A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 28. szám - A deportátió

Tizenharmadik évfolyam. 28. szám. Budapest, 1894. július 15. Szerkesztőség : V., Rudolf-rakpart ;!. se. Kiadóhivatal: V.. Rudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézondők. A JOG (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY.) HETILAP AZ IGAZSÁGÜGY ÉRDEKEINEK KÉPVISELETÉRE A MAGYAR ÜGYVÉDI, BÍRÓI, ÜGYÉSZI ÉS KÖZIEGYZÓI KAR KÖZLÖNYE. Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják : Dr. RÉVAI LAJOS — Dr. STILLER MÓR ügyvedek. Felelős szerkesztő: Dr. STILLER MÓR. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bér mentve küldve : Negyed évre 1 frt 50 kr Fél » 3 » — » » 6 » — » Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentcsen postautalványnyal küldendők. TARTALOM : A deportatio. Irta: dr. Dol esc hall Alfréd, Berlin. — Észrevételek a sommás eljárást és a fizetési meghagyásokat szabályozó törvényekre vonatkozó ügyviteli szabályokra. Irta: Ruttkay Aladár, alsó-kubiui albiró. — Belföld. (Törvényjavaslat a részletfizetésekről.) — Ausztria és külföld. (Az angol ügyvédség szervezkedése.) — Nyil kérdések és feleletek. (Xyilt'kérelem a kir. közjegy/.ii urakhoz. I. Irta ! Ur. Szalay Sámuel, gödöllői kir. közjegyző. II. Irta. dr. Marki Sándor, rozsnyói kir. közjegyző. III. Irta: dr II a n k ó Domokos, tamási kir. közjegyzői helyettes. IV. Irta: Pfaffel József, közjegyzői fogalmazó Yerseeen.) — Sérelem. (Mennyi idő kell egy felebbezési blanket kitöltésére ? Irta : Egy ü g y v é d.) MELLÉKLET : Jogesetek tára Felsöbirósági határozatok és döntvények. — Vegyesek. — Curiai és táblai értesítések. — Kivonat a ^Budapesti Közlöny«-böl. (Csődök. — Pályázatok.) — Hirdetések. A deportátió. Irta : Dr. DOLESCIIALL ALFRÉD, Berlin. A szabadságfosztásra alapított büntetési rendszer elégtelensége már ismételten felszínre hozta a kényszercolonisatió kérdését kizárólag büntetési szempontból. Azok a szomorú tapasztalatok, melyet a deportátiónak classieus hazája, Anglia ezen a téreu tett, egyhamar feledve lettek és folyton megújuló kísérletekkel találkozunk, melyek az állami kormányokkal elhitetni akarják, hogy az egyedül üdvözítő eszköz, melynek segélyével a kriminalitás megfékezése elérhető, a bűntetteseknek hazájukból való kiközösítése. Csodálatra méltó a makacsság, melylyel a minden áron való reformerek kedvenc eszméiket árúba kínálják, a melylyel urbi et urbi fennen hirdetik, hogy »csak egy a kriminális politika és a deportátió az ő profétája«. Ez a jelszava annak a müvecskének is, mely az itteni jogászköröket ma élénken foglalkoztatja és melynek szerzője a boroszlói egyetem jogtanára, dr. Bruck, kinek nevével a német jogi irodalom terén már ismételten volt alkalmunk találkozni. A köi.yv, úgy látszik, kereste a kelendőséget, mert a nagy tömegek favorit színeit hordja; lángoló vörös betűkkel boritékán azt kiáltja az Unter den Linden hullámzó jámbor járókelők felé: »L e a fegyházakkal!« (Fort mit den Zuchthausern ! Von Dr. jur. Félix Friedrich Bruck, Breslau 1894". Megvallom, az elfogultság nem csekély érzetével vállalkozom ezen »tanulmány« ismertetésére. Mert a mily örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy egy magas szárnyalatu ész megnyilatkozását üdvözöljem, a mily szívesen hódolok egy új, életrevaló eszme megpenditésének, oly feszélyezve irok sújtó bírálatot, kiváltképen, ha a tudományos világ Olympusán élő egyénnel állok szemben. Es ha ezt jelen alkalommal megcselekszem, némi megnyugtatást ad az a körülmény, hogy mindazokban a körökben, a hol szerencsém volt illetékes és legilletékesebb oldalról véleménynyilvánítást hallani a boroszlói tanár Urnák Benjáminjáról, az teljes egyértelműséggel anuak kárhoztatása volt. De Ítéljen az olvasó. Nem kívánok azoknak bírálatába bocsátkoznom, melyeket szerző az első fejezetben a szabadságvesztésre alapított büntetési rendszerre vonatkozólag általánosságban előad ; ezek túlnyomólag már közismert vádaknak és terveknek ismétlései s a mi új vagy legalább olyannak mutatkozik, az eléggé bizarr ugyan, de mert inkább csak odavetett futó gondolatok számára tart igényt, nem veheti rossznéven, ha az olvasó is futva elsiklik rajta. Határozott programmot az értekezés csupán a deportátió tekintetében tartalmaz, melyre vonatkozólag az a meggyőződése, hogy tervezett alkalmazásában »áldásos socialpolitikai intézményt« képviselne. Nem tagadom, a rakoncátlan elemeknek az országból való kiközösítésének kérdésével ismételten foglalkozván, a magam részéről is nagy rokonszenvvel viseltetem az eszme irányában és valóban ezen »politique du débarras« kiváltképen első behatásra és gyakorlati megvalósításának oldalától eltekintve felette tetszetős. A gondolatmenet, hogy a kik hazájukban sehogyan sem tudnak megférni, azokat egyszerűen kizárjuk a társadalomból, oly egyszerű, a minthogy a testnek haszontalan kinövéseit eltávolítjuk. Ha azonban a kérdést közelebbről vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy gyakorlati megvalósítása elébe oly nagy akadályok gördülnek, melyek az eddigi tapasztalatok szerint a büntetés- I ként való számkivetést jóformán alkalmazhatlanná teszik. A ki ama tapasztalatok előtt szemet húny, az nem igényelheti, hogy javaslatai komoly számba véttessenek. Érezte ezt a szóban forgó tanulmány irója is és azért szükségesnek tartotta bevezetésként annak kijelentését, hogy nem új intézményt hoz javaslatba, hanem olyant, a mely Angliában bevált (»ein bereits in England erprobtes Strafrnittek). Csakhogy azon állítás, mintha a deportátió a britt birodalomban bevált volna, teljesen hamis és valótlan, épen ellenkezője a valóság. A mióta I. Jakab király a Virginiában uralkodó asszonyhiányon segítendő, oda egy szállítmány ledér erkölcsű asszonykát küldött, azóta az angol kényszercolonisatió a kudarcoknak folytonos sorozatát tünteti fel. A ki kézbe veszi D u C a n e munkáját (the punishment and prevention of Críme, by Col. Sir Edmund F. Du C a n e. London, 1885), melyet úgy Krohne (Lehrbuch fúr Gefángnisskunde 1889), mint A s c hr o 11 (Strafensystem und Gefángnisswesen in England, 1887) forrásként használtak, az meg fog győződni róla, hogy maguk az angolok nyíltan beismerik, miszerint náluk a deportátió egyáltalában nem vált be. Minthogy ezen büntetés végrehajtása egészen a localis hatóságokra tartozott, melyek a bűntettesek átszállítását ismét egyes nyerészkedő vállalkozókra bízták, a deportátió alapjában véve a rabszolgakereskedésnek egyik nemeként fejlődött ki, mert a vállalkozók a criminal politika követelményei iránt való fogékonyság hiányában az üzleti szempontokat helyezték előtérbe és miután az emberszállitmányt a hónapokig taró utazás alatt munkaképességében teljesen kimerítették, azokat, kik az átszállítás költségeit megfizetni vagy kellőképen ledolgozni képtelenek voltak, a gyarmatokban a legtöbbet ígérőnek eladták. Könnyen elképzelhető, hogy ezek az elemek mily szellemet terjesztettek új hazájukban, a honnan való visszatérésük halálbüntetés terhe alatt meg volt tiltva. A deportáltak, kik az 1717-ki törvény értelmében azoknak sorából sorakoztak, kiknek halálbüntetése a bíróság által transportátióra lett átváltoztatva, a közbiztonságot és a közerkölcsiséget annyira megmételyezték, hogy a gyarmatok, különösen Barbadoes, Maryland és New-York ismételten tiltakoztak a beszállásolás ellen (Du Cane, 116. 1.), miglen az amerikai szabadságharc a coloniáknak elszakadásával a további transportátióknak véget vetett. Ezen idő óta a deportátió büntetése de facto szünetelt, de midőn Észak-Ausztráliának Cook által történt felfedeztetése következtében Anglia ott újabb gyarmatokat alapított, ezen büntetési nem újólag alkalmazásba lett véve és épp oly siralmas tapasztalatokra vezetett, mint az Amerikába való transportátió. Annak dacára, hogy a büntetés végrehajtása egységesítve lett, az eredmények felette szomorúak voltak. Ismét Du Cane bizonyságára hivatkozom, hogy a deportáltakkal elárasztott gyarmatokban és kiváltképen New-South Wales-ben, de egyebütt is, a socialis és erkölcsi állapotok valósággal elijesztőek voltak. A halandóság óriási, a nők csaknem mind a prostitutiónak hódoltak (H o 1t z e n d o r f »Die Deportation als Strafrnittek 251. lap), a férfiak egy nyolcad része sodomiára vetemedett és az uralkodó állapotoknak jellemző képét tárja fel egy gyilkossági ügyben tanuként kihallgatott egyénnek az a vallomása, hogy »annyi gyilkosságnak volt szemtanúja, hogy nem tudhatja, melyre vonatkozólag kér tőle a bíró felvilágositást«. (Du Caue, 136. 1.) A közvéleménynek nyomása alatt 1838-ban parlamenti bizottság lett kiküldve, mely véleményét a következőkben terjesztette be: A transportátió büntetése nélkülözi az elijesztő jelleget, a bűntettes javítása tekintetében hatálytalan, a rendszer felette költséges és a gyarmatok erkölcsi állapotára veszedelmes (Holtzendorf »Die Deportation als Strafrnittek Leipzig, 18-V.)., 313 lap); ezeknél fogva a bizottság ezen büntetési nemnek mielőbbi megszüntetését hozta javaslatba. Ezen jelentés következtében a deportátió végrehajtását új alapokon újra szervezték, a nélkül azonban, hogy az eredmények lényegükben javultak volna. A gyarmatok folytonos sürgetésének engedve, G 1 a d s t o n e Colonial Secrctary minőségében 1846-ban részben felfüggesztette a további transportátiót és a következő év óta az csak a szabadságvesztésnek kiállása után vétetett foganatba (Du Cane, 144 1.). A gyarmatok azonban nem szűntek meg zúgolódni és külön szövetkezetet alapitoltak, hogy a beszállítást minden rendelkezésre álló eszközökkel megakadályozzák, sőt a CapLapnnk mai szama 8 oldalra terjed.