A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 12. szám - A felvidéki kincstári telepesek jog- és birtokviszonyairól

92 A JOG. A felvidéki kincstári telepesek jog- és birtokviszonyairól. Irta: Dr. GYENES JÓZSEF, besztercebányai kir. kincstári alügyész. Az úrbéri kapcsolathoz némileg hasonlatos állapot, a melyet a bányaművelés s majd ujabban az erdőgazdaság s az ezek szolgálatában álló munkás elem érdekei az országnak e két termelési ág cultiválására alkalmas vidékein s különösen a felvidéki megyékben teremtettek. Különösen Zólyommegyében hajdanta a bányászat nagymértékben űzetve, jelentékeny kereseti és jövedelmi forrást képezett, mi a gazdag pénztőzsér Fugger - házat arra indította, hogy az itteni kincstári bányászatot a XVI-ik század elején kibérelve, az ebből nyert terményekkel világkereskedést űzzön. Ezen nagymérvű bányamüvelés, a bányaterményekaek a kohómüvekben való finomítása, a bányászat és a kohó üzemcéljaira szükségelt tűzifa és széntermelése, mely productio tekintélyes munkaerőnek állandóan rendelkezés alatt lételét követelte, az ezen üzemágakban jártas munkásoknak telepítése által történt már a legrégibb időkben. Miután a bányák akkoriban leginkább a személy- és vagyonbiztonságra vonatkozólag kevés garantiát nyújtó vadonokban lettek feltárva, az illető bánya vagy kohónál alkalmazást nyert munkások rendesen ezen művek közelében csoportosulva, lakházakat építettek, melyhez a kincstártól ingyen telket, sőt építési anyagokat is kaptak. így keletkeztek aztán leginkább a XVII. században s a XVIII. század elején azon — ma leginkább az ország északi és északkeleti erdő és bányavidékein előforduló kincstári telepközségek, a melyeknek lakói az üzemágakban való jártasságuk szerint osztályozva, majd a bányászat, majd a kohászat s majd az erdészet, — mint a két előbbinek céljaira felhasználandó tüzelő anyagot szolgáltató — de később tökéletesedve, önálló termelési ág gyanánt jelentkező üzem szolgálatában állanak s ezen szolgálataik fejében az e vidékeken szokásos s a kincstári munkási minőséggel egybekötött jogok élvezetében részesülnek, ellenszolgáltatásként magukat, az egyéni tulajdonszerzés és akaratszabadság lehetőleg biztosítása mellett, a kincstár által kikötött feltété leknek alávetvén. Ezen feltételek precizirozása itt a zólyomi és gömöri részekben úgynevezett »r e v e rs a 1 i s o k« kiállítása által, Máramaros vidékeiu pedig a munkás és munkaadó kincstár közötti szabad egyezkedésen alapuló szerződés alakjában történik — illetve történt mindekkoráig. A »nyilatkozató k« leglényegesebb pontja a kincstár főtulajdonosi minőségének elismerése, valamint azon feltételnek elfogadása, hogy a kincstár által haszontulajdonba adott telken szintén általa kiszolgáltatott faanyagokból épített lakbáz nem kincstári munkás tulajdonába át nem szállhat s a mennyiben ezen eset bekövetkeznék, ugy a kincstárnak jogában álland az illető lakházat s tartozékait a bíróilag megállapított becsérték megtérítése mellett megváltani és átvenni. Az ezen nyilatkozatban foglalt korlátozások azután a kincstárnak némely leglényegesebb jogainak szükség esetén való effectuálhatása céljából a telekkönyvben, a hol a kincstár mint a telek tulajdonosa, az illető munkás pedig mint a telek haszonélvezője és a felépítmény tulajdonosa szerepel, feljegyzés alakjában kitüntettetni szoktak, mely feljegyzés azonban -- mint az alábbiakból látni fogjuk — ma csak a legritkább esetekben sikerül. Azon jogok és élvezmények a melyekben, a kincstári munkások részesülnek, a következők: a régi úrbéres időkből ismeretes faizáson kívül bizonyos kiterjedésű kincstári területeknek díjtalan használata, megállapított számú marhának kincstári legelőn való tarthatása, földilletményének megművelhetése céljából két havi szabadságidőnek igénybevehetése, a társládához a többi munkások által fizetni kötelezett hányadnak csak felével való hozzájárulási kötelezettség, 30 évi szolgálat után a lakház és földilletménynek nyugbérképen való használata, munkába állítás esetén a helyi viszonyoknak megfelelő készpénz-napszám stb. stb. A most ismertetett situatio azon kérdést tolja előtérbe, vájjon az említett munkásosztály anyagi jóléte s boldogulása szempontjából helyesnek tarható-e a telepitvényes tulajdonának korlátozása ? s nem válik-e hátrányára a kincstárnak is az ezen korlátozás által netán deprimált munkakedv következményeként jelentkezhető okszerű mívelés és eredményes productio lehetetlenitése s nem akasztja-e meg e két körülmény mindkét részről a gazdasági fejlődést s a telkeknek megfelelő tőke és erőbefektetés által való belterjes mívelését? Az e kérdésben elágazó s absolut érvényre emelkedni nem biró, a legcélszerűbb megoldást kitalálni nem képes nézeteknek eredménye azután az a mozgalom, mely időnként ugy társadalmi, mint hivatalos uton a kincstár ezen eljárásának kárhoztatását hangoztatja, őt a telepesek elnyomásával, a tulajdon- és akaratszabadságnak az emberi méltóságot lealacsonyító, illetéktelen korlátozásával vádolván, a mely actio oda concludál, hogy a közóhajnak megfelelőleg s a közfelfogással összhangbau a törvényhozás lépjen közbe s intézkedései utján biztosítsa a telepesek által képviselt nagy munkaerőnek a megfelelő helyet és befolyást az állam életben; tegye szabaddá a földbirtokot — s az úrbéri kötelékek eltörlésének mintájára kárpótlás mellett vagy a nélkül a telepeseknek a kincstárral szemben való függőségét megszüntetve, azoknak az illetmény gyanánt haszontulajdonába adott ingatlanokat feltétlen rendelkezése alá bocsássa? A régi állapot fentartása, valamint az utóbb vázoltnak rendszeresítése mellett is számos argumentumok hozhatók fel, de a melyek a földbirtok feltétlen rendelkezésre bocsátása s a teljes függetlenség biztosítása mellett érvelnek, azoknak inkább a XIX. századnak sokszor túlzó liberalismusának és humanitási törekvéseinek zászlajára irt hangzatos jelszavak, a melyeknek gyakorlati megtestesülése végeredményében talán épen azok megrontását idézné elő, a kiknek helyzetét a tájékozatlanság szemüvegén keresztül elrettentőnek találó túlzó idealismus javítani akarta volna. Vegyük ugyanis tekintetbe, hogy a kincstár a már elősorolt s még azon kívül is nyújtott nagyszámú szolgáltatások fejében ellenszolgálmányként egyedül azt követeli, hogy az erdő-, bányaés kohóüzem céljaira minden időben elegendő munkaerő álljon rendelkezésére s neki, mint főtulajdonosnak, mód nyujtassék az általa kiszolgáltatott beneficiumok élvezetébe lépő s következőleg kincstári munkára kötelezendő egyéneknek e célra való alkalmas vagy alkalmatlan voltát megítélni, a mihez az osztr. polg. törvénykönyv 1,140. §-a szerint is joga van s saját gazdasági érdekeinek előmozdítása céljából az általa létesített és feutartott telepközságek lakosainak munkaerejét a munka nagy tömegben való felszaporodásának eshetőségére biztosítani. Ezen valóban elenyészöleg csekély követelmény korántsem tehető párhuzamba az érette cserében járó élvezményekkel; de meg van ezen kivül azon haszna is, hogy lehetetlenné teszi a tékozlást, gátolja a szeszes italok nagymérvű élvezete folytán számos vidéken előállott eladósodást, kizárja a korcsma, szatócsüzletek nyitása címén a tudatlan köznép által lakott községekbe beférkező, de tulajdonképen uzsoráskodásból élő s különösen a munkás elem pusztulását okozó egyének letelepülhetését. A helyi viszonyok alapos ismeretére támaszkodó s a telepesek sorsát figyelmesen tanulmányozó felfogás tehát csak a jelenlegi állapot mellett szólhat, a mely a munkásra nézve a legkedvezőbb, a mely mellett tisztességes megélhetése, mérsékelt életmód mellett egy kis vagyonra való szerttevés, mely vagyouát a felépitménynyel együtt, ha ugyan az illető jogutód a telepviszony elismerésére hajlandó, gyermekei s hozzátartozóinak örökül hagyhatja vagy életében elidegenítheti s munkaképtelen állapotba jutás esetére holtiglan való eltartása biztosítva van. Ezen az állandó munkaerőnek folytonos biztosítását célzó intézmény tehát valóságos jótétemény a szegény népuek, mely privát munkába lépés mellett is szilárd vagyoni helyzetet s stabilitást teremteni magának nem képes ; de az állam — mint jogok alanya — ezen minőségében is szivén viseli sorsát alkotó elemeinek s betölti itt is tagjainak kölcsönös boldogulását célzó magasztos feladatát, a mennyiben nem egyszer fordult elő eset, hogy a zálogjoggal terhelt felépítményen tkvileg biztosított követelését épen midőn már arra az árverés megtartandó s a munkás családjával együtt földönfutóvá leen.lett volna, bíróság előtt kifizette s ez által ezt a végpusztulástól megmentette. Természetes, hogy nem kincstári munkás vevőnek a telepre való beférkőzését a nyilatkozatokban foglalt kikötmények erejénél fogva módjában áll a kincstárnak megakadályozni, a mely joga azonban a megosztott tulajdon fogalmában, mely tkvileg is kifejezésre van juttatva s így a főtulajdonos a haszonélvezetet tűrni köteles, eo ipso benne rejlik. Az első telekkönyvi felvétel alkalmával a már többször érintett telepviszony nyilvánkönyvileg kitüutettetett az által, hogy a telepközségekben tartott helyszínelések alkalmával a kincstár telektulajdonosi minősége mellett a felépítmény tulajdonosa és telekhaszonélvezője gyanánt a birtokban talált s magát kincstári munkásnak valló egyén is bevezettetett Az előbb említett nyilatkozatok kivétele azonban még akkoriban nem vált szokássá, minek következtében a kincstár örökösödés, adásvétel, csere s más egyéb élők közti jogügyletek utján idegeneknek a telepekbe való bejuthatását meg nem gátolhatta. A tapasztalat ekkor bizonyította be, hogy a munkásoknak a kincstárral szemben bizonyos függősége mindkét fél érdekében elkerülhetetlen, mert eltekintve attól, hogy ezen állapot a gyakorlott munkások elvesztése által a kincstárra szerfölött hátránynyal járt, hogy az első tkvi tulajdonos kincstári munkásnak gyermekei — a kincstári munkanemek egyikét sem sajátítván el — szüléiktől öröklött, díjmentesen kiszolgáltatott anyagokból épített házukat egészen idegen, a kincstárral semmiféle kapcsolatban nem álló embereknek adták el, kik miután azon vidéken honos munkanemek egyikével sem foglalkoztak, rendesen a kincstári munkások anyagi kizsákmányolását célzó különféle üzletekhez kezdettek. Megkezdődött az ingatlanok csereberéje, rendre való elidegenítése, a telepekre jólét s megelégedés helyett a nyomor és keserűség köszöntött be, mely állapottal karöltve járt a felépítményeknek adósság fejében való elvesztegetése s a pálinkaivás óriási mérvben való terjedése. S mindezt a kincstárnak összedugott kézzel kellett néznie, nem lévén a betolakodott idegenekkel szemben semmiféle regressusa. Ma már annyiban javultak a viszonyok, hogy a telepes lakóknak majd mindegyike ért valamely munkanemhez s a jogutódok mint elődeik összes jogai és kötelezettségeinek utódai, az e vidékeken köztudomású telepesi viszonyt respectálják. De ezen viszonynak a mindkét félnek fentebb kimutatni iparkodott s jól felfogott érdeke által kivánt megtestesítése egyedül annak telekkönyvi bejegyezhetése által válhatik perfektté,