A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 51. szám - A birói tévedések reparatiójának kérdése a francia parlament előtt. A Jog eredeti tárcája - A végrehajtási árverés felfüggesztése

371 végrehajtási eljárás sikerét veszélyeztető rendelkezés foglaltatik, melynek a törvénybe történt felvételét máshonnan, mint a végrehajtási árverés lényegének félreértéséből nem tudom megmagyarázni. A jelzálogos hitelezőnek, ha a végrehajtás az ö javára elrendeltetett, joga van, hogy a bíróság az ő kérelmére a jelzálog tekintetében oly intézkedéseket tegyen, a melyek a jelzálog értékének felszámolását (liquidálását) eredményezik és hogy ő ebből az eredményből követelésének összegéhez és elsőbbségéhez képest kielégítést nyerjen. Ez a jog lényegesen különbözik az eladási jogtól, a melyet a római jog a zálogos hitelezőnek engedett. Az árveréskor a jelzálogos hitelező nem szerepel eladóként, sem a jelzálogi adós nevében, sem saját önálló jogánál fogva. De azt sem mondhatni, hogy az árverésnél a b i r ó s á g, akár a végrehajtató, akár a végrehajtást szenvedő képviseletében teszi a jelzálogot eladóvá. A biróság nem ad el a végrehajtást szenvedő képviseletében, mert erre felhatalmazással nem bír ; mert a végrehajtást szenvedőt az árverésből kifolyólag szavatosság — ugy mint az eladásnál — nem terheli és mert a végrehajtást szenvedő — ha csak nem egyúttal személyes adós — maga is megveheti az árverés alá bocsátott ingatlant, holott senki sem veheti meg saját dolgát önmagától. Ép oly kevéssé ad el a biróság a végrehajtató nevében ; mert ez is megveheti a dolgot a saját számára ; mert a vételár a bíróságnál való lefizetés által nem válik a végrehajtató sajátjává, hanem az összes jelzálogos hitelezők fedezetévé és mert az egyes hitelezők követelései csak az azok kezéhez, nem pedig a bíróságnál, mint állítólagos képviselőnél történt fizetés által szűnnek meg, és lehet, hogy a végrehajtató hitelező, a ki pedig anyagilag eladó volna, a vételárból mit sem kap. Ennélfogva egyátalában nem mondhatni, hogy a biróság az árverési eljárásban a legközelebb érdekelt felek egyikét képviselné. Képviseli mind a két fél érdekét az által, hogy jogviszonyukat rendezi és a jog szolgáltatása által képviseli a közérdeket. Miután pedig a végrehajtási árverésnél sem a végrehajtató eladási jogáról, sem arról nem lehet szó, hogy a biróság mint eladó akár a végrehajtató, akár a végrehajtást szenvedő képviseletében eljárna: magától a végrehajtási árveréstől az adásvevés jellegét meg kell tagadnunk. Kétségtelen, hogy az az ügylet, a mely a végrehajtási árverési eljárás eredményeként előáll, jogi kihatásaiban az adásvevési ügylethez hasonló; de annál inkább különbözik ettől a keletkezés módjára nézve. Kitűrik ez minden tekintetben, de legvilágosabban akkor, ha a jelzálognak a személyes adóstól különböző tulajdonosa az árverés alá bocsátott ingatlant maga veszi meg; mert ilyenkor a tulajdonos, a ki saját akarata ellenére az eladásra kémszerittetett, a birói leütés által sajátját megvette volna! Mindezeknél fogva arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a végrehajtási árverés különös, sajátnemü ügylet, mely adásvevés gyanánt szolgál, de nem adásvevés és a mely leginkább a kisajátításhoz hasonlít. A végrehajtási árverés lényege, hogy a zálogtárgynak pénzzé átváltása jogi szükségességből é3 a fél kérelmére ugyan, de hivatalos közbelépés által és a biróság hivatalos felelőssége alatt történik. Az árverési eljárás célja pedig az, hogy ugy a végrehajtást szenvedő, mint a végrehajtató és a többi jelzálogos abban — mit Mayer mind a két irányban helytelenít — hogy az újonnan érvényesített bizonyítéknak az elitélés előtt ismeretlennek kellett lennie és hogy az elitélt ártatlanságának valószinüsitése kivántatik meg. Es én abban a nézetben vagyok, hogy szerzőnek kitűnő kritikai képessége ebben az esetben is helyes úton jár, mert a perújításnak nem lehet egyéb célja, mint a valóságnak historiailag megállapítása és ezen cél szolgálatában egészen közömbös, hogy az elitélt a még nem érvényesített bizonyítékról mikor nyert tudomást. De különösen indokolatlan a nem vétkességnek az ártatlanságtól való éles megkülönböztetése, mert a kinek vétkessége meg nem állapitható, azt épp oly kevéssé lehet elitélni. mint a kinek ártatlansága kétségtelennek mutatkozik és a büntetőjogi repressiónak Ítélet végrehajtása alakjában gyakorlása a nem vétkes egyénnel szemben csak úgy jogtalan mint ártatlannak irányában. A javaslatok fentartják a mai jogállapotot abban a tekintetben is, hogy rendőri büntetés esetében nincs helye perújításnak és ezt az álláspontot azzal az érveléssel »de minimis non curat praetor« M. is helyesli, holott kritikájának más helyén találóan jellemzi az egyenetlen irányadó szempontként a tárgyalt kérdés helyes megoldásánál: »le seul intérét ne peut et ne dóit étre que la découverte de la vérité«. Ez a szempont kiván érvényre emelést a kihágásért történt ártatlan elitéléssel szemben is, mert az igazság nem vészit jelentőségéből és feltétlenségéből csak azért, mert megtagadása kevésbé pusztít, mint bűntettek és vétségek eseteiben. A perújitási eljárás tekintetében a javaslatok nagyobbára szintén az eddigi jogállapotot tartják fenn, mit M. főleg abból a szempontból kifogásol, mert az elévülési határidők megállapítása tekintetében a javai-latok többsége nem foglal el egységes álláspontot és mert meggyőződése szerint, melyet a huraanismus tiszteletre méltó hevével igazol, a revisióra vonatkozó kereseti jog érvényesítését semminemű záros határidőhöz kötni nem szabad. (Folyt, köv.) hitelező érdekében a végrehajtás tárgyából minél nagyobb pénz összeg tétessék foljóvá. Ezekkel szemben az 1881: LX. t.-c. a végrehajtási árverést jogilag ekként construálja: A telekkönyvi hatóság a 147. §-hoz képest kibocsátott hirdetményben a végrehajtató vagy a végrehajtást szenvedő kérelmére (144. §.), tehát a kérelemben rejlő meghatalmazás alapján az egyik vagy a másik nevében kijelenti, hogy az ingatlant a meghatározott helyen és időben a kikiáltási áron alul is, tehát bármi áron eladja annak, a ki az ingatlanért a legmagasabb árt fizeti. Ha már most a megjelentek valamelyike az ingatlanért bármi vételárt kinál, ezzel a telekkönyvi hatóság által tett Ígéretet elfogadja, a mely valamint az árverelőre nézve kötelező mindaddig, a mig más valaki magasabb vételárt igér, ugy a telekkönyvi hatóságot is köti az általa tett nyilatkozat tekintetében. Szóval a telekkönyvi hatóság által tett nyilatkozatnak mint Ígéretnek az árverelő által történt elfogadása által szerződés létesül, melyet a végrehajtató vagy bármely más érdekelt fél többé hatálytalanná nem tehet az által, hogy az árverés felfüggesztését vagy megszüntetését kéri. Ha pedig más valaki magasabb vételárt ajánl, ez által csak a telekkönyvi hatóság igéretét elfogadó személyben történik változás, az egyik a másiknak helyébe lép, a nélkül, hogy a telekkönyvi hatóság elfogadott Ígérete elvesztené kötelező erejét. Csak igy lehet megmagyarázni a 171. § ának azt a rendelkezését, mely szerint a valamely árverelő által tett bármi nevetségesen csekély, 1,000 frtot érő ingatlanért akár 1 frtnyi Ígéretnek olyan joghatály tulajdoníttatik, hogy a végrehajtató és a végrehajtást szenvedő, mint közvetlenül érdekelt felek az árveréstől többé vissza nem léphetnek, illetőleg a végrehajtást szenvedő az árverés megszüntetését többé a végrehajtató teljes kielégítése által sem képes kieszközölni. Az árverési actus helytelen jogi constructiójából eredő eme rendelkezés káros következményei szembeötlők: a végrehajtást szenvedő, a végrehajtató és a többi jelzálogos hitelezők az ingatlannak leülését tűrni kötelesek, habár látják, hogy várakozásuk ellenére, talán az árverelők összebeszélése folytán az ingatlanért ennek értékével arányban nem álló csekély vételár igértetett. Mintha csak az árverés nem is a végből tartatnék meg, hogy a jelzálogos hitelezők kielégítéshez jussanak és hogy a végrehajtást szenvedő az adósságaitól megszabaduljon s részére esetleg még felesleg maradjon, hanem arra a célra, hogy valamely harmadik személy minél olcsóbb áron a tehermentes ingatlannak tulajdonosává váljék. Az ingóságok rendszerint tételenkint bocsáttatván árverés alá (106. §.), ha a végrehajtató és a végrehajtást szenvedő meggyőződnek arról, hogy vevők vagy vételkedv hiányában megfelelő vételárra nincs kilátás, az első tárgy eladása után a további árverést megszüntethetik. Az ingatlanok azonban, a mennyiben törvény szerint egy telekkönyvi jószágtestet képeznek, együttesen bocsáttatnak árverés alá (155. §.); és ezért a 171. §. harmadik bekezdése a végrehajtási árverés célját nagy mértékben veszélyezteti, annál inkább, mivel az árverésen való elfecsérlés ellen az utóajánlat sem elegendő óvszer, a mennyiben ha az első árveréskor az ingatlan potom áron leüttetett, az ennél az árnál csupán 10 százalékkal nagyobb utóajánlat is az ingatlan valóságos értékétől még nagyon távol állhat. Érezte a bírósági gyakorlat a többször emiitett rendelkezésben a végrehajtási árverésnél érdekelt személyekre nézve rejlő méltatlanságot és megkisérlette annak enyhítését. Magához a 171. §-hoz, ennek határozott és kétségtelen értelme mellett, a birói gyakorlat nem férhetett; ezért a 187. §-nál alkalmazta az emeltyűt, melylyel a 171. §. sérelmes rendelkezését sarkaiból kimozdíthassa és abban állapodott meg, hogy miután utóajánlat következtében a telekkönyvi hatóság »az előbbi árverést hatálytalannak nyilvánitja«, az utóajánlat tétele után a végrehajtató és a végrehajtást szenvedő egyértelmű megállapodása alapján az ujabb árverés felfüggeszthető vagy megszüntethető. A meunyire célszerű ez a birói gyakorlat, épen oly határozottan kétségbe kell vonnom annak törvényszerűségét; mert az utóajánló által tett Ígéret a 187. §. értelmében teljesen azonos hatályú azzal az Ígérettel, a melyet valaki az árverés alkalmával tesz és az utóajánlat az első árveréskor tett legmagasabb igéret helyébe lép épen ugy, mint az árveréskor tett magasabb igéret az előzőleg tett igéret helyébe; mert igaz, hogy az első árverés az utóajánlat folytán hatálytalannak nyilváuittatik, de épen csak az utóajánlat következményéül, csak abból az okból, mivel annak legmagasabb Ígéreténél, a kinek javára az ingatlan leüttetett, utóbb még magasabb igéret tétetett. Ha tehát az utóajánlat tétele előtt az árverés megszüntetését meg nem engedjük, de megengedjük az utóajánlat után azért, mert az első árveréskor elért legmagasabb igéret elvesztette hatályát: akkor az épen annyi, mintha az első árveréskor az első igéret tétele után a végrehajtást szenvedőtől és a végrehajtatótól megtagadjuk az árverés felfüggesztésének vagy megszüntetésének jogát, de megadjuk ezt a jogot, mihelyt egy másik árverelő az elsőnél többet igért! Az egyik az 1881 : LX. t. c. 171. §-ába épen ugy ütközik, mint a másik és azért, hogy a törvény célszerűtlen intézkedését némileg paralizáló, de mindamellett nem törvényszerű gyakorlat szükségének elejét vegyük, a végrehajtási törvény módosítására