A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 21. szám - A fájdalomdíj különös tekintettel a vaspálya felelősségére

1C4 A JOG. Schmerzensgeld ist alsó eben nicht Ersatz, und wenn es nicht Ersatz ist, so muss es Strafe sein.« Annyi bizonyos, hogy fájdalom és pénz egészen különböző dolgok. Pénzbeli kárpótlás ugyanis lényegileg csak valamely vagyonjog megsértésénél fordulhat elö, a végből, hogy a korábbi vagyoni állapot egy bizonyos összeg fizetése által ismét restituáltassék. A testi épség, az egészség és a személyes szabadság megsértése ellenben nem hozható helyre olyképen, hogy a megsérült a neki okozott fájdalmat többé ne érezze, vagy hogy a megcsonkított testrész sértetlenné tétessék s ily esetben, legalább első pillanatra, inkább csak egy malum passionis propter malum actionis, vagyis a sértő félnek büntetése, gondolható. Azonban ezzel szemben a tapasztalat azt mutatja, hogy a fájdalomdíj intézményének alakulásánál és fejlődésénél a büntetés elvei nem érvényesültek. Más az intézmény alapgondolata, más annak célja és egészen más momentumok szerint nyer az alkalmazást. A kártérítési kötelezettség problémáját mindenesetre tágabb szempontból kell tekintenünk ennél az intézménynél, mint azt a jogtudomány közönséges elvei követelik. A közönséges jogelvek szerint a kártérítés mérvének kiszámításánál a különös hajlamok és kedélyhangulatok figyelembe nem jöhetnek. Ellenben a fájdalomdíj megszabásánál számításba jön a megsérült egyéni érzése, megbecsülhetlen belső szenvedése.0) Ez azonban nem qualifikálhatja a fájdalomdíjat büntetésnek. Még az u. n. magánbüutetésnél is az szolgál kiindulásul, hogy pro utilitate publica exercetur; holott a fájdalomdíj, pecunia doloris, az a pénzösszeg, melyet testi sértés által okozott szenvedés kiegyenlítéséül a sértő fél a sértettnek fizetni köteles. És annak határát, mennyiségét, nem a sértő fél hibája, bűnössége, hanem a sérelem módja és nagysága szabja meg, tekintet nélkül a culpa és a dolus fokozataira. Ily értelemben dönté el ezt a kérdést a bécsi legfőbb ítélőszék 1878. évi március 27-én 776/6,666. sz. a hozott Ítéletével7) és ez annak állandó gyakorlata. A kir. Curiának ezzel ellentétes felfogása tévedésen alapul és csak arra mutat, hogy a Curia a régi jognézet bilincseiből még nem tud kibontakozni. A kir. Curia ugyanis 1893. december 9-én 8,364. sz. alatt hozott Ítéletével8) azt mondja, hogy : »Eájdalomdíj nem volt Ítélhető, mert alperest szándékosság vagy súlyosabb beszámitású vétkesség nem terheli.« Nem a sértő félnek büntetéssel sujtása, hanem a bántalom kiegyenlítése, a sérelmet szenvedő fél kártalanítása céloztatik a fájdalomdíj által. G) V. ö. R 5 11, Sammlung von eisenbahnrechtlichen Entscheidungen | 1879. 235. sz. 7) Röll id. gyűjt. 244. sz. 8) »J 0 1894. évi folyam 5. sz. tásához simulniok kell, ugy ez az elv, mely egyedül uralkodó szempontot a törvényalkotásnak egyik terén sem alkothat, különösen a büntető jogban olykor teljes mellőzést igényel. Mert a törvényalkotás első és vezéreszméje, hogy az állam a társadalom érdekeit szolgálja és ha a népnek még oly széles rétegeiben is uralkodó felfogás nem felel meg az állami érdekeknek, akkor a bár ezredéves hagyományok által szentesitett népképzelet a gyakorlatban tiszteletbentartást nem követelhet. Bármennyire igaz legyen, hogy a népképzelet egy hatalmas rúgó az állami intézmények alkotásában és azoknak fentartásában, másfelől nem szabad szem elől téveszteni a kettő közötti kölcsönhatást, t. i. azt sem, hogy a közszükségletnek megfelelő és azért a fejlődő gazdasági és culturalis viszonyok szerint változott alakban életbeléptetett institutiók behatással vannak a népképzeletnek alakulatára is és hogy minden államkormányzatnak elutasithatlan kötelességét képezi a felmerült szükséghez képest ezen átalakulási folyamatot törvényhozási intézkedésekkel előkészíteni és elősegíteni. Ez a jogfijlesztés megannyi árnyalatára áll, de legkiváltképen nagy szerepet visz a büntető jogban. Ha valamelyik magatartás vagy eljárási mód az összeség érdekeire nézve károsnak és hatásában helyrehozhatlanul veszedelmesnek mutatkozik, akkor a kormányzatnak nem csak joga — mit D. sem von tagadásba — hanem kötelessége azt a magatartást büntető sanctiók mellett eltiltani és mennél mélyebbre hatolt az u. n. közmeggyőződés, melynek elemei mindig ellenőrizhetlenek és gyakran csupán egyes osztályok előítéleteinek lassanként nagyobb rétegekbe átszivárgott felfogása által van képviselve, annál inkább van helyén szigorú büntető rendelkezések alkalmazása. A népek felfogása a tisztességről nem mindig helyes, mert bár alakulatának és megerősödésének alkalmával az akkori viszonyoknak megfelelt, de nem tartott lépést a fejlődő viszonyokkal és intézményekkel és ennélfogva a jelen korban, mint lezajlott időknek haszontalan hagyománya, tiszteletre és kegyeletre a gyakorlati életben nem tarthat többé igényt. Ebből a szempontból kell megítélni a párbaj büntetését is. Semmi kétség, a jogszolgáltatásnak eme módja a kezdetleges jogállapotok mellett szükséges létjogosultsággal bírt; a hatósági védelem és igazságszolgáltatás hiánya avagy fogyatékossága mellett az önbíráskodás volt helyén. De mihelyt a jogszolgáltatás államosittatott és az elkövetett jogsértések megtorlása az állam hatalmi körébe fogadMintegy első csiráját észleljük ebben az intézményben a jogtudomány eddigi eredményei szerint bár általában el nem ismert, de különösen a gazdasági elvek szerint indokolt ama tantételnek, hogy a vagyoni érdek kiszámításánál a különös előszeretet értéke, a pretium affectionis, is figyelembe veendő. Az érték szubjektivitását sajátszerű módon látjuk ugyan itt érvényesülni^ és a becslés gyakran ingadozó. Azonban a fenforgó körülmények számbavételével és az irányadóul szolgáló tények tüzetes ^ mérlegelése mellett az értékelés mégis kellően megejthető. Es még mindig helyesebb a sérültet az okozott fájdalomnak legalább megközelitő megtérítésében részesíteni, mint azt ama nehézségek miatt, melyekkel az értékelés jár, teljesen kizárni. Az újabb törvényhozások is ebből az álláspontból indulhattak ki, midőn bizonyos esetekben a pretium affectionis megtérítését is előírják, igy a porosz Landrecht I. 6. 87. §. — Osztr. polg. trvkv. 1,331. §. A fájdalomdíj tehát nem büntetési, hanem kártalanítási összeg. Maga Windscheid is elismerte ennek a nézetnek helyességét pandektáinak későbbi, t. ;. hatodik kiadásában.9) Kártalanítás az is, mondja Windscheid, ha a sértett félnek okozott fájdalmas érzés kellemes érzés okozása által ellensúlyoztatik. Miután tehát ezek szerint a fájdalomdíj intézményének jogi természetéből kiindulva, arra a konklúzióra jutunk, hogy az a magánjogi elvek alkalmazása mellett jogosultsággal bir, áttérek annak megítélésére, vájjon a vaspálya felelősségéről alkotott törvénynek a magánjogi szabályokhoz való viszonyára tekintettel kötelezhető-e a vaspálya fájdalomdíj fizetésére. b) Arra a kérdésre nézve, hogy az általános magánjog szabályai a vaspálya felelőssége tekintetében mennyiben alkalmazandók, az 1874. évi XVIII. t.-c. határozmányai a külföldi törvények intézkedéseitől lényegesen eltérnek. A felelősségről szóló külön törvények általában a kártérítés anyagát nem szabályozzák egész terjedelmében. Sem aktiv, sem pasziv irányban, sem pozitív, sem negatív tekintetben nem merítik ki a felelősség szabályait. És miután kivételes természetüknél fogva exclusiv jellegük nincsen, alkotásuknál csak az lehetett irányadó hogy a kártérítési igénynek azt a minimumát határozzák meg, mely a károsult részéről minden körülmények között érvényesíthető. A külön törvény mellett tehát az általános magánjog szabályainak tág tere van. A kérdés lényegileg csak az, hogy az általános magánjog alkalmazást nyerhet-e oly esetekben és oly károk tekintetében is, a melyek a külön törvényben szabályozva vannak s hogy ily esetekben a külön törvény rendelkezései határt szabnak-e az 9) Pandektenr. II. k., 455. §., 755. 1. - V. ö. továbbá Wáchter, íUeber die Busse bei Beleidigungen und Körperverlelzungen nach heutigem gemeinen Rechte* című értekezése. Wachternek alapos érvelése érlelte meg leginkább Windscheidban a meggyőződést, melyhez képest ö korábbi álláspontjától eltért. tatott, az önbíráskodásnak ezen maradványának szerepköre i« megszűnt, a minthogy a művelődött társadalomnak intézményeiből kiveszett bizonyító eszköz jellege is, a melyben századokon keresztül tartotta fenn uralmát. Nem akarom azt az állítást kockáztatni, hogy a párbajnak mint különös bűncselekvénynek tekintetbe vétele mindaddig, míg a hatósági védelem különösen bizonyos általánosan ismert esetekben hatályosabbá nem tétetik, egyszerűen mellőzhető volna ; csak azzal a felfogással kívántam szembeszállani, mintha a párbajnak büntetése, mint a nép tisztességérzetével ellenkező, tehát mellőzendő volna azért, mert hatálytalan. Ha áll az, hogy az erre vonatkozó büntető rendelkezések hatálytalanok, akkor ez csak annak a körülménynek a következménye, hogy a törvény nem kezeltetik kellő szigorral és ez ismét abban a kényszerhelyzetben történik, mert a birák tudják, hogy az önbíráskodás helyébe igénybe vehető hatósági védelem és jogszolgáltatás nem kielégítő. És az előadottak fokozottabb mérvben állanak arra a tételre is, hogy a törvényhozásnak a nagy néprétegek vallási érzületével ellenkezésbe helyezkednie nem szabad. Ha ezen vallásos érzület ellenkezésbe jutott a haladott kornak kívánalmaival és annak külső alakban való nyilvánulása a társadalom összérdekét sérti, akkor ezeket a nyilvánulásokat, ha vértanúk teremtésének árán is, vissza kell szorítani. Tagadhatatlan, hogy ez izgalmak esetleg nagyobb megrázkódtatások nélkül nem foganatosíthatók ; de ez minden lényeges újítást jelző rendszerváltoztatásnak kísérője, a melytől ha visszarettennék a törvényhozás, az emberáldozatoknak cultusa a művelődés előtt megnyílt területeken is régi virágzásának örvendene. A hagyományok által megszentesitett tiszteletreméltó emlékek kegyeletet igényelnek, a visszataszitóak szánalmat és undort gerjesztenek. A népképzelet sérthetetlensége sem lehet föltétlen, mert felette áll a hagyományszerű fejlődést olykor teljesen szem elől tévesztő gyakorlati szükség követelménye és a ki annak parancsai elől a multak iránti kegyeletből elzárkózik, az felejti a nagy német költőnek röpke szavát: »grau ist alle Theorie«. Erőt és hatalmat az államnak nem egyedül a népképzelet biztosit, hanem a népnek akarata és képessége képzeletét a valónak szükségleteihez képest fejleszteni.