A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 32. szám - Bolgár igazságügy s azzal kapcsolatban levő dolgok. Folytatás

A JOG 127 öt, saját állítása szerint a kezében levő vasvillával megtámadta mire 8 fegyveréből reálótt. November 2-án, azaz a hulla feltalálásának napján L. Lajosne az aradségai alkapitányi hivatalban megjővén, előadta hogy N• Mileva 8 éves gyermek már előző napon látta Ny Stefánt feltalálás helyén vonaglani és nevezettnek útbaigazítása folytán, a hullát a feljelentés napján meg is találta Eien jelentésnek alapján valószínű lévén az, ho«y Ny Stcfán a B. Tódor által nov. 20-án tett lövés következtében halt el a vizsgálat ez irányban lett megindítva. Vádlott kihallgattatván, azt adja elő, hogy ő nov 20-án este 8 és 9 óra között nagy kutyaugatást hallván, kiment a tanyán levő szénakazalhoz, a hol több alakot látott, a mint a szénát a kazalból kitépve ponyvába rakták és éppen elvinni készültek Mikor a tolvajok vádlottat meglátták, közülök egyik, a kiben vádlott K. Andrást ismerte tel, elszaladt, mig a másik, a kit vádlott Ny. Stefánnak vélt felismerni, vádlott kiáltására megállott, visszafordult és vasvilláját tőle mintegy 15 lépésre ütésre emelte! Ekkor történt az, hogy vádlóit megöltnek támadását megelőzendő^ reá lőtt. Előadja továbbá vádlott, hogy sértettett azért találta a lövés hátba, mert a mint 8 a fegyvert felemelte, Ny. Stefán oly gyorsan fordult meg, hogy ő ki különben is a félelemtől önkivüli állapotban volt, már nem tudta a lövés irányát megváltoztatni. A kir. törvényszék mindezek dacára az önvédelmet nem látja beigazoltnak, mert vádlott maga is beismeri, hogy a megölt Ny. Stefán a lövés alkalmával tőle mintegy 15 lépésnyire állott, a mely távolság pedig, tekintve azt, hogy megöltnél vasvilla volt', nem oly csekély, mely vádlottban a veszély közvetlenségének érzetét felidézhette volna. De megdől vádlottnak az önvédelemre vonatkozó védekezése a boncjegyzőkönyvben constatáll azon tény alapján is, hogy sértett a lövést hátába kapta, a mely körülmény pedig kizárja a támadás megtörténtét, mert ha önvédelemből lőtt volna vádlott, az esetben a lövés a támadót okvetlen szemben találja, nem lévén valószínű azon állítása, hogy a fegyver elsülése és a tölténynek a támadóig történt eljutása között lefolyt rövid időköz alatt nevezett meg birt volna fordulni. Az önvédelem ezek szerint nem lévén beigazolva, vádlottat a btk. 301. §-ába ütköző és a 307, §. bekezdése szerint minősülő erős felindulásban elkövetett és halált okozott súlyos testi sértésben azért kellett bűnösnek kimondani, mert vádlott tagadása ellenében nem lett beigazolva azon körülmény, illetve sem a vizsgálat, sem a végtárgyalás során oly körülmény, melyből azt lehetne következtetni, hogy vádlottnak szándéka sértett életének kioltására lett volna irányozva, fel nem merült, az erős felindulást pedig fel lehet tételezni akkor, a mikor vádlott éjjel a házon kivül saját hiedelme szerint több gyanús egyéntől volt körülvéve és azok között felismert egyet, a ki a legveszedelmesebb gonosztevő hírében állott és a ki még ezen felül vádlottra, habár távolról is vasvillát emel. A büntetés kiszabásánál enyhítő körülményül vétetett vádlott büntetlen előélete és azon körülmény, hogy a tanuk állítása szerint azon a vidéken a cselekmény elkövetése idejében igen sok lopás történt, sőt már vádlott gazdáját is több ízben meglopták és e miatt vádlott mint hű cseléd, ki a tanya felügyeletével volt megbízva, hosszabb idő óta zaklatva volt. stb. A nagyváradi kir. Ítélőtábla (1894. ápril 25. 631. sz. a.) Vádlottnak a jogos védelemre alapított védekezése vádlott saját beismerésével, valamint az N. 12. sz. a. levő helyszíni szemlejegyzőkönyvhöz csatolt térrajz és az N. 8. sz. a. levő boncolási jegyzőkönyv adataival bizonyított azzal a ténykörülménynyel, hogy vádlott a lövésnek megtételekor lő lépés távolságban volt sértettől és hogy a lövés sértettet hátban találta, nyilván megcáfolva van; de nem érvényesíthető vádlott jávára a védelem részéről felhozott az a védekezés sem, hogy a jogos védelem határait félelem és ijedség következtében lépte volna át, mert a vizsgálat adatai szerint a tanyán, melynek őrizete vádlottra volt bízva, már előző időben lopások követtetvén el, midőn vádlott a nagy kutyaugatásra szobájából töltött fegyverével kiment, már gondolhatta, hogy a tanya környékén tolvajok járnak. De saját beismerése és özv. L. Jánosné tanú előadása szerint vádlott a lakásból kimenve, azonnal észlelte, hogy a szénakazalnál tolvajok vannak, ezeket kiabálásával távolról figyelmessé tette és annak folytán saját vallomása szerint mindkét tettes, kiket ő felismert, futásnak eredt; ily körülmények között az állandóan tanyán lakó és a tanya őrizetével hivatásszerüleg elfoglalt vádlott részéről két menekülő tolvaj az akarati elhatározási képességre befolyást gyakorló ijedséget vagy félelmet még abban az esetben sem idézhetett elő, ha a menekülésben levő egyik tettes visszafordulva 15 lépésnyi távolságban reá egy ütőeszközt, vasvillát emelt. Ugyancsak a fenti indokokra való tekintettel nem állapitható meg vádlott javára az, hogy a vádbeh bűncselekmény elkövetésénél oly erős felindulás uralma alatt állott, hogy annak befolyása alatt szabad akarati elhatározási képességében korlátozva lett volna, megcáfolja ezt az a körülmény is, hogy vádlott az elriasztott tettesek menekülése után a szénakazalhoz menvén, tettesek által visszamaradt bűnjeleket összeszedte és lakásába visszatérve, a történteket özv. L. Jánosnénak részletesen elbeszélte; tehát a kutyák ugatása folytán lakásából kimenetelétől kezdve a cselekmény egész lefolyása alatt teljes öntudattal és rendszeresen járt el. A vádbeli bűncselekmény elkövetésénél vádlottat vezető szándék tekintetében vádlottnak ama beismerése alapján, hogy a menekülő egyik tettes személyében a vizsgálat adatai szerint közveszélyes jellegű tolvajnak jelentkező Ny. Stefánt felismerve, őt állítólag megállásra szólította fól és midőn a nevezett 15 lépésnyi távolban megállott és felé visszafordult, reá vasvillát emelt, ő nyúlseréttel töltött fegyverével sértett felé egy lövést tett, tekintettel a használt eszköz minőségére és arra a körülményre, hogy a lövés a felső testet érte, alapos jelenségei látszanak fenforogni annak, hogy vádlottnak szándéka egyenesen ölésre volt irányozva, mégis vádlottnak határozott tagadásával szemben, tekintve, hogy a lövés irányítása meg nem állapitható, kétséget kizáró módon csak az tekinthető bizonyítottnak, hogy vádlottnak szándéka a sértett súlyos megsérelmezésére volt irányozva. Mindezek alapján a kir. ítélőtábla az első bíróság ítéletének részben' való megváltoztatása mellett vádlottat a Ny. Stefán sérelmére elkövetett és a btk. 306. §. szerint minősülő és ugyanazon szakasz szerint büntetendő halált okozó testi sértés bűntette miatt mondja ki bűnösnek és őt ezért az elsőbiróság ítéletének indokolásában kiemelt és e helyütt is elfogadott nyomaiékos enyhítő körülmények kellő méltatásával, valamint vádlottnak kétségtelenül izgatott kedélyállapotát is figyelembe véve, a btk. 306. §. alapján, de a btk. 92. §-nak alkalmazásával hat havi börtönre itéli. stb. A in. kir. Curia (1895. ápril 17. 7,506. sz. a.) A vizsgálat adatai által be van bizonyítva, hogy özv. L. Jánosné tanyája és ennek szomszédságában gyakori lopások követtettek el és éppen e miatt lett vádlott lőfegyverrel ellátva; minthogy megállapittatott az is, hogy a szénalopáson ért Ny. Stefán szénahúzó vassal ellátott villával volt felszerelve és özv. L. Ferencné hit alatt vallotta, hogy vádlott a kutyaugatásra fegyverrel kimenvén, tanú is a szobából kimenve hallotta, hogy vádlott folytonosan kiabálva ment a kazal felé és dacára ennek, a vasvillával ellátott tolvaj onnan nem távozott, hanem vádlottat bevárta, vádlott azon védekezése, hogy a vasvillával ellene forduló Ny. Stefántól megijedt, annál inkább elfogadható, mert kiderittetett az is, hogy Ny. Stefán veszedelmes egyén volt és nincs megcáfolva az, hogy a lopásnál társai is voltak és így vádlott életét közvetlen veszélyezettnek tarthatta; ily körülmények között vádlottnak ama ténykedése, hogy a fordulásban levő tolvajra, nem is hátba, hanem a boncjegyzőkönyv tanúsítása szerint egyszerre a csecsbimbót és a hátsó lapockacsont alsó részét érve oldalon találva lőtt, egyedül a jogos védelem határainak különben indokolt félelemből való túllépésének tekintendő, ezekhez képest mindkét alsó bíróság ítélete megváltoztattatik, vádlott a btk. 79. §. utolsó bekezdése alapján a vád terhe és következményei tehe alól felmentetik. A gazda a birtokosa azon tárgynak, melyet cselédjének harmadik személy részére való átszolgáltatás céljából ad; ily esetben, ha a cseléd eltulajdonítja a tárgyat nem sikkasztás hanem lopás forog fen. (M. kir. Curia. 1895 május 30. 5,342. sz. a.) Az uj sommás eljárás a gyakorlatban. A pécsi kir. törvényszék felebbviteli tanácsa 1895. évi D. 129. sz. alatt M. F. és neje felpereseknek B. A. és Cz. J. ellen sommás igényperében a mohácsi kir. járásbíróság 1772/p. 895. sz ítéletének azt a részét, melylyel felpereseket a már betakarított termésre irányuló igényükkel elutasította, helybenhagyta, mert bár az a föld, melyen a lefoglalt termés termett, igénylők tulajdonát képezi, mégis mivel igazolva van, hogy a végrehajtást szenvedetr az igénylőkkel közös gazdaságot folytat, minélfogva a gazdaság jövedelmének egy része a végrehajtást szenvedettet illeti, még akkor is, ha ez utóbbi a közös gazdaság terheihez nem járult: a terményeknek őt illető része lefoglalható, mert a földtulajdonosok nem vonhatják el tőle a gazdálkodásnak őt illető jövedelmét, hanem szerződés kötelezettsége nem teljesítése esetén csak eme kötelezettségek teljesítését követelhetik tőle. Az igénylők által vitatott az az állítás pedig, hogy a végrehajtást szenvedett az 189Í. évi jövedelméről lemondott, még bizonyítás esetén sem lenne figyelembe vehető, mert a végrehajtást szenvedett és az igénylők közt levő rokonsági, illetve sógorsági viszonyt véve tekintetbe, a perindítás után eszközölt joglemondás a végrehajtató, mint jóhiszemű harmadik személylyel szemben joghatálylyal nem bír. Az elsőbirósági Ítéletnek a lefoglalt fűggő-termésre vonatkozó részét azonban a kir. törvényszék megváltoztatta és az igénynek helyt adott, mert a függő termés, mint az ingatlan tartozéka a földtulajdonos tulajdonát képezi s végrehajtók nem igazolták, hogy a végrehajtást szenvedettet az ingatlanok haszonélvezete illeti, hanem csak azt, hogy a közös gazdálkodás folytán neki a jövedelemből van része. A pécsi kir. törvényszék felebbviteli tanácsa 1895. évi D. 153. sz. a. 1). I. felperesnek O. I. elleni sommás igényperében a sásdi kir. járásbíróságnak 1895. évi 1010 p. sz. a. hozott és felperest igényével elutasító ítéletét megváltoztatta s az igényelt tárgyakat a zár alól feloldotta, mert végrehajtó az igénylő neje ellen intézvén végrehajtást, oly tárgyakat foglalt le, melyek sem a nő kizárólagos használatára nem szolgálnak, sem azokra a nő tulajdonjoga bizonyítva nem lett, a közszerzeményi jogra alapítottan pedig lefoglalhatók nem voltak, mert a nő közszerzeményi joga nem a házasság tartalma alatt szerzett egyes ingó dolgokra, hanem a szerzett vagyonértékre vonatkozik s igy a házasság tartalma alatt