A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 47. szám - Az anthropologiai jelek értéke az elmekórtanban. A Jog eredeti tárcája - Az árverési vevő meddig kérhet birtokbahelyezést?

A JOG. 339 A kassai és szegedi tábláknak az emiitett curiai döntvény által már lerontott határozatai között csak az volt a különbség, hogy mig a szegedi tábla a birtokbahelyezés véghatáridejének kérdését továbbra is megoldat'anul hagyta, azaz annak kijelentésével elégedett meg, hogy a birtokbahelyezés az árverési vevő kérelmére a tulajdonjog bekeblezése után is elrendelhető, de arról nem szólt, hogy a vevő ezen joga mikor szűnik meg; addig a kassai kir. tábla a véghatáridőt a vételi bizonyítvány kézbesítésétől, vagy ha a birtokbavétel joga későbbi időponthoz van kötve, ezen utóbbi időponttól számított egy évre teszi. Ezen táblai határozat a birtokvédelemből merített analógiára támaszkodik, úgy érvelvén, hogy az árverési vevő birtokbahelyezési jogához legközelebb áll a sommás visszahelyezés, a mely jog érvényesítésének véghatáritleje tudvalévőleg a birtokháboritási tény bekövetkeztétől számított egy év. Ezen analógia alkalmazásának hibás voltát nem kell bőven magyarázni, annyira kézen fekvő. Csak jelezni kell, hogy a repositió első és föfeltétele a már létezett birtoklás, az árverési vevőnél nincsen meg, hogy továbbá a birtokvédelem nyújtását a védelem összes előfeltételeinek contradictorius eljárás utján — és púdig joggyakorlatunk szerint — a helyszínén való szorgos kutatása előzi meg, mig az árverési vevőnek a birtokba helyezés ily eljárás nélkül ex primo decreto adatik meg. A kassai kir. tábla határozata az analógia juris helytelen alkalmazása által helytelen eredményre jutván, a szegedi kir. tábla határozata pedig a vitás kérdést meg nem oldván, a kir. Curia az ellentétes határozatok folytán hozta ismert és a debreceni kir. tábla határozatával azonos rendelkezésű teljes tanácsülési döntvényét. Ezek röviden a bírálat tárgyává tett curiai döntvény történeti előzményei. A curiai döntvény helyességének kérdésére áttérve, én az ezen elvi határozatban foglalt rendelkezést helyesnek és a végreh. törv. 180. §-ának intentiójával teljesen egyezőnek találom s egyúttal nem osztom t. cikkíró úr azon nézetét, mintha e curiai döntvény ellenkezésbe jutna a törvény ÍM. §-ával. Helyes a curiai döntvény rendelkezése azért, mert az 1881. LX. 180. § a az árverési vevő részére csak addig, a mig részére a törvény 182. §-ában előirt telekkönyvi bekeblezés által absolut hatályú, azaz mindenki ellen feltétlenül érvényesíthető tulajdonjogot biztosit, akar módot nyújtani arra, hogy a vevő a vétel tárgyát birtokba vehesse. Hogy a törvény ezen rendelkezéssel nem akarta a vevő jogát a talajdonjog bekeblezése utáni időre kiterjeszteni, hanem hogy azt előleges végrehajtási cselekvény gyanánt állította fel, az a hivatkozott törvényszakasz első és harmadik bekezdése közötti logikai összefüggésből következik, a mely abból áll, hogy a törvény ugyanazon szakaszban a megvett ingatlan birtokát és a vétel tárgyának hasznait (függő termését) akarta a vevő részére előzőleg biztosítani, utóbbit veszély igazolása nélkül elrendelendő zárlat utján. És a mil>en anomália volna valakinek már telekkönyvi tulajdonát képező ingatlan zár | alá vétele a telekkönyvi tulajdonos javára, ép oly kevésbé felelhet meg a törvény szellemének, hogy a birtokbahelyezés, mint előző I cselekvény, oly időben is még eszközölhető legyen, a mikor a vevő már mindenkivel szemben érvényesíthető dologi jogot szerzett, főleg miután egy előleges végrehajtási cselekvény oly időben jogilag már nem is foganatosítható, a mikor a végrehajtás tárgya ebbeli jellegét a tulajdonjog bekeblezése által már elvesztette. De eltekintve a kérdésnek a törvényből merített jogi oldalától, a birlokbahelyezés jogának gyakorlati igénybevétele is feleslegessé teszi ezen jognak kiterjesztését a tulajdonjog bekeblezése utáni időre is, mert az árverésen történt leütéstől az előterjesztési határidő lejártáig, de még inkább az utóajánlati határidő (15 nap) lejártáig, a melynek bekövetkeztéig a vevő az árverési feltételeknek tulajdonképeu jogilag eleget sem tehet, mert a vételár, még ha az árverési feltételekben foglalt részletfizetési határidőket a kamatok megtakarítása céljából igénybe venni nem is óhajtaná, tőle a jelzett időpont lejárta előtt oly hatálylyal, hogy ennek ellenében a vett ingatlan tulajdonjoga javára bekebleztessék, bírói letétbe el sem fogadható; — elegendő idővel rendelkezik az árverési vevő, meggyőződést szerzendő arról, vájjon a birtokbalépésben akár a végrehajtást szenvedő részéről, akár bárki más harmadik személy által gátoltatik s ehhez képest beáll-e szüksége a telekkönyvi hatóság végrehajtási jogsegélyének. Ezeket a curiai döntvény jogi és gyakorlati helyességéről kiemelve, rátérek azon ellentétre, melyet a t. cikkíró a törv. 180. § ának a curiai döntvényben foglalt magyarázata és a 181. §. között lát. Ezen ellentét csak látszólagos. A végrehajtási törv. 180. §-a ugyanis nem feltétlenül, vagyis nem minden árverési vétel esetében adja meg a vevőnek azon jogot, hogy birtokbahelyezést végrehajtási eljárás utján kérhessen, mert e szakaszban világosan foglaltatik, hogy e jog e vevőt csak akkor megilleti, ha az árverési feltételek ellenkezőt nem tartalmaznak. Az árverési feltételek emez esetleges ellenkező tartalma épen a bérlő vagy haszonbérlő jogaira, valamint má3 a birtokbahelyezést kizáró esetekre vonatkozik. A bérlő vagy haszonbérlőnek a törvény 181. §-ában foglalt, az árverés ellenében is respectálandó ama joga ugyanis, hogy a bérlemény tárgyát még a törvényes vagy statutaris felmondási határidő, haszonbérlet tárgyát pedig még a gazdasági év lejártáig birlalatában (nem pedig birtokában) tarthassa, a gyakorlatban a kevetkezőleg érvényesül. A bérleti, illetve haszonbérleti szerződés vagy nyilváukönyvi bejegyzésnek képezte tárgyát vagy nem. Előbbi esetben a bérlő vagy haszonbérlő joga a törv. 181. §-ában foglalt megszorításnak az árverési hirdetménybe való felvétele által érvényesül, utóbbi esetben a bérlő vagy haszonbérlő e jogkedvezmény igénybevétele céljából, miután a viszony a telekkönyvi hatóság előtt tudva nincs, az árverési feltételeknek módosítása iránt folyamodhatik (165. §.). Ha a telekkönyvileg nem biztosított bérlő vagy haszonbérlő ily módon jogát nem érvényesiti, a viszony fennállása dacára kérheti az árverési vevő a birtokbahelyezést az előterjesztési határidő lejártával. Erre való ered. És a mig a betegséget kénytelen tűrni a szervezet, mert a természet törvényeinek hatását csak módosíthatjuk, de meg nem gátolhatjuk, addig a társadalom nem tűri az önkényes manipulatiót és a rendbontót többség jogával élve ártalmatlanná teszi. A másik, a tapasztalat kiindulási pontja olyan prámissát tartalmaz, mely a tapasztalatnak meg nem felel, nem is szólva arról, hogy lényegre ép ugy különböznek egymástól a lelki abnormitásból folyó ténykedések a bűncselekményektől, mint a szervezetbeli folyamatok a társadalmi eseményektől. De az elmebetegek hírhedt közveszélyessége és nagy hajlama mindenféle bűnös cselekményre különben is inkább potentiális, mint tényleges valami és inkább a nagy közönség előítéletes félelméből folyik, mint a tapasztalati tények sűrűségéből. De ezt csak mellesleg akarom fölhozni. A súlyos és tárgyunkra fontos logikai hiba abban rejlik, hogy az abnormis elmebeli állapotokból eredő egyes cselekményeket, tehát a betegségnek vagy tágabb értelemben : abnormitásnak egy kis és esetleges részét, mely sem gyakoriságára, sem belső értékére nézve nem képezi a kóros állapotnak charakteristikumait, egymagában betegségnek nézik és igy, a hol ezen kis részre, azaz hasonló cselekedetre akadnak, azonnal elmebajra és pedig súlyos psychikai satnyulásból eredt elmebajra concludálnak. Pl. : nehéz átöröklés vagy szerzett súlyos dispositió alatt álló egyének elmebetegségbe esvén, vagy szellemi fejlődésük az idiotismus vagy imbecillitás fokán visszamaradván, sok egyéb kóros tünet közt nemi perversitást is mutathatnak. A nemi perversitás az idevágó esetekben egy komplikáltabb tünetcsoportnak kis része, mely mint észlelési factum ritkaságánál fogva a konkrét esetben érdekesebb lehet, mint teszem, a nyilvánvaló elmegyöngeség tünetei, vagy mint a rohamszerűen fellépő nagyfokú szorongások, melyek az alapállapotot képezik. De a nagyközönség megcsiklandozására az egyes ritka tünetből egy »psychopathia sexualis«-t csinálni; a büntetendő fajtalanságból vagy a tehetetlenkedő ergasmus depravált erőlködéseiből, melyek végre csak izlés vagy jobban mondva Ízléstelenség dolgai, olyan anthropologiai adatot faragni, mely a béte humaine megnyilatkozásait a szánaloraraméltó betegség oltványával akarja nemesíteni, ez sem nem tudományos, sem nem humánus eljárás. Mert ha igaz is, hogy némely elmebeteg fajtalankodik, azért még I minden fajtalankodó nem beteg, még ha könyvpiacon megjelent orvosi véleményét a zsebében is hordja. Ezen irányból meríti tápanyagát az »erkölcsi elmezavar« tana is, mely elmezavarnak fölismerésére, egy nagy hirnek örvendő szakember állítása szerint elég a környezet bemondása, azaz az állítólagos beteg viselt gonosz dolgainak enumerálása, mely az egyénnek megvizsgálását fölöslegessé teszi. Ilyen álláspont mellett az egész jogi világra, a meunyiben perekkel foglalkozik, könnyen ki lehet mutatni a perlekedési tébolyodottságot és az ügyészeknek és ügyvédeknek esetleges koponya asymmetriái az általuk képviselt esetek elbírálásánál számba jöhetnének. Ez azon nézet, mely abból indul ki, hogy ez a világ és ez a társadalmi rend a létezhető legjobb s törvényei olyanok, hogy mellettük a józan ész, ellenük pedig csupán a megbomlott elme lehet. Ez az, mely összetéveszti az erkölcsöt a törvénynyel és az erkölcstelenségről is csak akkor vesz tudomást, ha törvény sújtja. Pedig a színtartó és valóságos erkölcstelenség nem az, mely durva és botor kézzel a törvény paragrafusaiba belenyúl, hanem a mely ügyesen velük góklerozik és észben túljár a törvényalkotón. De ugy a mint az egyes bűnös cselekmény nem bizonyíthatja az abnormis lelki állapotot, még ha a bűnös koponyája ferde és füle elálló vagy keze hatújjas és bőre tátovirozott, ép ugy nem bizonyíthatja ezt a bűncselekmények halmozódása. Mert nemcsak hogy mint a német példaszó mondja: eine Sünde heckt, deckt und weekt die andere, hanem figyelmünket nem kerülheti ki az sem, hogy a keresetnek két főmódja van; az egyik az, mely embertársaival együtt egy körben állva, munkálkodik ; a másik az, mely maga körül megvonja a kört és oda senkit be nem bocsát, de onnan tör ki zsákmányt szerezni bármi módon. Ezen kereseti módnak bizonyosan meg van a saját ismereti köre, készültsége, sőt szellemi kapacitása, melyet kicsinyleni nem szabad azzal, hogy inferiornak, elsatnyultnak mondjuk. Mert a ki hivatásának megfelel és saját erejéből meg tud állni, abban a degenerált és elmaradt satnyaságot ne keressük. A költekező hamisító és mulatozó defraudans árvapénzek kezelésére alkalmatlan lehet, de mikor ő azt a tökélyt nem keresi és jobban szereti a hibátlan hamisítást, mint a tökéletes árvapénz i kezelést! (Vége köv.)