai öröklési jogunk ratiójának pedig olyatén dispositió, hogy valaki, még ha szerzetes is, öröklött vagyonáról szabadon, ellenben szerzett vagyonáról csak életében, halál esetére pedig ne rendelkezhessék, meg sem felelne. A mennyiben azonban a szerzetesek — tekintet nélkül kánonjogi elnevezésük s állásukra -- mint perpetui vicarii, administratores, cooperatores, capellani alkalmaztatnak, az 1715: XVI. t.-c. által törvénybe iktatott Kollonics-egyezmény szerint végrendelkezhetnek, mely megkülönböztetésnek oka abban rejlik, hogy ezek beneficiumból szerzik vagyonukat, melyhez szellemi tehetséggel hozzájárulniok nem kell, ellenben az előbbiek művészeti vagy tudományos foglalkozás útján jutottak vagyonukhoz. Hasonló intézkedés foglaltatik az Approbatae constitutionis regni Transsylvaniáé Titul. VI. II. articulusban, mely az egyházi rend összes tagjainak a szerzett — acquisitum — vagyonban való rendelkezési jogát biztosította. A tágabb jogkörű végrendelkezési képesség sem isteni eredettel, sem dogmatikus jelleggel nem birván, s valamint ennek, úgy a törvényes öröklési jog meghatározása szorosan vett államügyet képezvén, az egyház már a X. században s azóta sem zárkózhatott el s napjainkban még kevésbé térhet ki a világi örökösödési törvényekben foglalt rendelkezések elől, melynek első feltétele: vagyonszerzésre képes egyén halála, mert csak oly személy, a ki törvény szerint vagyont szerezni képes, hagyhat halála után vagyont. (Zlinszky i. m. 736. lap, Suhajda i. m. 346. §.) A kánonisták a szerzetrendek tagjainak jogcselekvési és vagyonszerzési képességét sem ismervén el, de ezek után hagyatékok mégis fenmaradván, miután arra nézve, hogy ily hagyatékok a szerzetrendekre szálljanak, egyikök constitutiójában és reguláiban sem foglaltatik intézkedés s a polgári törvények feltételeinek mégis megfelelni akarnak, a kánonjog ezen önmagában véve is ellentétes tanainak kiegyenlítéséül: «Monachus habét in corpore monasterii suum esse; ius identitatis, quatenus religiosus, unam íictam personam cum monasterio constituit» fictiót állítanak fel (Pachmann i. m. 157. f. p.), melyet a nevezett egyházjogi író sem tart elfogadhatónak, megoldását pedig oly nehézségnek tekinti, hogy erről szólani sem mer, a tridenti zsinatnak a iustiniani jogból átvett intézkedését, mint az osztr. polg. törvénykönyv előtt ismeretlent, ezen jog szempontjából, s végül a kánonjognak oly értelmezését, mely szerint a kánonisták az egyes szerzeteseknek vagyonszerzési képességét kétségbe vonják, egyáltalában véve érvénytelennek tartja. Hazai jogunk a kánonisták ilyetén fictiójának jogosságát sohasem fogadván el, az egyházi személyek utáni öröklést is a kánonisták fictiójától s a kánonjogtól függetlenül szabályozták. Valamely törvény mindig hü kifejezője lévén az alkotásának idejében létező jogállapotoknak, hazai törvényhozásunk s a fenti kir. rendeletekből kitűnik, miszerint az «egyházi személyek* utáni öröklési viszonyok az államhatalom és az egyházi hatóságok közti súrlódás permanens tárgyát képezte, a min különben csodálkozni nem lehet, mert az összes egyházi személyek, sőt az ll>47: XV. t.-c. szerint a honpolgárok végrendeleti örökösödési ügyei kizárólag az egyházi hatóságok és bíróságok hatáskörébe tartoztak, az egyház pedig az államhatalomnak beavatkozása ellen a legnagyobb renitentiával viseltetett. A törvényes öröklés szabályozásának folytatásául, vagy inkább új szabályozásául a m. kir. helytartótanács 1836. évi jan. hó 4-én 113. sz. a. ismét csak ideiglenesnek tekintendő rendeletet adott ki (Kollányi i. m. 200. lap. XV. függ. 309. lap), mely a szerzetesek hagyatékait illetőleg oly módon intézkedett, hogy hagyatékaik, még ha lelkipásztorkodásban is halnak el, az illető szerzetrendekre szállnak, melyhez tartoznak Némely érsek, püspök és káptalan által előterjesztett észrevételek tekmtetbevetelevel azonban a m. kir. helytartótanács 1839. év. március l2-en 9 554 sz rendeletével, az előbbi rendeletet azon részében, mely szerint az elhalt világi papok hagyatékaiból 5% a papnevelde és az elaggott papok intézetének javára levonandó: addig míg honi törvényeink szellemének megfelelő intézkedés — in sensu legum Patriarum — nem tétetik, visszavonta. (Kollányi í. m. 203. 1. XVI. függ. 313. 1.) ,• A jog által szabályozott életviszonyok azonban folyton változván a jog is folytonos változásoknak van alávetve. Örökké s minden viszonyok közt változhatatlant alkalmazandó jogtétel nem is gondolható, s ha netalán az új törvény a tételes anyagi jog rosszabbitására vezetne: ez csak a népszellem általános elkorcsosulásának, vagy a jog képzésére hivatott közegek képtelenségének kifolyása. (Bozóky: Institutiók tankönyve 1870, II. §. és 2. jegyz.) Nem állithatni, hogy az 1836. évi 113. sz. a. kiadott rendelet a népszellem elkorcsosulásának, vagy a jog képzésére hivatott közegek képtelenségének volna kifolyása, annyit azonban bizonyosnak kell tartani, hogy ezen rendelet az anyagi öröklési jog i hazai törvényeink s szellemének és sem ezekkel, sem az egyházi törvényekkel sem ellenkező jogszokás destructióját idézte elő, melyet azonban a törvényhozás 1840. évben in sensu legum Patriarum alkotott XXVI. tcikk által megszüntetni igyekezett is, oly módon rendelkezvén, hogy: ^egyházi személyek által hátrahagyott örökség összeírása s lelosztása ne kirekesztőleg a kamarai és egyházi személyek által, hanem az illető örökösöknek, a kik az iránt annak idejében tudósitandók lesznek, közbenjöttével is hajtassák végre*. Ar orsz. ért. a magyar polgári anyagi törvényeket visszaállítván, miután 1840. év óta az egyházi személyek utáni öröklési jogviszonyok szabályozása tekintetében semminemű intézkedés nem történt, a congr. regularium decretuma (L. Zlinszky i. m. 835. lap, 3. jegyz. és Kőnek i. m. 97. §. d. jegyz.) hazánkban érvénynyel nem bir, jelenleg az újabb jogrendszerre való tekintettel nemcsak a világi papok, hanem a szerzetesek utáni örökösödés szabályozására is ezen t.-cikk szolgál irányadóul, mert ha a törvényhozás s a legfőbb ítélőszékek ezen törvénycikket eddigelé nem is magyarázták s ekként sem az interpretatio authentica, sem az interpr. usualis nem alkalmazható, mindazonáltal a nyelvészeti s oknyomozó törvénymagyarázat erre nézve semmi kétséget nem hagy fenn. A nyelvészeti törvénymagyarázat szabályainak szemelőtt tartásával a törvényhozó szándékát a szavakban kellvén keresni, miután fel kell tennünk, hogy a szavak megválasztásában kellő óvatossággal járt el és feleslegest nem mond, s miután ezen kifejezés «egyházi személyek» értelme helyenkint és koronkint többféle is lehet, hazai törvényeinkben előforduló kifejezéseket kell tekintenünk, a melyek ott, a hol csak világi papokról van szó, határozottan főpapok, püspökök, apátok stb. javadalmasokról saját elnevezésök szerint intézkednek, ellenben a hol az egész egyházi rendről van szó, ezen gyűjtőnevet: «egyházi személyek* használják; az egyházi rend tagjai s a miként láttuk, a szerzetesek különféle, a kánonjognak meg sem felelő elnevezés alatt fordulván elő, a H. K. II. r. 40. c. az «egyházi személyek* fogalmát jónak látta oly módon megállapítani: <Ecclesiastici sub nomine archiepiscopi, episcopi, praelati, abbates aliaeque personae spirituales et regulares comprehendentur*, mely fogalommeghatározást jogi iróink is elfogadván (Suhajda i. m. 44. §.): az idéz. t.-cikk nyelvtani magyarázata szerint a benne előforduló ^egyházi személyek* kifejezés alatt a szerzetesek is értendők. De ha e mellett is némi kétely fenforogna, az oknyomozó, logikai magyarázat ezt teljesen eloszlatja. Az idézett törvény keletkeztének inditó oka volt t. i. az «egyházi személyek* utáni örökösödési viszonyok rendezése, a mikor ez az 1839. évi márc. 12-én kiadott helytartótanácsi rendeletből kiviláglik, melyben a törvényhozást törvényeink szelleme vezérelte, melyet más hasonló törvényekből, jelesen az 1557: X. t.-c. 5. §. és 1647: CI1. t.-c. 6. §-a s az egyházi személyekre vonatkozó törvények összeségéből kivehetni s az általános öröklési jogszabályokkal is megegyez, melyeknek alapja a családban és vérségi összeköttetésben nyilvánul (Zlinszky i. m. 702. lap) s a melyet a kánonjog általános rendelkezéseiben s részleges hazai jogunk intézkedésében feltalálhatni; miután pedig törvényes örökösödés esetében a rokonok még a kolduló szerzetesek hagyatékaiból s a világi papokéból soha kizárva nem voltak, a törvény ratiója sem lehetett más, mint ezen kifejezés fogalmat korábbi törvényeink szellemének megfelelően az egész egyházi rendre kiterjeszteni. Az emiitett t.-cikk következtében az előbb kiadott helytartótanácsi rendeletek is hatályon kivül helyezetteknek lévén te -^T."?? a szerzetrendeknek jogi iróink által tanított exclusiv örökösödési jogának kérdése nagyon problematikus, sőt ezen jog a szerzetrendek alkotmányának s a reguláknak folyománya nem leven az orsz ert. 19. §-ának azon rendelkezésére s azon jogelvre való tekintettel, hogy a törvényes öröklési jog az uralkodó halálakor uralkodó torvény szerint történik s ezen jog a belföldi törvény szerint bírálandó el (Zlinszky i. m. 15. lap), alig szenved K, °P' törvényes öröklési jogcimöknek megállapítására a kánomstak által felállított fictión kívül más jogcím nem létezik, mely azonban az 1868. évi LIV. t.-cikknek az öröklés jogcímét