A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 13. szám - A determinismus a büntetőjogban. A Jog eredeti tárcája

98 Ajoa val szemben a feleknek szándékosan veszélyeztetett érdekeit megóvni van hivatva. Ez alapon perhorrescálja a jogszolgáltatás egyedüli céljának, a teljes jogoltalomnak megvalósítását és ezért hivja fel ellenszegülésre a társadalmat, melynek érdekeit a reform vezérelvéül kitűzött anyagi igazság által veszélyeztetve látja. Senkisem tagadhatja, hogy a magánjogok oltalma első sorban egyéni érdekek megvalósítása céljából szükséges és ezért vitán kivül áll az is, hogy a szóbeliség célirányos és helyes alkalmazása mellett a bírói jogkörnek oly határok között kell mozognia, a melyek közt a feleknek perjogi alanyisága szorosan respectálva van, hogy a jogérvényesítés tartalmának meghatározása kizárólag a feleknek van fentartva és hogy a szóbeliség és közvetlenség elvére alapított eljárás a tárgyalási elvet egészen ki nem küszöbölheti, mert a felek cselekvősége ép oly fontos és eminens tényezője a per képződésének, mint a birói tevékenység. De hiszen mindezek a lényeges elvek az új sommás eljárást szabályozó törvényben és az általános perrendtartási javaslatban fenn vannak tartva, mert noha a régi tárgyalási elvet már az 1868. évi perrendtartás és az ezt követő novella is bizonyos korlátok közzé szorította és a sommás eljárási reform a birót hivatásának sikeres betölthetése végett még tágabb jogkörrel ruházta fel, a tárgyalási elv főalkateleme a tárgyalás és a bizonyítás anyagának meghatározása a felek részére az új sommás eljárásban is fönhagyatott. Miután a t. szerző cikkének hangzatos alapeszméjét az igazság ethicai fogalmára fektette és érvelését abból a korból merítette, a mikor a birói hatalom az érdekek összeütközése folytán megzavart jogrendet helyreállítani képtelen volt, nem is táplálhatok reményt az iránt, hogy őt a jelen kor követelményeihez képest a modern perjog köréből merített ellenvéleményemmel meggyőzhetném; de mé j sem lehetek oly pessimista, hogy feltehetném, miszerint ma még jelentékeny lehetne ama jogászok száma, a kik az európai jogfejlődés vívmányai elől elzárkózva, a cikkíró úrral együtt azt állítanák, hogy a törvénykezésnek nem célja az anyagi igazság kutatása. A mai kor haladott igényei a culluralis fejlődést a társadalom létérdekévé teszik s ez a tény a retrográd törekvések érvényre jutását minden téren kizárja. Nem érhetjük be tehát azzal, hogy a jogkereső közönség évtizedeken át rég elavult theoriák súlya alatt görnyedjen; nem engedhetjük, hogy a per a személyes érdekek érvényesülésének oly küzdterévé fajuljon, melyen az ügyesebb vívó tacticája gyöngébb ellenfelét feltétlenül legyőzheti és nem tűrhetjük, hogy ezt a harcot a birói hatalom minden önálló befolyás és közreműködés nélkül — úgyszólván — tétlenül szemlélje. Pedig okvetlenül ide jutnánk, ha a tárgyalási elv a cikkíró ur kívánsága szerint a maga összes régen túlhaladott visszásságaival ismét hatályba lépne és ha a törvény a nehézkes, hosszadalmas és főleg külső alakszerűségekre alapított írásos pereket ismét visszaállítaná. Állithatja-e valaki s a kérdés tárgyilagos megítélése után hiheti-e a szerző ur, hogy a felek érdekei jobban lennének biztosítva, ha a per tárgyalása és a bizonyítás a bírói tevékenység teljes kizárásával pusztán az ügyfelek ellentétes érdekeinek alakszerű vitatására terjedne ki, a birót pedig csakis az a jog illetné meg, hogy a subjectiv felfogás folytán összezavart érdek- és érzelemanyagból ítéletet formáljon? Kétségtelen, hogy emberi alkotással a tökély eszményét megvalósítani nem lehet s ezért igen természetes, miként az absolut igazság uralmát a szóbeliség és közvetlenség gyakorlati alkalmazása sem biztosithatja; de azért nem szabad oly tanokat hirdetni, hogy a mit az emberi sziv és elme el nem érhet, az után ne is törekedjünk. Én erősen hiszem, hogy a ki a gyakorlati életben az írásos per »quod non est in actis, non est in mundo« szabályát érvényesülni látta, az semmi esetre sem kicsinyelheti azokat a túlnyomó előnyöket, a melyek ugy a felekben, mint a bíróban a jog és igazság iránti érzéket meg fogják szilárdítani és nem vágyódik vissza a régi elavult rendszer után. Térszűke miatt nem bocsátkozhatom ez alkalommal ama kérdés fejtegetésébe: vájjon helyes és célirányos-e, hogy az ily sommás eljárás az ügyvédi képviseletet némileg megszorította és épen ez okból mellőzni kívánom a tisztelt szerző abbeli nézetének méltatását is, hogy az általa felsorolt bajok orvoslása az ügyvédi képviseletnek a törvénykezés minden terén leendő kötelezővé tételétől várható: azt azonban el nem hallgathatom, hogy a reformtól várható siker meggyőződésem szerint első sorban a birói és ügyvédi kar értelmiségének magasabb színvonalától, másod sorban pedig a két testület tagjainak kölcsönös bizalmától és becsülésétől van feltételezve. 14 évi ügyvédi és 2 évi birói gyakorlatom alatt szerzett tapasztalataim alapján határozottan állithatom, hogy hazánkban a birói és ügyvédi kar tagjai közötti bizalom és kölcsönös jogelismerés hova tovább mindinkább szilárdul és ma már alig akad oly ügyvéd vagy biró, a ki kétségbe vonná azt, hogy a felek cselekvősége és a birói tevékenység a polgári perben coordinált tényezőkként jutnak kifejezésre. Tartsuk szem előtt a coordinatió elvét az ily sommás eljárás gyakorlati alkalmazásánál is; tiszteljük kölcsönösen TÁRCA. )\A determinismus a büntetőjogban. Irta: RÉSZEGH LAJOS, Marosvásárhelyt:. V, — A Jog eredeti tárcája. — A »|og« 1894. február 18-iki és 25-iki számában egy közlemény jelent meg e címmel: »A determinismus a büntetőjogban^ Legyen szabad nekem is az ebben foglaltakra szerény észrevételeimet egynéhány szóban megtenni. E kérdés az akaratszabadság s ennélfogva a büntetőjogi beszámithatóság tanával szoros összefüggésben áll. Ezzel szemben az irodalomban négyféle elmélettel találkozunk : a praedestinatio, a materialismus, a determinismus és az indifferentismus tanára fektetett elméletlel. A praedestinatio tana szerint az isteni gondviselés az emberek cselekményeit előre megváltozhatlanul meghatározta. A materialismus hivei a cselekmények természeti szükségszerűségének föltevéséből indulnak ki és szerintök az akarat a természeti tünemények fölött uralkodó törvények által van megkötve, ennélfogva ők ezt az agy külső benyomásoktól függő állapota szükséges kifejezésének tekintik. A determinismus hivei az akaratszabadság tárgyilagos létét tagadják, azt puszta csalékony látszatként tüntetik föl, állítván, hogy az emberi cselekmények ugyanazon okozatossági törvénynek vannak alávetve, mint a melynek az élettelen természet változásai. Az indifferentismus szerint az ember az Isten és a természettől teljesen független. A három első szerint tulajdonkép nincs szabad akarat, mert akár természeti törvények által meghatározott s külső benyomásoktól függő agyműködésnek, vagy csalékony látszatnak tartsuk az általuk »ugynevezett szabad akaratot«, akár az Isten határozza meg előre (?J az emberek cselekményeit, az végső eredményében egyre megy. Ezen tanokat semmi esetre sem fogadhatjuk el. bármily elmés rabulistikával is igyekeznek bizonyítani némelyek, mert ez által a büntető jogtudomány alól vonjuk el az alapot, melynek következtében az halomra dőlne. Az ember rendszerint okozója cselekményeinek, tehát akaratára visszavezethetők, a mely annyit jelent, hogy tőle függött azt végrehajtani, vagy abbanhagyni s ha rosszat tett, felelős érte. De ha az ember vak eszköz egy magasabb hatalom kezében, akkor a legvastagabb igazságtalanság lenne büntetni valakit oly tényeért, a mely végelemzésben nem is az övé. Ha ezen elméletekből levonható következtetéseket folytatjuk, azon furcsa eredményre jutunk, hogy a büntető hatalom is nem az emberek által létesített intézmény, hanem a természeti törvények működésének, vagy az isteni akaratnak a folyománya, melyen az embereknek nem áll hatalmukban változtatni. Már most hogyan lehet elképzelni azt, hogy a természeti törvények egy és ugyanazon dologra vonatkozólag homlokegyenest ellentétesen működjenek ? Hogyan képzelhetjük azt, hogy a teremtő előre elhatározza a büntető cselekmények végrehajtatását egyes, áldozatra kiszemelt emberek által, ugyanakkor előre elhatározza azoknak megbüntetését? Ide vezetnek a fennebbi tanokból levont következtetések! Ellenkező végletbe esnek az indifferentismus hivei, midőn az emberek absolut függetlenségét vitatják; csak egy futópillantás az emberiség történelmébe, el kell hogy ejtsük ezen tant is. Igen helyesen jegyzi meg Kautz Gusztáv (btj. 94. 1.), hogy »Ezen tanok a jogrendet alapjukban támadják meg és ha uralomra jutnának, a társadalmat végfeloszláshoz juttatnák«. Az emberi fejlődés sokféle tényezőtől van föltételezve, pl. a kor, nem, korszak, állam, idegrendszer, egészségi állapot, nevelés, természeti törvények igen sokszor módositólag hatnak elhatározásunkra és ezek bizonyos mérvig korlátokat szabnak az ember elé, de ezen korlátokon belől elég nagy tér van arra, hogy akaratát érvényesítse ; ezen akaratszabadság is elég arra, hogy a büntetőjogban rá építeni lehessen ; az egyén a jogrendbe ütköző tényeiért felelősségre vonható legyen. Moscovitz Iván ur azt mondja, hogy »A tudomány mai állása mellett e tant (a determinismust) el nem fogadnunk annyi, mint fol nem fognunk, meg nem értenünk az emberi elme mindazon vívmányait, a melyek az emberiséget ki tudták emelni a középkor mystikus obseurantismusábók. ».Az abstrakt, saját fizikumától és a társadalmi helyzettől egyaránt fugget en ember, - mondja tovább - kit a büntető jogász erkölcsi felelősségre akar vonni, tényleg nem létezik, mi az em-