A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 7. szám - A párviadalról

A J Oö. 51 házközösségi viszonyból eredő végrendelet érvényesítési, vagy érvénytelenítési, továbbá a zavart birtokperek ismeretlen tényezők; a hol 80—85 ügyvéd áll a közönség és a bíróságok segélyére, a hol simább a perek menete s a hol egyébként is, eszmei értelemben véve, alkalmazható a költő szava : »más világa, más felhője, tündértáj az s bájoló*, nem ugy, mint nálunk. Ez a signaturája a fővárosi bíráskodásnak is, de még kedvezőbb mértékben! Ne hogy félremagyaráztassunk: kijelentjük, hogy a kevesebb munkát nem keressük, hanem igenis keressük és szorgalmazzuk a rendes, sok és jó munka figyelembevételét s kiegyenlítését annak a tátongó űrnek, a mely a fővárosi és vidéki bíráskodás közt a bírák munkájának méltatása tekintetében fenforog. Hisz ép az egyik sérelmünk, hogy minket nem látnak meg; oda kell tehát hatnunk, hogy sehol az egyes bíráskodás a jogi szervezet mostoha gyermekévé ne törpüljön. Hanem ad vocem »birói tekintély.* Tartozom dr. Makucz Arthur t. albiró urnák azzal a helyreigazítással, hogy — sajnos! — abban is vajmi kevés részünk van. Kiáltó példája ennek egy u. n. panasznap, a melyen — a kezelőszemélyzetet s egyéb munkához szükséges idejöket kímélendő — a polgári és kisebb polgári ügyi panaszokat a járásbiró sajátkeziileg veszi jegyzőkönyvre s iktatja be, nagy épületére a szűrös atyafiaknak, a kik között egyszer akadt egy, a ki odakint kijelentette, hogy ö nem az írnokkal, hanem a járásbíróval akart beszélni. Nem hitt a saját szemeinek a jámbor. De hiszen dr. Makucz Arthur albiró úrral tulajdonképen egy nyomon haladunk elannyira, hogy a köztünk uralgó harmóniáról az egyszeri gányó és az egyszeri nótárius asszony jut eszembe, a kik között a következő párbeszéd folyt le ; v>Jó estét tejes asszony! Mit nyűvel a férje ?« ^>Adjon isten. Búzát rostáltat.« »Eppeg én is azt akarom nyú'velni !« Remélhető ezek után, hogy a korlátok, melyek felfogásainkat elválasztják, könnyű szerrel eltávolíthatók, a mennyi- j ben azonban ez nem volna lehe'séges. ám maradjanak fenn j azok a látszólagos kó látok, azért mégis konstatálhatjuk, hogy a mi a végcélt illeti, egyértelműség, egy óhaj, egy akarat a vezérlőnk: akarjuk és óhajtjuk, hogy az egyes birák munkája kellőleg honoráltassék s hogy kik az igazságszolgáltatás tengelyét képezik s életük, egészségük és munkaerejök java részét annak oltárára áldozatul hozzák, cserébe megfelelő elismerést, figyelmet és méltatást kapjanak s nem csak a meghozott üdvös tények iránti áhitozásban, hanem azok élvezetében is megérdemelt részök legyen. Ne téveszszük tehát össze a tudomány és a gyakorlat igényeit és vegyük szemügyre a determinizmust először az előbbinek tekintetéből. A tudomány mai állása melleit e tant el nem fogadnunk annyi, mint föl nem fogadnunk, meg nem értenünk az emberi elme mindazon vívmányait, a melyek az emberiséget ki tudták emelni a középkor misztikus obskurantizmusából és megvédve azt, a mult század elfogult túlzóival szemben, a társadalmat és kultúrát mai fokára fejlesztették. Szükségtelen itt böveu fesorolnunk mindazon sarktételeit a tudománynak és a modern viiágfelfogásnak, a melyek a fizió- és soeiologiai determinizmust helyesnek bizonyítják. Az általános törvényszerűség tétele nem tesz kivételt a jogtudomány vaskalaposainak kedveért; okok és okozatok szükségszerű láncolatából áll a természet és benne az ember egész létprocesszusa és arra a bizonyos természeten k;vüf tényezőre, a melyet az emberi elme évezredeken át hiába keresett s a melyre egyesegyedül alapitható az indeterminisztikus fölfogás, mindmáig nem tudtunk ráakadni. így tehát a mai tudomány, a mely a szabad erkölcsi lényt az emberben nem tudta föltalálni, nem áll szemben mással, mint a természeti törvények föltétlen uralma alatt álló fizikummal. A tudomány mindennel csak annyiban foglalkozhatik, a mennyiben tényleg létezik ; már pedig az absztrakt, saját fizikumától és a társadalmi helyzettől egyaránt független ember, a kit a büntetőjogász erkölcsi felelősségre akar vonni, tényleg nem létezik; mi az embert a tudományban csak ugy vehetjük, a mint öt az életben, a valóságban megismertük. Az embert e szempontból két főtulújdonság jellemzi, az, hogy fizikai és az, hogy társadalmi lény. Fizikai, a mennyiben a természet törvényeinek föltétlen uralma alatt áll, a mennyiben egészen azon anyag- és erőkomplexum része, a melyet természetnek nevezünk, ennek a keretében jő létre, él és majdan, a mikor önálló léte lének processzusa véget ért, újra a természet anyaghalmazában abszorbeálódik. Társadalmi lénynek mondható viszont azért, mert eddigelé ismeretes tulajdonságai csakis az emberi társas együttlétben fejlenek ki egészen és mert előttünk, jogászok előtt csakis mint a társadalom tagja szerepel. (Befejező cikk kov.) A párviadalról. Irta : EISERTH ISTVÁN, kir. ügyész Lőcsén. A párbajra vonatkozó kérdések a nyilvános életben már annyira meg lettek vitatva, hogy e részben ujat felhozni alig lehet és hogy ennek dacára ezen kérdéshez még is röviden hozzászólok, teszem ezt azért, mert ujabb időben ezen kérdés iránt nemcsak a jogászvilág, de az egész művelt társadalom is élénk érdeklődést tanusit. A nép erkölcsi és jogi érzete az élet szükségei iránt mindenkor érzékkel biró közvélemény nálunk és másutt már régen hangosan követeli a párbaj szigorúbb, repressiv megbüntetését. Tudjuk, hogy sokak ferde nézete szerint nem is gentleman az, a ki legalább kétszer-háromszor nem párbajozott; pedig egészen máskép gondolkodnának ezek a jó urak, ha tudnák, hogy 8- 14 napi, vagy ha sok, 6 havi államfogház helyett, hosszabb ideig tartó fogház, börtön vagy fegyház vár reájuk. Ha egy-egy emberélet könnyelműen, gyakran igen csekély, sőt néha frivol indokból áldozatúl esik és ha minduntalan arról győződünk meg, hogy a párviadalt vívók közül legtöbbnyire az vérzik el, a ki a párbajhoz, megtámadott becsületének helyreállítása végett, a barbár szokáshoz tapadt előítéletnek hódolva, folyamodni kényszerült: akkor kétszeresen érezzük szükségét annak, hogy ezen pusztító társadalmi kór ellen immár erélyesen fel kell lépni. Ugy hiszem, hogy a duellum mániája nemsokára megszűnik, mert a budapesti polgári körök példáját követő egyletek, a modern társadalom, nem fogják megtűrni azt, hogy párbajhősök a békés polgárok életét és testi épségét folyton terrorizálják. Sokat tehet e tekintetben a t á r s a d a 1 o m, de célt nem ér, ha csak párbaj elleni törekvéseit a b t k v. szigora nem támogatja. A magyar btkv. XIX. fejezetének mindössze hét szakasza (293—300.) a párviadalról mint sui generis delictumról szólva, a kihívást, kiállást és megsebesitést 1 naptól 6 hóig, 1, 2 és 3 évig terjedhető, az ellenfélnek a párbajban való megölését pedig maximum 5 évig terjedhető s a custodia honesta jellegével biró állam fogházzal rendeli büntetendőnek. Nézzük csak az igen művelt és phlegmaticus angolokat, vagy a nem kevésbbé művelt, de lobbanékony vérű franciákat, ezek a páros viaskodást speciális bűncselekmény uyé nem canonisálták, mint például Magyar- Német- és Olaszország, vagy Belgium és Ausztria; amazok a párbajra külön d i s p ositiokat nem alkották és ennélfogva módjukban is áll a párbajt ott, a hol kell, igen szigorúan büntetni s másrészt ha a körülmények úgy követelik, nemcsak a legenyhébb büntetést alkalmazni, de mi több, vádlottat fel is menteni. Ez nálunk mondhatom legalább is felette nehéz és hosszadalmas, s hogy ezen állításomat bebizonyítsam, egy érdekes esetet mondok el, melyet, mint a vádhatóság képviselője, vagy nyolc évvel ezelőtt megéltem. Egy intelligens, kisebb vidéki városkában ugyanis az ottaiii kir. járásbíróság albirája a telekkönyvi Írnoknak hivatalos eljárás közben, hivatalos szobában utasítást adva, azt azért, inert vele szemben nem épen a legilledelmesebb hangon feleselt, rendreutasította. Erre az irnok kihívással felelt. Az albiró először visszautasította a párbajt, de pár nap múlva, miután tudomására esett, hogy a kihivó irnok a legelterjedtebb napi lapokba a szokásos nyilatkozatot (gyávának nyilvánítom stb.) beküldötte, s miután jóakarói a párbaj elfogadását tanácsolták és végül, mert már alaposan attól tartott, hogy a párbaj el nem fogadása miatt a casinoból is kigolyózzák, nehogy neve meghurcoltassék, az írnokkal, tehát alantasával, akit jogszerűen hivatalos eljárás közben rendreutasítani quasi kötelessége volt, karddal szállt szembe s rajta jelentéktelen sérülést is ejtett. Az ügy hosszabb vizsgálat után le lett tárgyalva s az albiró, a kit természetesen állásától föl kellett függeszteni, egy napi, az irnok pedig tizennégy napi államfogház elszenvedésére Ítéltetett. Természetes, hogy ráadásul a fegyelmi eljárás folyamatba tételét sem lehetett mellőzni. Az esküdtszék az albirót nyugodt lélekkel felmentette volna, a bíróság azonban, a kinek kezét még az 1885. évi 45. számú curiai döntvény is köti, kénytelen-kelletlen bűnösnek mondta ki. Igaz, hogy volt még egy út, a legfelsőbb kegyelem, melyet az albiró el is nyert, tíe hiába, ö hónapokon át felfüggesztve annyi kellemetlenségen ment keresztül, a melyre, tudom, ma is nem szívesen emlékszik vissza, s a melynek félannyi mértékben sem lett volna kitéve akkor, ha például Franciaországban esik meg ezen baja. Tagadhatlan, hogy a párbajnál a kiszabott b ü ntetés mértéke s maga a büntetési nem elégtelen. Elismerem ugyan, hogy az emberek egy része a szenvedélyek viharában, vagy esetleg a bűntelenség reményében, minden, még a legszigorúbb büntetéssel is dacol; de tagadhatlan másrészt az, hogy a példás büntetés általában repressive hat és féket vet még a szenvedélyeknek is.