A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 28. szám - Észrevételek a sommás eljárást és a fizetési meghagyásokat szabályozó törvényekre vonatkozó ügyviteli szabályokra

214 AJOG. colónia 1850 ben erőszakkal megakadályozta egy újabb szállítmánynak partra kikötését és ezentúl csak Nyugat-Ausztráliának némely vidéke volt tekintélyes pénzáldozatok árán rábírható a deportáltaknak befogadására. Ily körülmények között nem maradt más hátra, mint végképen szakítani egy rendszerrel, a mely sehogyan sem vált be és annyira kétséges volt, hogy egy deportált a birodalomnak átlag 10,()00 forintjába került, a nélkül, hogy a bűntetteseknek száma a tömeges transportátiók dacára (Holtzendorf 312 1.) az anyaországban észrevehetőleg csökkent volna. Az 1857-ki penal servitude act a transportátió büntetését megszüntette és azóta az 1867-ig csak mint administrativ rendszabály vétetett foganatba. Krohne szerint könyvének szerkesztése idejében mindössze 205 deportált volt még Ausztráliában és ezek évente 22,829 font sterlinget emésztenek meg. Íme ez az az intézmény, melyről Bruck azt állítja, hogy Angliában bevált. Nehogy azonban egyoldalú pártoskodással vádoltathassam, szabadjon reáutalni azokra, melyeket a transportátió kérdésében Franciaországban tapasztalt. Itt a deportátió büntetése, melyet a Code pénal megjelenésekor fogadott rendszerébe, csak a második császársággal lépett sűrűbb gyakorlati alkalmazásba, a midőn t. i. az 1851. december 3-ki decretum nyomdokain — mely a Cayenne ba és az Algierba való deportátiót a politikai bűntettesekre és gyarmatosokra meghonosította — egy 1852. május 27-én kelt decretum kimondotta, hogy minden kényszer munkára elitélt deportálható és ezen tényleges állapotot az 1854. évi május 30-ki törvény szentesitette. Hogy milyenek voltak a Cayenne-i állapotok, azt bőven ecseteli Holtzendorf »Französische Rechtszustánde, insbesondere die Resultate der Strafgerichtspflege in Frankreich u. die Zwangscolonisation« című könyvében (Leipzig, 1859). Ezen mű azonban annyira áradozik a gyűlölettől minden iránt, a mi francia jellegű, hogy nem kívánom forrásként használni, mert tartok tőle, hogy túlságosan elfogult. Elég adatot szolgáltatnak tárgyilagos ítélet alkotására le vicomte d'H aussonville (lés établissements pénitentiaires en Francé et aux colonies Paris 1875) és M. Ch. Lukas (de l'état anormal en Francé de la répression en matiére de erimes capitaux et de moyens d'y remédier Paris 1885) munkái, valamint Krohne-nek már idézett műve. Ezek egyértelemmel feljegyezték, hogy Cayenne gyilkos éghajlata az európaiaknak ott tartózkodását jóformán lehetetlenné tette, az oda való száműzetés ennélfogva azonos volt egy halasztó hatályú halálbüntetéssel, a miért ezt a büntetési nemet »száraz guillotine«-nek, a gyarmatot »colonie mortuaire«-nak nevezték el. Ezeken okulva 1863 óta európaiaknak Cayenne-be való transportatióját megszüntették és azon idő óta az 1863. évi szeptember 2-án kelt decretum értelmében Uj-Caledónia lett kiszemelve a szemenszedett gazembereknek pihenő helyévé. Itt részben ugyanazokkal a jelenségekkel kell találkoznunk, mint az angol tengerentúli lerakodó helyeken, hogy t. i. a deportáltak a bennlakó népességet inficiálják, a miért Ausztrália már ismételten Angliának diplomátiai közvetítését kérte ki a további szállítmányok beszüntetése érdekében. E mellett a büntetésnek végrehajtása, ugy látszik, felette kedélyes módon történik. Lucas szerint a tratsportátióra való elitéltetés annyira vonzó erővel bír a bűntettesekre, hogy a reclusióra elitéltek új bűntettet követtek cl abból a célból, hogy transportáltassanak és ezen tapasztalatnak volt következése az 1880. évi december 25-én alkotott törvénynek az a rendelkezése, melynek értelme szerint azok, kik reclusió büntetésének tartama alatt új bűntettet követtek el, továbbra is ebben a büntetési nemben marasztatnak (Lucas, 41 1.). Krohne a »bulletin de la société générale des prisons« 1886. és 1888. évi folyamai nyomán előadja, hogy a deportáltak háromszor naponta étkeznek, reggelire kávét, délben bort és pálinkát, egész napra való dohányt kapnak és nagy előzékenységgel van gondoskodva arról is, hogy az állam gyámoltjai asszonyokban ne szűkölködjenek. Ily körülmények között nem lehet csodálkozni, hogy egy-egy deportált az államnak évente 1,000 francjába van és ennek dacára a kriminalitásnak csökkenését Franciaországban sem észlelik. A vallott kudarcnak leleplezett beismerése a visszaesőkről rendelkező 1885. évi május 27-ki törvénynek az a rendelkezése, —melyről Bruck elég óvatosan csak jegyzet alakjában emlékezik meg — hogy a relegátió, azaz az életfogytiglani számkivetés csak a szabadságvesztés büntetésnek vagy legalább egy részének kiállása után, tehát kizárólag, mint védelmi praeventiv rendszabály vétetik foganatba. (Folyt, köv.) % Észrevételek a sommás eljárást és a fizetési meghagyásokat szabályozó törvényekre vonatkozó ügyviteli szabályokra. lila: RUTTKAV ALADÁR, alsó-kubini albiró. A sommás eljárást szabályozó törvényjavaslatra vonatkozólag bátorkodtam volt annak idején e becses szaklapban gyakorlati szempontból szerény észrevételeimet megtenni, most pedig a már azt szabályozó és a fizetési meghagyásokról szóló törvényekre vonatkozó bírói ügyviteli szabályok tervezetére bátorkodom megtenni észrevételeimet a t. szerkesztőség által közétett szíves kijelentése folytán. A közétett, nagy gonddal clkészitett kitűnő gyakorlati érzékről is tanúskodó tervezetben ugyanazon alapgondolatok végig vonulnak és ugyanazon elvek kitűnő szakismerettel keresztül vivék, a melyek magában az 1893. évi XVIII. és XIX. t.-cikkekben letéve vannak ; miért azt szintén oly örömmel üdvözölhetjük, mint magát a két törvényt. Én legelsőbben is azt vélem, hogy a kérdéses ügyviteli szabályok az általános birói ügyviteli szabályok közé, mint azokat kiegészitŐk lennének iktataüdók már a technicai kezelés szempontjából, de mert már azokban foglalt egyes intézkedések egyrészben ugyanazonosak a tervezetben foglaltakkal, másrészt pedig azokkal ellentétben állanak. A tervezet egészén végig vonul azon alapgondolat, hogy az ügyvitel is valóban a törvénynek megfelelő sommás legyen, vagyis a bureaucraticus eljárás, köznyelven irka-firka, mellőzhető; az valóban s nagyon kívánatosan kiküszöböltessék. Megállapítja továbbá az igazságszolgáltatás nagy előnyére a szigorú kezelést. Azonban azon alapgondolatot is vélem kiolvasni, hogy a kezelés fő s csaknem kizárólagos factora maga az eljáró birói személy legyen, ezt pedig kissé túlhajtottuak tartom. Való ugyan, hogy megengedi, miszerint ez, vagy amaz napló vagy jegyzék a segédvagy kezelő-személyzet e célra kijelölt tagja által is vezettethető, mint mondja a 6. §. s úgyszintén a 16. §. utolsó pontja is; de a fősúly mégis az eljáró biróba helyeztetik, mert megállapítja világosan a személyes felelősség elvét ugyanakkor a felhívott §-okban s ebből kifolyólag az általános bírói ügyviteli szabályokban, illetőleg az 1891. évi XVII. t.-c. 13. §-ában Damokles kardjaként függő és a birói szükségkép fentartandó tekintélyt s méltóságot alászállitó rendbirságolást. De a vezettettetés nem terjed ki az összes fizikai munkára, mert a §-ok egybevetéséből azt következtetem, hogy az azokban meghatározott teendőket maga a birói tag kö'eles személyesen vezetni. Ezen elv nehezen keresztülvihető egyrészt, de másrészt ha az lehetséges is, nem helyes az alkalmaztatása. Köztudomású, bizonyításra nem szoruló s bírósági statisticai adatokkal kimutatott tény, hogy a bíróságok nagyon is elhalmazva vannak a munkával s különösen pedig a járásbíróságok, a melyeknek hatásköre az 1893. évi XVIII. t.-c. szerint tetemesen kibővittetvén, a teendőik még jóval szaporittatnak. A rendes s jelenleg a kir. törvényszékek hatáskörébe utalt perek legnagyobb részben a járásbíróságok hatáskörébe tartozóknak mondatnak ki és tekintettel azon statisticai adatokra, melyek valódiságáról joggyakornoki minőségemben eltöltött pertárnoki állásomban személyesen is meggyőződni alkalmam nyilt, hogy a nagy perek manapság apadóban vannak és csakis különösen a felvidéken a szegény röghöz kötött ember perlekedik, lehet mondani, hogy a rendes perek nagy százaléka a járásbíróságok elbírálása alá esik. Ha pedig jól emlékszem vissza, szóba hozatott annak idején, hogy a bünvizsgálatok vezetése körül alkalmazandó uj büntető ügyviteli szabályzat mily kezelési munkát ad s mennyire hátráltató az a vizsgálóbírói eljárásban. Már pedig azou helyes észrevétel mennyivel inkább foghat helyet a tárgyul szolgáló tervezetnél, a midőn számos jegyzék vezetése is az eljáró bírónak kötelességévé tétetik. Helyesen pedig a bírónak a működése csak ott lenne igénybe veendő, a hol jogkérdés merül fel, valódi birói ítélkezési functio szükséges. A naplók és jegyzékek vezetése kétségen kívül azt nem igényli, mit maga a tervezet elismer, a midőn megengedi a segédvagy a kezelő-személy általi vezetteihetését. Én magam részéről még a birói tekintély alászállitását is látom abban ; az ambitiót a kezelés nem növeli, hanem őszintén, tartózkodás nélkül mondom, csökkenti s általában mondhatui, hogy a birói ambitiosus személyzet a kezelési munkát bizonyos idegességgel végzi. A mechanicai munkával a bírót terhelni nem célszerű s azért az egész kezelés, mert kezelés, a segéd- s helyesebben a kezelő-személyzet teendőjének ^ mondassék ki világosan, határozottan ; akkor pedig remélhetőleg elbirjuk a valódi birói munkát még jelentékeny birói személyzeti szaporítás nélkül. Rendszeresitendők nagyobb mérvben a segéd- vagy a kezelő-személyzeti állások, minek pedig meg lesz azon pénzügyi haszna, hogy a birói gyorsabb s alaposabb eljárás mellett az államcassa mentve marad a nagyobb kiadástól Azonban nemcsak az 1893. évi XVIII. t.-c. az, mely a járásbíróságok teendőit szaporítja, hanem az új örökösödési eljárás is nagyobb terheket róv vállaikra; munkakevesbedést pedig nem észlelhetünk, arra alapos kilátás nem nyílik. Elismertetett ezen munkaszaporulati elvitázhatlan tény a legfelsőbb illetékes helyen is, ámde meg is jelöltettek nyomban azon tényezők, a melyek annak ellensúlyozására alkalmasak lesznek. Mondatott ugyanis az 1893. évi XVIII. t.-c. tárgyalása folyamán, hogy munkakevesbedést biztosit az új vizsgálóbírói intézmény, a fizetési meghagyásokról intézkedő 1893. évi XIX. t.-c. és az első fokon bírói létszám emelése; végül pedig maga az 1893. évi XVIII t.-c. is, a mennyiben a peres eljárásnak valóban sommássá leendő tétele több ügynek elvégzését lehetővé fogja tenni. Mindezen kilátásba helyezett és részben már megvalósított alkalmi eszközök azonban szerény nézetem szerint az ellensúlyozásra alkalmasak ugyan, de nem alkalmasak a fokozott súly legalább jelenlegi mértékének leszállítására.